Erdő Péter bíboros előadása a Mindszenty-konferencián

Mélyen tisztelt Köztársasági Elnök Úr, Igazgató Asszony, Hölgyeim és Uraim!

A Mindszenty bíborosról napvilágot látott bőséges történeti irodalom jó része nem mentes az elfogultságtól, a szerzők szándékából adódó egyoldalúságoktól. Most azonban nem ezekre a jelenségekre kívánunk reagálni, hanem Mindszenty bíboros életének, cselekedeteinek, működésének személyes, lelki indítékait keressük. Természetesen a nagy magyar prímás lelkiségéről is születtek értékes tanulmányok, ezek azonban hagiográfiai szempontból vizsgálják életét, vagyis életszentségének nyomait kutatják. Kevés figyelmet kapott viszont az a kérdés, hogy Mindszenty működésében, külső cselekedeteiben milyen súllyal jelentkezett vallási élete és meggyőződése. Enélkül ugyanis tevékenységének pusztán vagy túlnyomóan politikai megközelítése torz és nem igazán reális képet eredményez. Idealizált hősként, vagy éppen az adott kor valóságától távolálló politikusként mutatja be alakját. Az alábbiakban néhány szempontot kívánunk megjelölni, mely Mindszenty József külső szereplését kíséri és értelmezi lelki életének folyamatában.

Az engesztelés a vallások történetében a bűn enyhítésének útjaként jelenik meg. Kultikus cselekmények, imák, áldozatok, rituális mosdás, tárgyak megmosása szolgál gyakran az engesztelés eszköze gyanánt. Az Ószövetségben a bűn Isten akarata iránti engedetlenség. Az Újszövetségben Krisztus keresztáldozata a világ bűneinek engesztelése. Maga Jézus az Izajás könyvének későbbi részeiben szereplő szenvedő Isten Szolgájának messiási szerepét vállalja magára. Így áldozata helyettesítő engesztelés.

A keresztény hit összefüggésében elsősorban a vértanúság teológiája állítja középpontba az engesztelés gondolatát. A keresztény élet Krisztus szenvedésében való részesedést is jelent.

Az Egyház történetében később a vezeklési gyakorlat és a Jézus Szíve-tisztelet ugyancsak az engesztelő magatartás megélését fejezte ki. Ebben a tiszteletben magát Krisztust is engeszteli a hívő azért az emberi közönyért, amelyet oly sokan tanúsítanak szeretetének nagy műve iránt. A Jézus Szíve iránti imádó tisztelet azonban szorosan összetartozik annak megfontolásával, hogy mi, emberek, mennyire rászorulunk Krisztus irgalmára.

Közismert, hogy már Mindszenty József veszprémi püspöki kinevezése előtt terjedni kezdett egy sajátos magyarországi engesztelő mozgalom, mely összekapcsolódott Szűz Máriának, mint a Világ Győzelmes Királynőjének tiszteletével. Kétségtelen, hogy XII. Piusz pápa 1942. október 31-i és december 8-i beszédében Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ajánlotta a világot. Ez alkalommal az Istenszülőt a Világ Királynőjének nevezte. Amikor pedig 1950. november 1-jén Munificentissimus Deus kezdetű apostoli rendelkezésében ünnepélyesen kihirdette Szűz Mária mennybevételének dogmáját, a szöveg így fogalmazott: „Fiának, a századok halhatatlan Királyának jobbján Királynőként tündököl”. Tudni illik Szűz Mária.

