Én csak közvetítő vagyok, az Úré a dicsőség – Beszélgetés Greguss Sándor költő-tanúságtevővel

– A Rákosi-korszak idején, 1954 februárjában született, féléves volt, amikor az édesanyját politikai okokból bebörtönözték. Mi volt a „bűne”?  

– Államellenes összeesküvéssel vádolták. Anyám nagyon fiatalon, tizenhét évesen szült engem. Az apja magas beosztású káder volt, ami azzal járt, hogy a házban mindig valami félelem uralkodott. Abban az utcában, ahol laktunk, addig még senkit nem vádoltak meg államellenes összeesküvéssel. Akadt egy feljelentő, így le lehetett tudni a statisztikát. Amikor anya börtönbe került, apának azt mondták, ne tegye tönkre az életét húszévesen, váljon el a feleségétől, akkor nem lesz semmi következmény. Elvált, de egészen 1968-ig így is csak fizikai munkát végezhetett, azután biztonsági főnök lett egy Váci úti gyárban. Anya 1956-ban szabadult, de csak 1972-ben rehabilitálták. A történteknek az lett a következménye, hogy a szüleim soha nem nőttek fel igazán, nem érezték át annak a felelősségét, hogy szülők, és feladatuk van a gyerekükkel. Anyu háromszor ment férjhez, apu háromszor nősült. Mindketten hatalmas, kielégítetlen szeretetéhségben élték le az életüket. Ebben szocializálódtam. Az apai nagyszüleim neveltek fel, akik békét, biztonságot és szeretetet adtak nekem. Ám az anya meg az apa mindvégig hiányzott az életemből. Apám legalább néha hazajött a szüleihez, anyámat viszont sokszor én kutattam fel. Apu tavaly halt meg, abban a templomban nyugszik, amelyben megkereszteltek.

– Hang szól fentről című könyvében írja: ötévesen rádöbbent, hogy nem szeretik a szülei. Gondolom, nagyon nehéz lehetett ezzel együtt élnie.

– Egészen az öt évvel ezelőtti, gyógyíthatatlannak látszó betegségemig azt hittem, már megbocsátottam nekik. De az intelligencia kevés ehhez. A szívünkben kell megbocsátanunk.

– Az említett könyvét olvasva döbbenetes volt számomra, hogy az édesanyja többször elvetélt, egyszer halott ikreket szült, s végül kilencedik alkalommal egy testileg és szellemileg is beteg fiúnak adott életet, akit tizennyolc éves koráig gondozott.

– Akkor adta be állami intézetbe, de csak azért, mert az öcsém betegsége már veszélyt jelentett anyura és a környezetére. Huszonhárom éves korában távozott el tőlünk a testvérem. Anyu beleőszült az ápolásába, de vállalta. Születésekor az orvosok néhány évet jósoltak neki, és talán azért élt huszonhárom éves koráig, mert anyu a férjével együtt nagyon nagy szeretettel foglalkozott vele. Amit velem kapcsolatban elmulasztott, azt megadta neki.

– Kamaszként milyen álmai, vágyai voltak?

– Tengerész és geológus akartam lenni. A tengerészséget illetően konkrét lépéseket is tettem, de mindig szerelmes lettem, és a szerelmes ifjú nem megy el hónapokra, mondjuk Indiába...

– Amikor azt írta, hogy mindig az elérhetetlen dolgok után vágyódott, mire gondolt?

– A világban, amelyben felnőttem, azt mondták nekünk, addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér. Ebből a megközelítésből szinte minden elérhetetlennek látszott. Rájöttem, hogy ez a mondás hazugság, ártalmas. A gyerekeimnek én már nem ezt tanácsoltam, hanem azt, hogy döntsenek, és induljanak el a döntésük mentén. Az elérhetetlennek látszó dolgokhoz tartozott, hogy járjam a világot. Tizenhárom éves koromban átszöktem Jugoszláviába, az volt a tervem, hogy elmegyek Triesztbe, és onnan átúszom Olaszországba. Mariborban azonban már olyan éhes voltam, hogy odamentem egy rendőrhöz, és ételt kértem tőle. Persze azonnal visszahoztak, komoly ügy lett belőle.

