Ferenc pápa beszéde Firenzében az olasz katolikus egyház nemzeti kongresszusához

Kedves testvéreim és nővéreim!

Ennek a gyönyörű székesegyháznak a kupoláján az utolsó ítéletet láthatjuk. Jézus, a mi világosságunk van a közepén. A freskó tetején ez a felirat olvasható: „Ecce Homo” – „Íme az ember”. Amikor ezt a kupolát nézzük, érezzük, hogy a magasba vonz minket, azt látjuk, amint a Pilátus által elítélt Krisztus átalakul a bírói széken trónoló Krisztussá. Egy angyal kardot visz neki, de Jézus nem veszi át az ítélet jelképeit, sőt, kezét felemelve megmutatja szenvedéseinek jeleit, hiszen ő „váltságul adta önmagát mindenkiért” (1Tim 2,6). „Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem azért, hogy üdvözüljön általa a világ” (Jn 3,17).


Ennek az irgalmas bírónak a fényében imádva térdre hullunk, kezünket és lábunkat új erő járja át. Humanizmusról egyedül akkor beszélhetünk, ha Jézus áll a középpontban, rajta fedezhetjük fel az ember igazi arcvonásait. A meghalt és feltámadt Jézus arcának szemlélése az, ami helyreállítja emberségünket, az élet fáradalmaitól darabjaira esett és a bűn által megsebzett emberségünket is. Nem szabad hatástalanítanunk Krisztus arcának hatalmát. Az arc az ő transzcendenciájának a képe. Ő a misericordiae vultus. Engedjük, hogy nézzen minket. Jézus a mi humanizmusunk. Engedjük, hogy szüntelenül nyugtalanítson bennünket a kérdése: „Ti mit mondotok, ki vagyok?” (Mt 16,15).


Mit látunk, amikor nézzük az ő arcát? Mindenekelőtt egy „kiüresített” Isten arcát, egy olyan Istenét, aki szolgává tette magát, akit megaláztak, és aki engedelmes volt a halálig (vö. Fil 2,7). Jézus arca hasonlít sok megalázott, rabszolgává tett, kiüresített testvérünk arcához. Isten magáévá tette az ő arcukat. És ez az arc néz minket. Isten – aki „az a létező, akinél nagyobbat nem lehet elgondolni”, miként Szent Anzelm mondta, vagy a Deus semper maior, ahogy Loyolai Szent Ignác nevezte – egyre nagyobb lesz önmagánál azáltal, hogy alacsonnyá, kicsinnyé teszi magát. Ha nem leszünk kicsinyek, nem láthatjuk meg az ő arcát. Semmit sem látunk az ő teljességéből, ha nem fogadjuk el, hogy Isten kiüresítette magát. A keresztény humanizmusból sem fogunk semmit sem érteni. Szavaink pedig szépek, okosak, mélyenszántóak lehetnek, de nem hitből fakadó szavak. Semmit mondó, üres szavak lesznek.

Nem kívánok most elvontan felvázolni egy „új humanizmust”, sem egyfajta emberfelfogást, hanem egyszerűen a keresztény humanizmus néhány vonását, „Krisztus Jézus érzelmeit” (Fil 2,5) szeretném bemutatni. Ezek nem a lélek elvont, múlandó érzései, hanem azt a belső, forró erőt jelképezik, amely képessé tesz minket arra, hogy éljünk és döntéseket hozzunk.


Melyek ezek az érzelmek? Ma legalább hármat szeretnék bemutatni.

Az első érzelem az alázat. „Mindenki teljes alázattal tartsa kiválóbbnak a többieket önmagánál” (Fil 2,3) – mondja Szent Pál a Filippi-belieknek. Kicsit később pedig arról beszél az apostol, hogy Jézus nem tartotta „kiváltságnak” Istenhez való hasonlóságát (Fil 2,6). Itt egy világos üzenettel van dolgunk. Saját dicsőségünk, saját „méltóságunk”, saját befolyásunk megrögzött védelmezése nem kell, hogy érzelmeink közé tartozzék. Isten dicsőségét kell keresnünk, és az nem esik egybe a sajátunkkal. Isten dicsősége, mely ott ragyog a betlehemi barlang alázatosságában vagy Krisztus keresztjének gyalázatában, mindig meglep minket.