Jézus Szívének engesztelése azonban mozgalomként és programként már jóval korábban megjelent a Világegyház életében. XI. Piusz 1928. május 8-án kelt, Miserentissimus Redemptor kezdetű enciklikájában már különleges hangsúllyal szólít fel erre az egyéni és közösségi engesztelésre. Ez a pápai megnyilatkozás a fordulópont, amire Mindszenty bíboros 1946. február 11-én kiadott főegyházmegyei körlevelében kifejezetten hivatkozik. Ezt írja: „Az engesztelésnek ott van helye és akkor van ideje, ahol és amikor elárad a bűn, és jelentkezik, megmutatkozik annak velejárója, a haragvó Isten büntetése. Aztán – folytatja – a Miserentissimus kezdetű apostoli körlevél szerint – mindkettőnek tudatában az ember elégtétele, jóvátétele, hogy imádsággal, bűnbánattal és egyéb, önként vállalt jócselekedetekkel a szenvedő, gyalázatokkal tetézett Krisztussal szemben együttérzésünknek adjuk kifejezést… az isteni igazságosságnak eleget tegyünk és így a megsértett erkölcsi rendet helyreállítsuk”. Ehhez – még ugyanabban a körlevélben hozzáfűzi, hogy „az Úr Jézus Szentséges Szíve kinyilatkoztatásaival indította el az engesztelés nagy iskoláját Alacoque Szent Margit és az ő közbejöttével a francia nép és az emberiség”. A hercegprímás ezután kifejti az engesztelés teológiáját, majd felszólítja a papokat és a híveket erre az engesztelésre. Felsorolja ennek eszközeit és módjait is. Ilyenek a szentórák, a szentségimádások, rózsafüzércsoportok, triduumok, ünnepségek, litániák szentbeszéddel és gyónással, első pénteki szentmise és szentáldozás, első szombaton – mint írja – „Fatima szellemében” – szentmise rózsafüzérrel, szentáldozással, első vasárnap pedig szentségimádási óra. A Fatimára való hivatkozás az engeszteléssel kapcsolatban ugyancsak a Világegyház összefüggésébe állítja a bíboros főpásztor kezdeményezését. Mindszenty bíboros az engesztelésre tekintettel is hangsúlyozza annak fontosságát, hogy a kegyelem állapotában éljünk, mert idézem: „csak a halálos bűntől mentes emberek vezekelhetnek és engesztelhetnek másokért”.

Ez az engesztelő lelkiség tükröződik a Püspöki Konferenciának abban a körlevelében is, amelyet a hercegprímás ihletésére adtak ki 1946 Karácsonyára. Egyébként már a nyári püspökkari ülésen elfogadták ennek tervezetét. A körlevél szól a tört reményekről és a felvidéki magyarság kitelepítéséről. Beszélt idézem: „magyarüldözésről”, éhezőkről, koldusokról, betegekről. Mindezek miatt hangsúlyozza a levél az imádság fontosságát. Ezt köti össze az engeszteléssel. „Most más időknek kell jönniök az egész nemzet életében – folytatja a püspökkari körlevél –, hívjuk csak vissza ide annyi hiábavaló próbálkozás csődje után az imádság világát”. Ebben a körlevélben részletes gondolatokat találunk Lourdes-ról, különösen pedig Fatima engesztelő szelleméről. Itt most már nem csak Jézus Szíve engeszteléséről van szó, hanem kifejezetten a Szűzanya Szeplőtelen Szívének engeszteléséről. „Mivel nem engeszteltünk – írja a körlevél – elkövetkezett a világra mindaz, amit a Szűzanya elénk tárt: a háború szenvedése, az Anyaszentegyház üldözése, ártatlanok vére hullása, pusztulás, éhínség, döghalál. De még nem aludt ki a mécses, még rendelkezésünkre áll a végső pillanat: fogjunk mindnyájan, vállvetve az engeszteléshez… Ezt az engesztelést anyai felsőbbségével kívánja az Egyház, különösen azóta, – idézem tovább –, hogy a fatimai jelenés negyedszázados évfordulóján XII. Pius pápa felajánlotta az Egyházat és az emberiséget a Szűzanya Szeplőtelen Szívének. Ekkor nevezte az Isten Anyját a Világ Királynőjének”. Idézet vége. A körlevél részletesen megemlékezik Szűz Mária tiszteletéről a magyar történelemben, utal Pázmány Péterre, aki még a protestáns erdélyi fejedelmet, I. Rákóczi Györgyöt is arra buzdította, „hogy mindenekfelett Istent engesztelje”. A püspökkari körlevél szövegéből egyértelmű, hogy nem politikai szándék fejeződik ki benne, hanem az a hívő meggyőződés, hogy az engesztelő imádság révén Isten megkönyörül rajtunk, és enyhíti népünk sorsát. Ez a gondolatvilág nem stratégiák és taktikák gyűjteménye, hanem Isten és az emberiség kapcsolatának hívő szemlélete az üdvösség történetének keretében. A Püspöki Kar gyakorlati útmutatásokat is ad. Hangsúlyozza az első péntek, az első szombat és az első vasárnap különleges megszentelését, az engesztelő szentmisék tartását, a böjtöt, az engesztelő szentségimádást egy egész hónapon keresztül, az engesztelő körmenet megtartását Jézus Szíve ünnepén – a ’70-es évek elején Esztergomban ezt még tartottuk az ottani belvárosi plébánián – aztán a búcsújárások szokásának felújítását, szentmise bemutatását a hadifoglyokért. Az egész Püspöki Kar vallotta, hogy „minden bajnak gyökere az Istentől és törvényeitől való elidegenedés”.

Mindszenty bíboros a régebbi európai engesztelési mozgalmak példáját áttekintve már idézett, 1946. február 11-i egyházmegyei körlevelében foglalkozik a párizsi Sacré Coeur templom példájával is. Ezt írja róla: „A bűnbánó Franciaország Párizsban, a Vértanúk Hegyén - a Montemartre-on -, Jézus Szentséges Szívének hatalmas bazilikát emelt. Mi, nyomorult magyarok nem emelhetünk az engesztelés céljára tüneményes, szép bazilikát; legfeljebb a háborútól elpusztult, beláthatatlan templomsorunkat építhetjük újjá a legnagyobb erőfeszítések közepette, az engesztelés szentegyházaiként is”. Tehát minden templomnak az engesztelés színhelyének kell lennie.

Ez az imádkozó lelkiség az emberi élet és a történelem természetfeletti szemléletével jár együtt, annak kifejezője. Isten Szolgája, Mindszenty József egyéb tetteit és megnyilatkozásait ebből a lelkiségből kiindulva kell szemlélnünk. Ez a közeg adja szavainak különleges rezonanciáját.

A bíboros többször is megismétli az engesztelésre szóló felhívást. Így tesz 1947. május 25-én kelt főegyházmegyei engesztelő körlevelében is, melyben a fatimai jelenések 30. évfordulóján engesztelésre szólítja fel az egyházmegye híveit. Ugyanazokat az imádságokat és áhítatgyakorlatokat ajánlja, mint a korábbi körlevelek. Külön hangsúlyozza a rózsafüzér, a kereszthordozás, a szentmise és a szentgyónás engesztelő értékét. Hangvétele már-már drámai, amikor kijelenti: „Az engesztelők tartják fent az emberiség felett a bűntől és Isten haragjától elsötétült égboltot”.

Mindszenty bíboros 1948. január 7-én saját kezűleg írt és aláírt végrendeletében mondanivalóját két részre osztotta. A kettőt a kéziratban csillaggal, aszteriszkusszal választja el egymástól. Az első részben kifejezetten lelki kérdésekről szól. Mindenkinek köszönetet mond. Mindenkinek megbocsát, és alázatosan bocsánatot kér mindenkitől. Prímási kinevezésének elfogadására a következő módon emlékezik vissza: „A hercegprímási trónust harminchat órás töprengés és vergődés, két főpap és gyóntatóm meghallgatása után vállaltam, hogy a nehéz viszonyok közt esetleg további fél esztendőre ne késsék a betöltés, és abban a tudatban, hogy vagy fogság- vagy gyalázatviselő kell most ide, és erre – Isten segítségével – való vagyok”. Ehhez hozzáfűz egy megjegyzést, amelyből kitűnik, hogy a saját helyzetét is engesztelésnek fogja fel: „Hálát adok Istennek, hogy szent nevéért gyalázatot szenvedhettem, amit hazámért szívesen viseltem és ajánlottam fel”. A végrendelet lelki részének bezárásaként pedig kijelenti: „Az engesztelés ne lanyhuljon, hanem inkább erősödjék a Nagyasszony tisztelete szellemében”. Majd zárójelben még hozzáteszi: „Ez a rész csak alkalmas időben hozható nyilvánosságra”. Csak ezt követően tér át az anyagi javakról szóló szerény rendelkezésre.

Egyébként Mindszenty bíboros a magyarországi engesztelő mozgalom ügyében óvatos, lelkiismeretes módon járt el, viszont magának az engesztelésnek feltétlen híve volt. 1946. június 6-án Shvoy Lajos székesfehérvári püspöknek írt levelében ezt mondja: „Legyen szabad tisztelettel most még csak annyit közölnöm az ügyben – tudniillik a magyarországi engesztelő mozgalom ügyében –, hogy még nem oszlott el minden aggodalmam, de a lényegről – az igazi engesztelés szükségességéről – meggyőződve, a már ez ügyben kiadott körlevelem újra elevenítéseként a csatolt felhívással kívántam a szent ügyet szolgálni”.

A külső körülményekről, az emberek szenvedéseiről, a nép és az ország ügyeiről, az aktuális eseményekről szóló prímási megnyilatkozások világosak és erőteljesek. Stílusukban gyakran egyéniek, de a bennük szereplő témák és állásfoglalások jellege tekintetében mégis hasonlítanak számos más püspöki, sőt pápai beszédhez és megnyilatkozáshoz a múltban és a jelenben. Miért foglalkoznak a katolikus püspökök, de gyakran az ortodox és más keleti egyházak püspökei is városuk, országuk, népük olyan ügyeivel, amelyek nem kimondottan vallási jellegűek? Egyrészt azért, mert a világnézet, a vallás a gyakorlatban is következményekkel jár. Hivatása a vallásnak, hogy eligazítást adjon az ember életében. Tehát nem elsősorban a püspök ad eligazítást a társadalomnak, hanem a vallás ad eligazítást az embernek. A püspök szerepe a tanúságtétel és a hit örökségének alkalmazása a konkrét körülmények között.

Létezik azonban egy történeti-kulturális előzmény is, amely megmagyarázza, hogy miért jelentkezik sokszor még ma is elvárásként a püspökökkel szemben, hogy ilyenfajta megnyilatkozásokat fogalmazzanak meg. A klasszikus ókorban a Római Birodalom keleti és nyugati területein egyaránt rendeztek tartományi gyűléseket. Ezek Keleten görög előzményekre mentek vissza, Nyugaton viszont a császárság intézményével összefüggésben szilárdultak meg. Latin elnevezésük concilium provinciae volt. Ezeken a gyűléseken a császárkultusz tartományi főpapja kiemelkedő szerepet töltött be. Istentiszteleti cselekményeket végzett, és tolmácsolta a tartomány kéréseit, kérdéseit az uralkodó felé. Diocletianus korától erősödött ennek a gyűlésnek és a tartományi főpapnak az a feladata, hogy bizonyos mértékben ellenőrzést gyakoroljon a helytartó tevékenysége fölött, szükség esetén panaszokat fogalmazzon meg. Az V. század végére ezeknek a részint vallásos, részint civil gyűléseknek a helyét már az egyházi zsinatok foglalják el. A püspökök pedig Nyugaton a helyükön maradnak a Birodalom összeomlása után is, és igyekeznek vallási és világi tekintetben egyaránt szolgálni és szervezni a helyben maradt lakosságot. Keleten Iustinianus császár az egyes püspököket – és immár nem csupán a tartományi gyűlések alkalmával – széles hatósági jogkörrel ruházza fel. A törvényesség felügyelőiként figyelemmel kísérték a császári rendeletek helyi végrehajtását, bizonyos eljárások jogszerűségét. Részt vettek a helyi tisztségviselők ellenőrzésében. Felügyelték a közpénzek felhasználását, főként pedig védték az emberek, különösen a kiszolgáltatott helyzetben lévők jogait. Ez utóbbi feladat egyfajta morális kötelezettségként kísérte a püspökök szolgálatát a kései ókortól egészen a jelenkorig.

Mindszenty bíboros tehát ősi szerepének igyekezett megfelelni, de közben mély és személyes vallási meggyőződése vezette. Különösen fontos és központi gondolata volt az engesztelés szükségessége. Lelkiségének és egyházi feladatvállalásának számos más elemét is vizsgálhatnánk, de mindez meghaladná ennek az előadásnak a kereteit. Annyi azonban a fentiekből is kitűnik, hogy szerepét és egyéniségét e nélkül a mélyebb dimenzió nélkül aligha tudjuk helyesen megérteni és értelmezni.