Elérhetetlennek látszott számomra egy szerető család is. Atletizáltam, de a versenyeken nem volt ott az apám, aki azt mondta volna: Hajrá, fiam! Nem volt anyám, aki megsimogatta volna a fejemet, ha baj ért. Ez mind kimaradt az életemből. A nagymamám olyan volt, mint a Száz év magány Ursulája, összefogta az egész nagy Greguss famíliát. Szinte mindenben kikérte a véleményemet, csak olyan ruhát vett, ami nekem is tetszett, főzte a kedvenc ételeimet. Tőle tanultam meg főzni. A nagyapám csodálatos ember volt, senki nem tartotta normálisnak, de szerintem ez dicséret. A világot normális ember még egy centivel sem vitte előbbre.

– Nagyon sok mindennel foglalkozott, foglalkozik: festészet, írás, film- és színházi rendezés. Korán megmutatkozott a művészetek iránti hajlama?

– Tizenhárom éves koromban az egyik festményemmel díjat nyertem Indiában, az UNESCO pályázatán. Így nem kellett volna felvételiznem a képzőművészeti szakközépbe, a Kisképzőbe, de egy időre intézetbe kerültem, ezért ez nem jött össze. Tizenhat-tizenhét évesen azonban már ismét szabad voltam, dolgoztam, mellette esti gimnáziumban tanultam. Kijártam Szentendrére festeni, nagyon sok képemet megvették a helyszínen. Még nem voltam húszéves, amikor már két kiállításomon is túl voltam, de akkor kiderült, hogy allergiás vagyok az oldószerekre. Akkoriban még nem voltak műanyagfestékek, akril meg egyebek, ezért abba kellett hagynom a festést. Azt, hogy írok, szinte észre sem vettem. Nyolcadikos koromban Életem címmel dolgozatot kellett írnunk, ami annyira jól sikerült, hogy a tanárunk kiemelte, és az egész iskola előtt felmutatta mint mintát. Néhány évvel később egy ismerősöm elvitte néhány versemet Rónay Gyuri bácsihoz, aki berendelt magához.

– Ő akkor a katolikus értelmiség folyóiratának, a Vigiliának volt a főszerkesztője.

– Igen, vitathatatlan irodalmi tekintély. Emlékszem, ott tördeltem a kezemet a fogadóteremben. Kijött hozzám az a madárcsontú, gyönyörű öregember. Hebegtem-habogtam, rám szólt: Ne dumálj, hoztál írást vagy sem? Persze, hogy vittem, átnyújtottam neki néhányat, megnézte, pár szóval kielemezte őket, és azt mondta, nagyon kassákosak. Igaza volt, akkoriban radikális verseket írtam, Kassák erősen hatott rám. Nem sokkal később a verseim Latinovits Zoltánhoz is elkerültek, és azt mondta, hogy az ő írásai után következzenek a lapban.

– Filmezéssel, fotózással mikor kezdett foglalkozni? 

– Ezekkel is korán. Mindig úgy gondoltam, hogy a film, a színház, a tánc, az irodalom, a zene mind-mind arról szól, hogy valami átszűrődik rajtunk. Kezdetben el voltam telve magammal, hogy milyen fantasztikus képességeim vannak. Később, a hitem mélyülésével ez is változott, már nem magammal, hanem az Úristennel vagyok eltelve, neki mondok köszönetet. Nem az én nagyszerűségem, hanem fentről kapott kegyelem, hogy alkothatok.

– Az idő múlásával hogyan fejlődött a hite? Gyermekkorától kezdve hívő volt, vagy inkább csak istenkereső?

– Este a nagymama mindig imádkozott a nagypapa mellett. Nem elhadart egy Miatyánkot, hanem hosszan beszélgetett Istennel. A nagypapa a hallgatásával vett részt ebben. Én tudomásul vettem, hogy van ez a Jóisten. Néha elmentem a nagymamával misére, nem azért, mert szólt, hanem mert kedvem volt hozzá. Sokáig nagy kereső voltam. Hinduizmus, buddhizmus, zen, misztikus tanok, mindenbe belenéztem. Amikor Rékával elhatároztuk, hogy összeházasodunk, megismertük Erdővégi András atyát, aki azt mondta: ha öt éve együtt éltünk, akkor most egy év lesz a házassági felkészítés. Ezalatt tértünk meg. Ráébredtünk, hogy a kereszténység a legnagyobb misztika. Túlszárnyalhatatlan az a hatalmas ajándék, hogy meg vagyunk váltva. Ráadásul nem véletlenül születtem a világnak erre a pontjára. Ha Krisna-tudatúnak vagy buddhistának kellene lennem, akkor Indiába vagy a Távol-Keletre születtem volna. Ez evidencia.

– Néhány évvel ezelőtt súlyosan megbetegedett, az orvosok két-három hetet jósoltak Önnek. Végül csodával határos módon meggyógyult, egyik napról a másikra. Mennyiben befolyásolta ez a hitét?

– Élj úgy, hogy kérdezzenek. Az életem a válasz mindenre. Jézus sokféleképpen evangelizál. Ezt tette a gyógyulásommal is. Nem tudom, hogy a kórházban mellettem fekvő huszonöt évessel miért nem. Én akkor hatvanhárom voltam, de ezeket nem is kell értenem. Amikor diagnosztizáltak, az első kérdésem nekem is az volt: Uram, miért pont én? Azonnal jött a felelet: Mit kellett volna még kitalálnom, hogy figyelj rám? Miközben zajlott ez a párbeszéd Isten és köztem, az orvosok közölték velem, hogy két-három hetem van hátra. Autóval jártam a kemóra, nem akartam befeküdni a kórházba. A kezelések után hazafelé is én vezettem. Figyeltem magam, a történéseket a testemben, nehogy elszalasszak valamit. A betegségemben és a gyógyulásomban rengeteg tudás volt. Fantasztikus iskolába kerültem, igaz, magamtól nem iratkoztam volna be ide. Addig csak kóvályogtam összevissza, mint annyian mások, majd egyszer csak egy pillanat alatt a helyemre kerültem a világban. Azóta itthon és Európában is több helyre hívnak tanúságot tenni, és én elmesélem, mi történt velem. De a lényeg egyetlen mondat, amelynek a kimondása a feladatom: Jézus Krisztus ma is él, és köztünk lakozik. Sokan keresnek, hogy segítsek. Bajban lévők, haldoklók, súlyos betegek. Ezt tette velem az Úr.

– Margaritha nővérrel hogyan került kapcsolatba?

– Egy pap barátom javasolta, hogy keressek fel egy karizmatikus csoportot. Németországban él az indiai származású Margaritha Valappila nővér, akinek karizmája Isten kegyelméből a gyógyítás. Akkor éppen Magyarországon volt. Elmentem hozzá egy lelkigyakorlatra. Nem gyógyultam meg, de jobban lettem. A következő alkalommal, egy Zentán tartott lelkigyakorlatra Rékát is magammal vittem. Ott álltam hatvannégy kilósan, ezüstfehér hajjal, görbe háttal, összeroppant csigolyákkal. Margaritha nővér imádkozott értem, és én azonnal meggyógyultam.

– Többször is hangoztatja: az Ön küldetése az, hogy Jézus Krisztus elé vezessen embereket, és az ő dicsőségét hirdesse.

– Megkeresnek a betegek. Elmegyek hozzájuk, és azt kérem, legyenek ott a családtagjaik is. Előfordul, hogy nagyon bizalmatlanok velem. Látom rajtuk, hogy ott vannak a kibomlatlan, többgenerációs, nagyon durva sérüléseikbe kötve. A legelső dolog, amit el akarok érni, hogy együtt nevessünk. Onnantól már könnyebb. El kell hinniük, hogy a bűneik meg vannak bocsátva. Ha idáig eljutottunk, már könnyebb megbocsátaniuk maguknak és másoknak is. Amikor érzem, hogy a beteg kezd oldódni, mindig megkérdezem tőle: Mit teszel, ha meggyógyulsz? Most már semmit, válaszolja, mert ő is érzi, hogy csak rövid ideje van hátra. Az viszont hatalmas lelki felszabadulás, hogy látja az övéi megbékélését, és így lélekben gyógyultan távozhat majd ebből a világból. Akkor együtt imádkozunk. Együtt hívők, hitetlenek. Ott van közöttünk Jézus… Azután elköszönök, magukra hagyom őket. Sok köszönőlevelet kapok. Hogy milyen csodálatos újra szeretni egymást, Isten békéjében. És köszönik ezt a gyógyultan távozott beteg nevében is. Mindig elmondom, hogy én csak közvetítő vagyok, az Úré a dicsőség. Bejártam egy utat majdnem a halálomig, és engem is megállítottak Jézus előtt. Én ezen az úton végig tudok vezetni egy embert. Egy csoda részesei vagyunk, én ugyanúgy, mint ők. A csodát nem én teszem, hanem Jézus Krisztus. Ő az, aki gyógyít. Aki ma is él és köztünk lakozik.

Szerző Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.