Egy másik érzelme Jézusnak, amely alakot ad a keresztény humanizmusnak, az önzetlenség. „Senki se keresse [csak] a maga hasznát, hanem másokét is” (Fil 2,4) – kéri Szent Pál. Tehát –az önzetlenségnél is jobban – a mellettünk állók boldogságát kell keresnünk. A keresztény ember embersége mindig útba van kifelé. Nem narcisztikus, nem önmaga körül forog. Ha a szívünk gazdag és egészen el van telve önmagával, akkor ott már nincs helye Istennek. Kérlek titeket, kerüljük el, hogy „bezárkózzunk a hamis védelmet nyújtó struktúrákba, a törvényekbe, amelyek kérlelhetetlen bírákká változtatnak minket; olyan szokásokba, amelyekben nyugodtnak érezzük magunkat” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 49).

Az a kötelességünk, hogy egy jobb világért dolgozzunk és küzdjünk. A Szentlélek indíttatása miatt a mi hitünk forradalmi hit. Követnünk kell ezt az indíttatást, hogy kilépjünk önmagunkból és Jézus evangéliumának megfelelő emberek legyünk. Bármely élet az odaadási képességén múlik. Ez az a pont, ahol felülmúlja önmagát, ahol termékennyé válik.

Egy további érzelme Krisztus Jézusnak a boldogság. A keresztény boldog ember, az evangélium öröme tölti el. Boldogmondásaiban az Úr kijelölte nekünk az utat. Ha azon járunk, akkor elérhetjük a legigazibb emberi és isteni boldogságot. Jézus arról a boldogságról beszél, amelyet csak akkor tapasztalunk meg, ha lélekben szegények vagyunk. A nagy szenteknél a boldogság mindig a megaláztatással és a szegénységgel áll kapcsolatban. De a lakosság legalázatosabb részében is sok van ebből a boldogságból: ez annak az embernek a boldogsága, aki tudja, micsoda gazdagság a szolidaritás, az, hogy megosztom azt a kicsit is, amim van; micsoda gazdagság az olykor kemény és rosszul fizetett, de szeretteinkért odaadóan végzett mindennapi munka; de saját nyomorúságaink is, amelyek – a mennyei Atya gondviselésébe és irgalmába vetett bizalommal megélve – alázatos nagyságot táplálnak.

A boldogmondások, melyeket az evangéliumban olvasunk, egy áldással kezdődnek, és egy vigasztaló ígérettel fejeződnek be. Végigvezetnek minket a lehetséges emberi nagyság ösvényén, a lelki nagyságén, és amikor a lélek kész, akkor minden más már magától jön. Nyilvánvalóan, ha nem nyitjuk meg szívünket a Szentlélek előtt, ezek a boldogmondások botorságnak tűnnek, mert nem visznek „sikerre” minket. Ahhoz, hogy „boldogok”, legyünk, hogy érezzük a Jézus Krisztus barátságából fakadó vigasztalást, meg kell nyitnunk a szívünket. A boldogság fáradságos vállalkozás, amelyhez lemondás, meghallgatás és tanulás tartozik, és amelynek gyümölcsei csak később érnek be, de egyedülálló békével ajándékoz meg minket: „Ízleljétek és lássátok, mily jó az Úr” (Zsolt 34,9).

Alázat, önzetlenség, boldogság: ez a három vonás az, amit szeretnék ma elmélkedésetek témájául javasolni az Isten Fiának emberségéből születő keresztény humanizmus kapcsán. Ez a három vonás az olasz egyháznak is mond valamit, amely ma azért gyűlik egybe, hogy a szinodalitás egyik formájában együtt haladjon előre. Ezek a vonások azt üzenik nekünk, hogy nem szabad a „hatalom” megszállottjaivá válnunk, még akkor sem, ha ez az egyház társadalmi megítélése számára hasznos és előnnyel járó formát ölt. Ha az egyház nem sajátítja el Jézus érzelmeit, akkor elveszíti célját és létértelmét. Ha viszont elsajátítja, akkor képes lesz küldetésének teljesítésére. Jézus érzelmei arra figyelmeztetnek minket, hogy szomorú egyház lenne, amelyik önmagára és saját érdekeire gondol. Végezetül a boldogmondások tükröt tartanak elénk, amelyben megnézhetjük, hogy helyes úton járunk-e: ez a tükör nem hazudik!

