Ferenc pápa a dél-szudáni menekültekhez: Értetek és veletek együtt szenvedek

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közzétesszük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Köszönöm imáitokat, tanúságtételeiteket és énekléseteket! Hosszú ideje gondolok rátok, szívemben hordozva a vágyat, hogy találkozzam veletek, hogy a szemetekbe nézzek, hogy kezet fogjak veletek és megöleljelek benneteket: végre itt vagyok, azokkal a testvéreimmel együtt, akikkel megosztom ezt a békezarándoklatot, hogy elmondjam nektek egész közelségemet és teljes szeretetemet. Veletek vagyok, értetek és veletek együtt szenvedek.

Joseph, egy döntő fontosságú kérdést tettél fel: „Miért szenvedünk egy menekülttáborban?” Miért… Miért tartózkodik ott annyi gyerek és fiatal, mint te, ahelyett, hogy az iskolában tanulnának, vagy egy szép szabadtéri helyen játszanának? Te magad adtad meg a választ, amikor azt mondtad, hogy „az országban zajló konfliktusok miatt”. Pontosan az emberi erőszakos pusztítás és az áradások okozta pusztítás miatt kellett több millió hozzátok hasonló testvérünknek és nővérünknek, köztük megannyi gyermekes anyának elhagynia földjét, faluját, otthonát. Sajnos ebben a meggyötört országban kényszerből elköltözöttnek vagy menekültnek lenni megszokott és kollektív tapasztalattá vált.

Ezért a legerőteljesebben megismétlem sürgető felhívásomat, hogy

vessenek véget minden konfliktusnak, és komolyan kezdjék újra a békefolyamatot, hogy az erőszak véget érjen, és az emberek visszatérhessenek a méltóságteljes élethez.

Csak béke, stabilitás és igazságosság mellett lehetséges fejlődés és társadalmi reintegráció. De nem várhatunk tovább! Az ezekben az években született gyermekek nagy része csak a menekülttáborok valóságát ismeri, elfelejtve az otthon levegőjét, elveszítve a kapcsolatot a szülőföldjükkel, a gyökereikkel, a hagyományaikkal.

A jövő nem lehet a menekülttáborokban. Szükség van arra, ahogy kérted, Johnson, hogy minden hozzád hasonló gyermeknek lehetősége legyen iskolába járni, s arra is, hogy focizhasson! Szükség van arra, hogy nyitott társadalomként fejlődjünk, keveredjünk, egyetlen népet alkossunk az integráció kihívásain keresztül, megtanulva az ország egész területén – és nem csak a saját etnikumunkon belül – beszélt nyelveket is. Szükség van arra, hogy vállaljuk a tőlünk eltérő emberek megismerésének és befogadásának ragyogó kockázatát, hogy újra felfedezzük egy kiengesztelődött testvériség szépségét, és megtapasztaljuk saját jövőnk – és az egész közösség jövője – szabad építésének felbecsülhetetlen kalandját. És feltétlenül el kell kerülni a csoportok marginalizálását és az emberek gettósítását. De mindezekhez a szükségletekhez békére van szükség. És sokak segítségére, mindenki segítségére szükség van.

Szeretném tehát megköszönni Sara Beysolow Nyantinak, az ENSZ-főtitkár különleges helyettes képviselőjének [a dél-szudáni misszióban], hogy azt mondta, hogy a mai napon mindenki számára lehetőség nyílik arra, hogy lássa, mi történik ebben az országban már évek óta. Itt zajlik a kontinens legnagyobb menekültválsága, ahol legalább négymillió gyermek kényszerült lakóhelyét elhagyni, ahol a lakosság kétharmadát érinti az élelmiszerellátás bizonytalansága és az alultápláltság, és ahol az előrejelzések szerint a humanitárius tragédia az év folyamán még súlyosabbá válhat. De mindenekelőtt azért szeretnék köszönetet mondani, mert Ön és sokan mások nem tétlenül nézték és tanulmányozták a helyzetet, hanem cselekedtek. Ön, asszonyom, beutazta az országot, belenézett az anyák szemébe, és látta a fájdalmat, melyet gyermekeik helyzete miatt éreznek. Megdöbbentett, amikor azt mondta, hogy mindazok ellenére, amit elszenvednek, a mosoly és a remény sosem tűnt el az arcukról.

És egyetértek azzal, amit róluk mondott:

az anyák, a nők adják az ország átalakításának kulcsát: ha megkapják a megfelelő lehetőségeket, szorgalmuk és életvédő magatartásuk révén képesek lesznek megváltoztatni Dél-Szudán arculatát, hogy az ország nyugodtan és biztosan fejlődjön!

De kérem, könyörgök e föld minden lakójához: védelmezzétek, tiszteljétek, értékeljétek és becsüljék meg a nőket! Kérem: védelmezzétek, tiszteljétek, értékeljétek és becsüljék meg az összes nőt, gyermeket, lányt, fiatalt, felnőttet, anyát, nagymamát! E nélkül nem lesz jövő!

És most, testvéreim és nővéreim, újra rátok nézek, fáradt, de ragyogó szemetekre, mely nem veszítette el a reményt, ajkatokra, mely nem veszítette el az erőt ahhoz, hogy imádkozzon és énekeljen; rátok nézek, akiknek üres a keze, de szíve tele van hittel, rátok, akik fájdalmas múltat hordoztok magatokban, de nem szűntök meg egy jobb jövőről álmodni. Mi, akik ma találkozunk veletek,

szeretnénk szárnyakat adni reményeteknek.

Hisszük, hogy most, a menekülttáborokban is, ahol sajnos az ország helyzete tartózkodni kényszerít beneteket, mint puszta földből új mag hajthat ki, mely aztán gyümölcsöt terem.

Azt szeretném mondani nektek: ti vagy az új Dél-Szudán magja, az ország termékeny és virágzó növekedésének magja. Ti vagytok azok, az összes különböző etnikai csoportot képviselve, akik szenvedtetek és szenvedtek, de akik nem akartok a rosszra újabb rosszal válaszolni. Ti, akik mostantól a testvériséget és a megbocsátást választjátok, egy jobb holnapot ápoltok. Olyan holnapot, amely ma születik, ott, ahol ti vagytok, abból a képességből, hogy együttműködtök, hogy a közösségvállalás szálait szőjétek és a megbékélés útjait járjátok azokkal, akik etnikai és származási szempontból különböznek tőletek, de mellettetek élnek. Testvéreim és nővéreim, legyetek a remény magjai, melyekben már megpillantható a fa, amely egy napon, remélhetőleg nemsokára, gyümölcsöt terem. Igen,

ti lesztek azok a fák, amelyek elnyelik az évek óta tartó erőszak szennyezését, és visszaállítják a testvériség oxigénjét.

Igaz, most oda vagytok „ültetve”, ahol nem akartok lenni, de éppen ebben a nehéz és bizonytalan helyzetben nyújthattok kezet a körülöttetek lévőknek, és tapasztalhatjátok meg, hogy ugyanabban az emberségben gyökereztek: innen kell újrakezdenetek, hogy újra testvérként fedezzétek fel egymást, a menny Istenének, mindenki Atyjának földi gyermekeit.

Szeretteim, a gyökerek emlékeztetnek bennünket arra, hogy egy növény a magból nő. Jó, hogy az itteni emberek igen törődnek gyökereikkel. Azt olvastam, hogy ezeken a földeken „a gyökereket sosem szabad elfelejteni”, mert „az ősök emlékeztetnek bennünket arra, hogy kik vagyunk, és hogy milyen legyen az utunk… Nélkülük eltévedtünk, félünk, és iránytű nélkül maradunk. Múlt nélkül nincs jövő” (Christian Carlassare: La capanna di Padre Carlo. Comboniano tra i Nuer, 2020, 65). Dél-Szudánban a fiatalok az idősebbek történetein nőnek fel, és ha ezeknek az éveknek a narratíváját az erőszak jellemezte, akkor lehetséges, sőt szükséges, hogy veletek kezdve egy újat indítsunk el: a találkozás új narratíváját, ahol a szenvedések nem merülnek feledésbe, hanem a testvériség fénye ragyogja be őket; olyan narratívát, mely nemcsak a krónika tragikusságát helyezi középpontba, hanem a béke iránti égető vágyat is. Legyetek ti, különböző etnikumú fiatalok, ennek a narratívának az első oldalai!

Ha a konfliktus, az erőszak és a gyűlölet kitépte a jó emlékek közül e köztársaság életének első lapjait, legyetek ti azok, akik újraírjátok a béke történetét!

Köszönetet mondok lelki erőtökért és minden jótéteményetekért, melyek nagyon tetszenek Istennek, és minden egyes napotokat értékessé teszik.

Szeretnék néhány szóban köszönetet mondani azoknak is, akik segítenek benneteket, gyakran nemcsak nehéz körülmények között, hanem vészhelyzetben is. Köszönet az egyházi közösségeknek az intézményeikért, melyek megérdemlik a támogatást; köszönet a misszionáriusoknak, a humanitárius és nemzetközi szervezeteknek, különösen az ENSZ-nek a nagyszerű munkájukért. Természetesen egy ország nem élhet meg külső támogatásból, főleg akkor, ha olyan gazdag erőforrásokban! De most nagy szükség van a támogatásra. Szeretnék fejet hajtani a számos humanitárius munkatárs előtt is, akik életüket vesztették, és szeretnék mindenkit a segítséget nyújtók és a lakosságot támogató struktúrák iránti tiszteletre biztatni, melyek nem válhatnak támadások és vandalizmus célpontjává. A gyorssegély mellett nagyon fontosnak tartom, hogy a jövőre nézve kísérjük a lakosságot a fejlődés útján, például azzal, hogy segítünk nekik a mezőgazdaság és az állattenyésztés korszerű technikáinak elsajátításában, hogy elősegítsük az önállóbb növekedést. Szívből kérek mindenkit: segítsünk Dél-Szudánnak, ne hagyjuk magára a lakosságot, amely sokat szenvedett és szenved!

Végezetül szeretnék szólni ahhoz a sok dél-szudáni menekülthöz, akik az országon kívül vannak, és akik nem térhetnek vissza, mert területüket elfoglalták. Közel állok hozzájuk, és kívánom, hogy ismét földjük jövőjének főszereplőivé válhassanak, konstruktív és békés módon hozzájárulva annak fejlődéséhez. Nyakuor Rebecca, különleges áldást kértél tőlem a dél-szudáni gyermekekre, hogy mindannyian békében együtt növekedhessetek. Mi, hárman, mint testvérek fogjuk az áldást adni: Justin testvéremmel és Iain testvéremmel együtt fogjuk adni az áldást. Ezzel az áldással együtt a világ megannyi keresztény testvérének és nővérének áldása szálljon le rátok, akik ölelnek és bátorítanak benneteket, tudva, hogy bennetek, hitetekben, belső erőtökben, békeálmaitokban az emberlét egész szépsége ragyog fel.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír