Ferenc pápa a bahreini fiatalokhoz: Istentől semmi sem idegen abból, ami bennünk történik, semmi!

Az alábbiakban teljes terjedelmében közreadjuk a pápa magyarra fordított beszédét.

Kedves barátaim, testvéreim, jó napot kívánok!

Köszönöm, hogy itt vagytok, sok nemzetből és nagy lelkesedéssel! Szeretnék köszönetet mondani Rosalyn nővérnek a hozzám intézett üdvözlő szavaiért és azért az elkötelezettségért, amellyel sokakkal együtt ezt a Szent Szív Iskolát vezeti.

Örülök, hogy a Bahreini Királyságban kultúrák és vallások találkozásának és párbeszédének helyét láttam. És most, ahogy rátok nézek, akik nem ugyanahhoz a valláshoz tartoztok, és nem féltek együtt lenni, úgy gondolom, hogy nélkületek a különbözőségeknek ez az együttélése nem lenne lehetséges. És nem lenne jövője! A világ tésztájában ti vagytok a jó kovász, amelynek növekednie kell, hogy átlépjen megannyi társadalmi és kulturális korlátot, és elősegítse a testvériség és az újdonság csíráinak fejlődését. Ti vagytok azok a fiatalok, akik az ismeretlenre nyitott nyughatatlan utazókként nem féltek szembenézni egymással, párbeszédet folytatni, „zajt csapni”, elvegyülni másokkal, és így egy barátságos és szolidáris társadalom alapjává válni. Kedves barátaim, ez alapvető fontosságú azokban az összetett és plurális közegekben, amelyekben élünk: le kell bontanunk bizonyos kerítéseket, hogy egy emberibb, testvéribb világot teremtsünk, még ha ez számos kihívással jár is. Ebben a tekintetben, tanúságtételeitekből és kérdéseitekből kiindulva, szeretnék három kis felhívást intézni hozzátok, nem annyira azért, hogy tanítsak nektek valamit, mint inkább azért, hogy bátorítsalak benneteket.

Az első felhívás: sajátítsátok el a gondoskodás kultúráját!

Rosalyn nővér ezt a kifejezést használta: „gondoskodás kultúrája”. A gondoskodás azt jelenti, hogy kifejlesztjük az empátia belső magatartását, kialakítjuk a figyelmes tekintetet, mely kivezet bennünket magunkból, kedves a jelenlétünk, mely legyőzi a közömbösséget, és arra ösztönöz, hogy érdeklődjünk mások iránt. Ez a fordulópont, az újdonság kezdete, az ellenszer a zárt, önzéssel átitatott világ ellen, mely felfalja gyermekeit; a szomorúság börtönében vergődő világ ellen, mely közömbösséget és magányt szül. Hadd mondjam el nektek: a szomorúság szelleme nagy kárt okoz, nagyon nagy károkat! Mert ha nem tanuljuk meg, hogy törődjünk azzal, ami körülöttünk van – másokkal, a várossal, a társadalommal, a teremtett világgal –, akkor úgy fogjuk leélni az életünket, mint akik lótnak-futnak, fáradoznak, millió dologgal foglalkoznak, de végül szomorúak és magányosak maradnak, mert sosem ízlelték meg teljesen a barátság és az ingyenesség örömét. És nem adták meg a világnak azt a különleges szépségérintést, amelyet csak ők és senki más nem adhat meg. Keresztényként Jézusra gondolok, és látom, hogy tetteit mindig a gondoskodás vezérelte. Törődött a kapcsolatokkal, törődött mindazokkal, akikkel otthonaikban, a városokban és útjai során találkozott: belenézett az emberek szemébe, meghallgatta segítségkérésüket, közellépett hozzájuk, és megérintette sebeiket. Ti belenéztek-e az emberek szemébe? Jézus belépett a történelembe, és elmondta nekünk, hogy a Magasságos gondoskodik rólunk; emlékeztetett bennünket arra, hogy Isten oldalán állni azt jelenti, hogy gondoskodunk valakiről és valamiről, különösen a leginkább rászorulókról.

Barátaim, milyen csodálatos dolog a gondoskodás gyakorlóivá, a kapcsolatok művészeivé válni!