Az az egyház, amely viseli ezt a három vonást – az alázatot, az önzetlenséget és a boldogságot –, képes felismerni az Úr cselekvését a világban, a kultúrában, az emberek mindennapi életében. Többször is mondtam, de ma újfent megismétlem nektek: „szívesebben látok egy olyan egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan egyházat, amely belebetegedett a bezártságba és a saját biztonságához ragaszkodó kényelembe. Nem akarok olyan egyházat, amely középpont akar lenni, és úgy végzi, hogy belebonyolódik a rögeszmék és procedúrák szövevényébe” (Evangelii gaudium, 49).

De tudjuk, hogy a kísértések léteznek. Nagyon sok kísértéssel kell megküzdenünk. Legalább kettőt megemlítek nektek. Ne féljetek, nem fogom hosszan sorolni a kísértéseket, mint amikor tizenötöt is felsoroltam a [római] kúriának!

Az első a pelagiánus kísértés. Ez arra készteti az egyházat, hogy ne legyen alázatos, önzetlen és boldog. És a jó látszatával teszi ezt. A pelagianizmus rávesz minket, hogy bizalmunkat a struktúrákba, a szervezetekbe, a tökéletes – mert elvont – tervekbe vessük. Gyakran azt is eredményezi, hogy egy ellenőrző, kemény, szabálykövető stílust kezdünk követni. A szabály adja meg a biztonságot a pelagiánusnak, hogy felsőbbrendűnek érezze magát, hogy világosan lássa az irányt. Ebben találja meg az erejét, és nem a Lélek fuvallatának könnyedségében. Az egyház bajaira és nehézségeire hasztalanul keresünk megoldást konzervatív és fundamentalista álláspontokban, vagy meghaladott, már kulturálisan is jelentéktelenné vált viselkedésmódok és külső formák visszaállításában. A keresztény tanítás nem egy zárt rendszer, mely képtelen kérdéseket ébreszteni és kétségeket kelteni, hanem élő, amely képes nyugtalanítani és lelkesíteni. Nem merev az arca, mozgó és fejlődő teste van, gyengéd a húsa: a keresztény tanítást Jézus Krisztusnak hívják.

Az egyház megreformálása pedig – az egyház ugyanis semper reformanda [mindig megújításra szoruló] – idegen a pelagianizmustól. A reform nem merül ki a struktúrák megváltoztatására irányuló valahányadik tervben. Ellenben azt jelenti, hogy Krisztushoz kapcsolódunk, beléje gyökerezünk, és engedjük, hogy a Szentlélek vezessen minket. Így minden lehetséges lesz, zsenialitással és kreativitással.

Az olasz egyháznak engednie kell, hogy a Lélek hatalmas és ezért olykor nyugtalanító fuvallata vezesse. Mindig nagy felfedezőinek szellemét tegye magáévá, akik szenvedélyesen szerettek a nyílt tengeren hajózni, és nem rettentek meg a határoktól és a viharoktól. Az olasz egyház legyen szabad és nyitott a jelenre, sose vonuljon védekezésbe attól való félelmében, hogy elveszít valamit. Sose vonuljon védekezésbe attól való félelmében, hogy elveszít valamit! És amikor az emberekkel találkozik az utcán, kövesse Szent Pál elhatározását: „Az erőtlenek érdekében erőtlen lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket. Mindenkinek mindenné lettem, hogy néhányukat mindenképp elvezessem az üdvösségre” (1Kor 9,22).

A másik leküzdendő kísértés a gnoszticizmus kísértése. Ez arra késztet, hogy a logikus és világos érvelésben bízzunk, amely viszont elveszíti a testvér kézzelfogható gyengédségét. A gnoszticizmus varázsának forrása „a szubjektivizmusba zárt hit, ahol csak egy meghatározott tapasztalat vagy egy gondolatsor és az ismeretek érdekesek, melyeket megerősítőnek és megvilágosítónak tartanak, de ahol a személy lényegében bezárva marad saját értelme és érzelmei immanenciájába” (Evangelii gaudium, 94). A gnoszticizmus nem ismeri a transzcendálást.

A keresztény transzcendencia és a gnosztikus spiritualizmus bármely formája közötti különbséget a megtestesülés misztériuma jelenti. Ha nem ültetjük gyakorlatba, ha nem valósítjuk meg Isten szavát, akkor homokra építünk, a puszta eszménél maradunk, Isten szavát eltorzítva a lélek belső világába űzzük, ami nem hoz gyümölcsöt, terméketlenné teszi annak belső dinamizmusát.

Az olasz egyháznak vannak nagy szentjei, akiknek példája segítheti, hogy a hitet alázattal, önzetlenül és örvendezve élje meg, kezdve Assisi Szent Ferenctől Néri Szent Fülöpig. De gondoljunk csak olyan kitalált személyek egyszerűségére is, mint Don Camillo, aki Pepponéval alkot egy párt. Mindig elámulok, hogy Guareschi történeteiben ennek a derék plébánosnak az imájához mennyire természetesen kapcsolódik a néphez való közelség. Don Camillo azt mondta magáról: „Egy egyszerű falusi plébános vagyok, aki egyházközsége minden tagját ismeri, szereti őket, tud fájdalmaikról és örömeikről, aki tud együtt szenvedni és együtt örülni velük.” Az emberekhez való közelség és az imádság: ez jelenti a kulcsot egy néphez közeli, alázatos, nagylelkű és örvendező keresztény humanizmus megéléséhez. Ha elveszítjük ezt az Isten hívő népével való érintkezést, akkor veszítünk emberségünkből, és sehová sem haladunk.


Tehát akkor mit kell tennünk, atyám? – kérdezitek. Mit kér tőlünk a pápa?

Nektek kell eldöntenetek: nép és pásztorok együtt. Én ma egyszerűen arra hívlak titeket, hogy emeljétek fel fejeteket, és nézzetek még egyszer az „Ecce Homo”-ra, amely itt van a fejünk felett. Álljunk meg, és nézzük a jelenetet. Térjünk vissza Jézushoz, akit itt mindenki bírájaként látunk. Mi történik majd, amikor „az Emberfia dicsőségében eljön, és vele mind az angyalok, s akkor majd leül dicsősége trónjára” (Mt 25,31)? Mit mond nekünk Jézus?

Elképzelhetjük ezt a felettünk lévő Jézust, hogy mond néhány szót mindannyiunknak és az olasz egyháznak. Ezt is mondhatná: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Mert éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek” (Mt 25,34–36). Eszembe jut a pap, aki befogadta ezt az egészen fiatal papot, aki tanúságot tett itt az előbb.

De a következőt is mondhatná Jézus: „Távozzatok színem elől, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült! Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el meglátogatni” (Mt 25,41–43).

A boldogmondások és az utolsó ítéletről imént felolvasott szavak segítsenek minket, hogy életszentségben tudjuk élni a keresztény életet. Kevés, egyszerű, de gyakorlatias szó! Két tartóoszlop: a boldogságok és az utolsó ítélet szavai. Adja meg az Úr a kegyelmet, hogy megértsük ezt az üzenetét! És most ismét nézzük Jézus arcvonásait és gesztusait. Szemléljük Jézust, aki együtt eszik és iszik a bűnösökkel (Mk 2,16; Mt 11,19); szemléljük, miközben beszélget a szamariai asszonnyal (Jn 4,7–26); lessük meg, amikor éjjel Nikodémussal találkozik (Jn 3,1–21); szeretettel ízlelgessük azt a jelenetet, amikor engedi, hogy egy prostituált nő megkenje a lábát (vö. Lk 7,36–50); érezzük, amint megérinti nyelvünket, amely így megoldódik (Mk 7,33). Csodáljuk meg „az egész nép rokonszenvét”, akik körülveszik a tanítványokat, vagyis minket, és éljük át az ő „örvendezésüket és szívbeli alázatukat” (ApCsel 2,46–47).


A püspököktől azt kérem, hogy legyetek pásztorok. Semmi többet: pásztorok. Ez legyen az örömötök: „Pásztor vagyok.” A nyájatok, a hozzátok tartozó emberek fognak megtartani titeket. Nemrég olvastam egy püspökről, aki elmesélte, hogy csúcsidőben metrón utazott, és akkora tömeg vette körül, hogy nem tudta, mibe kapaszkodjon. Jobbról-balról taszigálták, ő pedig az emberekbe kapaszkodott, hogy ne essen el. És így az jutott eszébe, hogy az imádságon kívül a nyája, az emberek azok, akik segítik, hogy egy püspök talpon maradjon.

Semmi és senki ne vegye el tőletek annak örömét, hogy népetek megtart titeket! Mint pásztorok ne bonyolult tanokat prédikáljatok, hanem az értünk meghalt és feltámadt Krisztus hirdetői legyetek! A lényegre, a kérügmára figyeljetek! Ennél az örömhírhirdetésnél nincs semmi szilárdabb, mélyebb és biztosabb. De Isten egész népe legyen az, aki hirdeti az evangéliumot, nép és pásztorok. Erről a lelkipásztori aggodalmamról részletesen írtam az Evangelii gaudium apostoli buzdításban (vö. 111–134).

Az egész olasz egyháznak javaslom azt, amiről abban a buzdításban írtam: a szegények társadalmi felzárkóztatása, akiknek kiváltságos helye van Isten népében, valamint a találkozás és a párbeszéd képessége a szociális barátság előmozdítására országotokban, a közjót keresve.

A szegények iránti megkülönböztetett szeretet „a keresztény szeretet gyakorlásában különleges előjog biztosítása, amelyről az egész egyházi hagyomány tanúskodik” (II. János Pál pápa: Sollicitudo rei socialis enciklika, 42). Ezt a megkülönböztetett szeretetet „bennfoglaltan tartalmazza a krisztológiai hit abban az Istenben, aki értünk szegénnyé lett, hogy gazdaggá tegyen minket szegénysége által” (XVI. Benedek pápa: Beszéd a Latin-Amerikai és Karib-szigeteki Püspökök V. Általános Gyűlésének megnyitó ülésén). A szegények jól ismerik Krisztus Jézus érzelmeit, mert tapasztalatból ismerik a szenvedő Krisztust. „Az a feladatunk, hogy felfedezzük bennük Krisztust, ügyeik kapcsán szolgálatukba állítsuk a hangunkat, de az is, hogy barátaik legyünk, meghallgassuk, megértsük őket, és befogadjuk azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk” (Evangelii gaudium, 198).


Isten védelmezze az olasz egyházat a hatalom, az imázs, a pénz mindenféle pótszerétől! Az evangéliumi szegénység kreatív, befogad, támogat, és tele van reménnyel.

Itt vagyunk Firenzében, a szépség városában. Mennyi szépséget állítottak e városban a szeretet szolgálatába! Gondolok itt például az Ospedale degli Innocenti lelencházra és kórházra. A reneszánsz építészet egyik első remekét az elhagyott gyermekek és a kétségbeesett anyák szolgálatára emelték. Gyakran megtörtént, hogy az anyukák újszülöttükkel együtt egy félbevágott érmet is otthagytak, abban a reményben, hogy majd az érem másik felét bemutatva felismerhetik majd gyermeküket, ha szebb napok köszöntenek rájuk. Ez az, képzeljük csak el, hogy a mi szegényeinknek van egy fél érmük. A másik fele pedig nálunk van. Mert az anyaszentegyháznál van Olaszországban mindenki érmének a fele, és megismeri összes elhagyott, elnyomott, megfáradt gyermekét. És ez öröktől az egyik erényetek, mert jól tudjátok, hogy az Úr nemcsak néhány emberért ontotta ki vérét, nem is kevesekért, nem is sokakért, hanem mindenkiért.

Különösen is felhívom figyelmeteket a párbeszéd és a találkozás képességére. A párbeszéd nem tárgyalást jelent. Tárgyaláskor mindenki igyekszik megszerezni magának a saját „szeletét” a közös tortából. Nem erre gondolok, hanem arra, hogy keressük a közös jót mindenki számára; hogy közösen vitázunk, sőt mondhatnám, hogy közösen még meg is haragszunk egymásra, hogy a mindenki számára legjobb megoldáson gondolkodunk. Sokszor előfordul, hogy a találkozás konfliktusba ágyazódik. Ahol párbeszédet folytatnak, ott konfliktus keletkezik: logikus és előre látható, hogy így legyen. Nem szabad félnünk tőle, sem letagadnunk, hanem el kell fogadnunk. „El kell fogadnunk, hogy a konfliktust el kell viselni, és egy új folyamat összekötő láncszemévé kell feloldani és átalakítani” (Evangelii gaudium, 227).

De mindig emlékeznünk kell arra, hogy nincs olyan hiteles humanizmus, amely ne venné figyelembe a szeretetet mint az emberek közötti kapcsolatot, legyen az személyközi, meghitt, szociális, politikai vagy szellemi kapcsolat. Ez az alapja a párbeszéd és a találkozás szükségességének, hogy másokkal együtt építsük a polgári társadalmat. Mi tudjuk, hogy az emberek közötti ellenségeskedésére, amelyet Thomas Hobbes a híres homo homini lupus (ember embernek farkasa) mondással magyarázott, a legjobb válasz Jézus „Ecce homo”-ja, aki nem vádaskodik, hanem elfogad, saját bőrét viszi vásárra, és megment.

Az olasz társadalom akkor épül, amikor különböző kulturális értékei képesek építő párbeszédet kezdeni egymással: a népi, akadémiai, ifjúsági, művészeti, technológiai, gazdasági, politikai, tömegkommunikációs… értékek. Az egyház legyen a párbeszéd, a találkozás, az egység kovásza. Egyébként hitünk különféle megfogalmazásai is egymástól eltérő kultúrák, közösségek és valóságok párbeszédének és találkozásának a gyümölcsei: sőt, épp a szembesítés és a kritika az, ami segít minket, hogy megvédjük a teológiát attól, hogy ideológiává váljon.

Azt se felejtsétek el, hogy hogy a párbeszéd legjobb módja nem az, amikor beszélgetünk és vitázunk, hanem az, amikor közösen csinálunk valamit, közösen hozunk létre valamit, közösen szövünk terveket: de nemcsak a mieinkkel, katolikusokkal, hanem minden jóakaratú emberrel közösen.

És attól való félelem nélkül, hogy a minden igazi párbeszédhez szükséges exodust végbevisszük. Különben nem lehetséges megérteni a másik oldal érveit, és azt sem lehet teljesen megérteni, hogy a testvér többet számít az álláspontoknál, amelyeket távolinak ítélünk a mi hiteles bizonyosságainknál. A testvér!


De az egyháznak világos választ kell tudnia adni a politikai vitákban felmerülő fenyegető kérdésekre is: ez az egyik formája annak a sajátos segítésnek, amellyel a hívők hozzá tudnak járulni a közös társadalom építéséhez. A hívők állampolgárok. És ezt itt, Firenzében mondom, ahol a művészet, a hit és az állampolgárság mindig dinamikus egyensúlyban állt egymással feljelentés és javaslat között. A nemzet nem egy múzeum, hanem egy folyamatosan épülő kollektív mű, ahol éppen egymástól eltérő dolgokat kell közösbe tenni, beleértve a politikai vagy vallási hovatartozást is.

Főképpen hozzátok, fiatalokhoz intézek felhívást, mert ti „erősek vagytok” – mondta János apostol (1Jn 1,14). Fiatalok, győzzétek le a fásultságot! Senki se nézzen le titeket fiatalságotok miatt! Legyetek példaképek mind beszédben, mind cselekvésben (vö. 1Tim 4,12). Kérlek, legyetek Olaszország építői, dolgozzatok egy jobb Itáliáért! Kérlek, ne erkélyről nézzétek az életet, hanem tegyétek oda magatokat, vegyetek részt a széles társadalmi és politikai párbeszédben. Hívő kezeteket nyújtsátok az ég felé, de ezt úgy tegyétek, hogy közben olyan kapcsolatokra építetek várost, amelyeknek az istenszeretet az alapja. És így szabadok lesztek arra, hogy elfogadjátok a mai kihívásokat, hogy meg tudjátok élni a változásokat az átalakulásokat.

Mondhatjuk, hogy ma nem változások korszakát éljük át, hanem korszakváltást élünk át. A mai megélt helyzetek tehát új kihívásokat jelentenek számunkra, amelyeket nemegyszer megértenünk is nehéz. Korunk megkívánja tőlünk, hogy a problémákat kihívásként és ne akadályként éljük meg: az Úr tevékenykedik és működik a világban! Ti tehát menjetek ki az utakra, az útkereszteződésekre, és kivétel nélkül mindenkit hívjatok, akit csak találtok (vö. Mt 22,9). Főképpen azoknak segítsetek, akik az útszélen maradtak, a „sántákat, bénákat, vakokat, süketeket” (Mt 15,30). Bárhol legyetek, ne építsetek sose falakat, se határokat, hanem tereket és tábori kórházakat.

* * *

Nekem tetszik a kereső [mozgalmas, nyugtalan] olasz egyház, amely egyre közelebb kerül az elhagyottakhoz, az elfeledettekhez, a tökéletlenekhez. Egy anyai tekintetű, vidám egyházat szeretnék, amely megért, melletted áll, megsimogat. Ti is ilyen egyházat álmodjatok, higgyetek benne, szabadságotokat használva találjátok ki! A keresztény humanizmus, melyet meg kell élnetek, radikálisan képviseli, hogy minden embernek istengyermeki méltósága van, az emberek között szoros testvéri kapcsolatot épít, megtanít a munka [fontosságának] megértésére, megtanít a teremtett világban mint közös otthonunkban élni, okokat szolgáltat az örömre és a humorra, a még oly sokszor nagyon kemény élet közepette is.

Bár nem nekem kell megmondani, hogyan kell megvalósítani ezt az álmot, engedjétek meg, hogy egy útmutató javaslatot adjak a következő évekre: minden közösségben, minden egyházközségben és intézményben, minden egyházmegyében és egyházkerületben, minden régióban próbáljátok elindítani – szinodálisan – az Evangelii gaudium elmélyítését, hogy az alapján gyakorlati kritériumokhoz jussatok és megvalósítsátok rendelkezéseit, különösen a szerint a három-négy pioritás szerint, amelyeket ezen a kongresszuson fogalmaztok meg. Biztos vagyok abban, hogy képesek vagytok kreatív mozgásba lendülni, hogy konkretizálni tudjátok ezt a tanulmányozást. Biztos vagyok benne, mert felnőtt egyház vagytok, hitében ősi, gyökereiben erős és gyümölcseiben bőséges egyház. Következésképpen legyetek kreatívak annak a zsenialitásnak a megmutatásában, amelyet nagyjaitok, Dantétól Michelangelóig, páratlan módon felragyogtattak. Higgyetek az olasz kereszténység zsenialitásában, amely nem egyesek, és nem is egy elit tulajdona, hanem a közösségé, e rendkívüli ország népéé.

Rábízlak titeket Máriára, akit itt, Firenzében az „angyali üdvözletet fogadó szent asszonyként” tisztelnek. A róla elnevezett bazilika freskóján – nemsokára meglátogatom ezt a bazilikát – az angyal hallgat, Mária pedig beszél: „Ecce ancilla Domini” – „Az Úr szolgálóleánya vagyok”. Ezekben a szavakban mindnyájan benne vagyunk. Kívánom, hogy az egész olasz egyház ki tudja mondani e szavakat Máriával együtt. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre

Fotó: News.va

Magyar Kurír