Az ünnepi szentmise főcelebránsa Masicza Robert csallóközcsütörtöki esperes-plébános volt, a szónok pedig a Kecskemétről érkezett Néma Attila állandó diakónus.
Ahogy később a prédikációban is elhangzott, valóban különleges, méltó volt a liturgia ünneplése ezen az estén. Az ünneplők megtöltötték a különleges templomot, és erőteljesen, örvendezve zengett az énekük Szent Erzsébet tiszteletére és Isten dicsőítésére. Zenei szolgálatot teljesített a gútori és a pozsonyi templomi énekkar, Farkas Gábor és Samarjay Mária vezetésével, valamint Pogány Lajos orgonista.
Szentbeszédét azzal a különösnek ható, de annál inkább fölrázó kérdéssel indította Néma Attila, hogy vajon,
ha Erzsébet ma élne, milyen lenne, és vajon felismernénk-e, ha itt ülne közöttünk a templomban.
Talán ülnek közöttünk szentek itt a padokban – mondta a szónok, és az egyén és a kisközösségek feladatáról, felelősségéről elmélkedve hangsúlyozta, hogy ahogy közösségeinkben megéljük az evangéliumot, az hatással van a Világegyházra, az egész világra. „Higgyétek el” – biztatta az egybegyűlteket az állandó diakónus.
Rajtunk áll, hogy vonzó-e az Egyház. Mi vagyunk az Egyház
– tette hozzá. Majd arról beszélt, hogy sajnos ritkán látni, hogy mosolyogva ábrázolnának szenteket. Holott a derű, az öröm a szentek legalapvetőbb tulajdonsága.
Lechner Ödön terve alapján készült az örökmécses is
Szent Erzsébet nagyon tudott szeretni, tűz égett a szívében. Ő volt Jézus keze, lába, szeme és szíve. Ahogy érintette a rászorulókat, ahogy elment hozzájuk, ahogy tekintetével bátorított, ahogy feltétel nélkül engedelmeskedett az Atyának. Hős szeretet áradt belőle, ahogy a jól ismert ének mondja, nem hétköznapi, nem átlagos –
mint az erős, lobogó láng, fénye messzire világított, erőt lehetett és lehet meríteni belőle
– fogalmazott Néma Attila.
Saját erőnkből mindez lehetetlen – folytatta –, Krisztussal azonban minden lehetséges. Isten segítségével mi is elsőként tudunk szeretni. Táplál az Eucharisztiából és a krisztusi közösség erejéből. Nem lehetünk savanyú szentek mi sem. Örvendezni kell. Krisztus teste vagyunk. Ez azt jelenti, hogy Isten rajtunk keresztül keresi az embereket.
Szeretnünk kell az embereket. Ne tartsunk távolságot, lépjünk közel egymáshoz. Rengeteg kincs van egy-egy közösségben. Fedezzük föl egymás értékeit. És a „jó pletykát” gyakorolva mondjuk el a jót másoknak másokról.
Ha ezt gyakoroljunk, erősödni fog a közösségünk. Mi vagyunk Jézus keze, lába, szája, szeme és szíve. Tudunk jót mondani egymásról és tudunk bátorítón nézni a másik emberre. Kezdjük el gyakorolni a hősi szeretetet most, itt.
A szentmise további részében különlegesen szép volt az énekelt hívek könyörgése, melyben Szent Erzsébet életének legfontosabb állomásait felidézve kértük a szent közbenjárását a jegyesek, a házasok, az özvegyek számára, méghozzá ezzel az újra és újra felhangzó énekelt válasszal: „Szenteket termő kert legyen a hazánk.”
Ahogy a szentmise elején a híveket köszöntve, úgy a végén ismét Molnár Tamás, a pozsonyi magyar katolikus közösség lelkipásztora lépett a mikrofonhoz, hogy köszönetet mondjon a közös ünneplésért. Egyúttal agapéra invitálta a jelenlévőket, hogy a templom előtt folytatódhasson az együttlét, s a találkozásokban, azokkal a bizonyos bátorító tekintetekkel, szavakkal valóban elkezdhessük gyakorolni a krisztusi szeretetet – „most, itt”.
* * *
A pozsonyi Árpád-házi Szent Erzsébet- (Kék) templom
Lechner Ödön alkotása, a magyar szecesszió egyik legszebb példája
A templom alapkőletételére Szent Erzsébet születésének 700. évfordulóján, 1909-ben került sor. Ekkor már álltak Lechner Ödön máig legismertebb középületei (Iparművészeti Múzeum, Földtani Intézet, a kőbányai plébániatemplom, a Postatakarékpénztár). A felszentelést nem sokkal a mester halála előtt, 1913-ban ünnepelték.
Szende Ákos írja az Új Emberben 2006 májusában megjelent cikkben: „Míg a korábbi épületeken Lechner »csak« a tetőket tette mozgalmassá, itt az egész épületet: a népies-szecessziós díszítések révén szinte az egész falfelület is megmozdul, hullámzik, így biztosítva egyfajta bensőséges harmóniát a torony, a templomhajó és a tetőzet között. Ha szemünket a tornyon lentről felfelé vezetjük, láthatjuk, hogy a mozaikdíszek, a csillogó kőberakások a torony falfelületén is folytatódnak, egészen a toronysisakot megkoronázó Árpád-kori kettős keresztig.
S persze, e mozgalmasság a Zsolnay-gyár kékes mázas cserepei és kékes színű mozaikcsík díszítései által uralt tetőzetre még inkább jellemző (innen a »kék templom« elnevezés).”
Szerző: Borsodi Heni
Fotó: Süle Ágnes Katalin
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria