Felismernénk-e Szent Erzsébetet, ha itt ülne köztünk? – A pozsonyi magyarok ünnepe a Kék templomban

Az ünnepi szentmise főcelebránsa Masicza Robert csallóközcsütörtöki esperes-plébános volt, a szónok pedig a Kecskemétről érkezett Néma Attila állandó diakónus.

Ahogy később a prédikációban is elhangzott, valóban különleges, méltó volt a liturgia ünneplése ezen az estén. Az ünneplők megtöltötték a különleges templomot, és erőteljesen, örvendezve zengett az énekük Szent Erzsébet tiszteletére és Isten dicsőítésére. Zenei szolgálatot teljesített a gútori és a pozsonyi templomi énekkar, Farkas Gábor és Samarjay Mária vezetésével, valamint Pogány Lajos orgonista.

Szentbeszédét azzal a különösnek ható, de annál inkább fölrázó kérdéssel indította Néma Attila, hogy vajon,

ha Erzsébet ma élne, milyen lenne, és vajon felismernénk-e, ha itt ülne közöttünk a templomban.

Talán ülnek közöttünk szentek itt a padokban – mondta a szónok, és az egyén és a kisközösségek feladatáról, felelősségéről elmélkedve hangsúlyozta, hogy ahogy közösségeinkben megéljük az evangéliumot, az hatással van a Világegyházra, az egész világra. „Higgyétek el” – biztatta az egybegyűlteket az állandó diakónus.

Rajtunk áll, hogy vonzó-e az Egyház. Mi vagyunk az Egyház

– tette hozzá. Majd arról beszélt, hogy sajnos ritkán látni, hogy mosolyogva ábrázolnának szenteket. Holott a derű, az öröm a szentek legalapvetőbb tulajdonsága.

Lechner Ödön terve alapján készült az örökmécses is

Szent Erzsébet nagyon tudott szeretni, tűz égett a szívében. Ő volt Jézus keze, lába, szeme és szíve. Ahogy érintette a rászorulókat, ahogy elment hozzájuk, ahogy tekintetével bátorított, ahogy feltétel nélkül engedelmeskedett az Atyának. Hős szeretet áradt belőle, ahogy a jól ismert ének mondja, nem hétköznapi, nem átlagos –

mint az erős, lobogó láng, fénye messzire világított, erőt lehetett és lehet meríteni belőle

– fogalmazott Néma Attila.

Saját erőnkből mindez lehetetlen – folytatta –, Krisztussal azonban minden lehetséges. Isten segítségével mi is elsőként tudunk szeretni. Táplál az Eucharisztiából és a krisztusi közösség erejéből. Nem lehetünk savanyú szentek mi sem. Örvendezni kell. Krisztus teste vagyunk. Ez azt jelenti, hogy Isten rajtunk keresztül keresi az embereket.

Szeretnünk kell az embereket. Ne tartsunk távolságot, lépjünk közel egymáshoz. Rengeteg kincs van egy-egy közösségben. Fedezzük föl egymás értékeit. És a „jó pletykát” gyakorolva mondjuk el a jót másoknak másokról.

Ha ezt gyakoroljunk, erősödni fog a közösségünk. Mi vagyunk Jézus keze, lába, szája, szeme és szíve. Tudunk jót mondani egymásról és tudunk bátorítón nézni a másik emberre. Kezdjük el gyakorolni a hősi szeretetet most, itt.

A szentmise további részében különlegesen szép volt az énekelt hívek könyörgése, melyben Szent Erzsébet életének legfontosabb állomásait felidézve kértük a szent közbenjárását a jegyesek, a házasok, az özvegyek számára, méghozzá ezzel az újra és újra felhangzó énekelt válasszal: „Szenteket termő kert legyen a hazánk.”

Ahogy a szentmise elején a híveket köszöntve, úgy a végén ismét Molnár Tamás, a pozsonyi magyar katolikus közösség lelkipásztora lépett a mikrofonhoz, hogy köszönetet mondjon a közös ünneplésért. Egyúttal agapéra invitálta a jelenlévőket, hogy a templom előtt folytatódhasson az együttlét, s a találkozásokban, azokkal a bizonyos bátorító tekintetekkel, szavakkal valóban elkezdhessük gyakorolni a krisztusi szeretetet – „most, itt”.

* * *

Szerző: Borsodi Heni

Fotó: Süle Ágnes Katalin

Magyar Kurír