De ehhez, mint mindenhez az életben, folyamatos gyakorlásra van szükség. Ezért ne felejtsetek el mindenekelőtt magatokkal törődni: ne annyira a külsőtökkel, hanem a belsőtökkel, legrejtettebb és legértékesebb részetekkel. Melyik az? A lelketek, a szívetek! Hogyan törődjünk a szívünkkel? Próbáljátok meg csendben meghallgatni, időt szakítani arra, hogy kapcsolatba kerüljetek bensőtökkel, hogy érezzétek az ajándékot, akik vagytok, hogy elfogadjátok léteteket, és ne engedjétek, hogy kicsússzon kezeitek közül. Óvakodjatok attól, hogy az „élet turistái” legyetek, akik csak kívülről, felületesen szemlélik azt. És csendben, szívetek dobogását követve beszéljetek Istenhez. Meséljetek neki magatokról, és azokról is, akikkel nap mint nap találkoztok, és akiket ő ad nektek útitársnak. Vigyétek elé az arcokat, az örömteli és a fájdalmas helyzeteket, mert nincs ima kapcsolatok nélkül, ahogy nincs öröm szeretet nélkül.

És a szeretet – jól tudjátok – nem szappanopera, nem romantikus film: szeretni annyit tesz, mint szívünkben hordozni a másikat, törődni a másikkal, felkínálni az időnket és az ajándékainkat a rászorulóknak, megkockáztatni, hogy életünket olyan ajándékká tegyük, amely további életet szül. Kockáztassatok!

Barátaim, kérlek benneteket, sose felejtsetek el egy dolgot: mindannyian – kivétel nélkül – kincs vagytok, egyedi és értékes kincs! Ne tartsátok hát életeteket széfben, ne gondoljátok, hogy jobb, ha félreteszitek, és hogy még nem jött el az idő arra, hogy befektessétek!

Sokan közületek csak átmenetileg, munkahelyi okokból és gyakran csak meghatározott ideig vannak itt.

Ha azonban turistamentalitással élünk, nem ragadjuk meg a jelen pillanatot, és azt kockáztatjuk, hogy egész életdarabokat dobunk el! Ezzel szemben milyen szép, ha most jó nyomot hagyunk az úton, törődve a közösséggel, az osztálytársakkal, a munkatársakkal, a teremtett világgal… Jót tesz nekünk, ha feltesszük magunknak a kérdést: én milyen nyomot hagyok most itt, ahol élek, azon a helyen, ahová a Gondviselés helyezett.

Ez az első felhívás, a gondoskodás kultúrája; ha magunkévá tesszük, hozzájárulunk a testvériség magjának növekedéséhez.

Nézzük a második felhívást, amelyet hozzátok szeretnék intézni: vessétek a testvériség magjait!

Tetszett, amit te, Abdulla mondtál: „Nemcsak a játéktéren, hanem az életben is bajnokoknak kell lennünk!” Játéktéren kívüli bajnokok! Így van, legyetek a testvériség bajnokai, a játéktéren kívül! Ez a ma kihívása, hogy megnyerjük a holnapot, az egyre inkább globalizált és multikulturális társadalmaink kihívása. Láthatjátok, a modernitás által kínált összes eszköz és technológia sem elég ahhoz, hogy a világot békéssé és testvériessé tegyük. Látjuk ugyanis, hogy a háború szelei nem csillapodnak a technikai fejlődéssel. Szomorúan vesszük tudomásul, hogy sok térségben a feszültségek fokozódnak, a fenyegetések szaporodnak, és időnként konfliktusokba torkollnak. De ez gyakran azért történik, mert az emberek nem dolgoznak a szívükön, mert hagyják, hogy növekedjen a távolságuk másoktól, és így az etnikai, kulturális, vallási és egyéb különbségek inkább elszigetelő problémákká és félelmekké, mint együttnövekedési lehetőséggé válnak. És amikor erősebbnek tűnnek, mint a minket összekötő testvériség, akkor az összeütközés veszélye fenyeget bennünket.

Nektek, fiataloknak, akik közvetlenebbek vagytok, és nagyobb a képességetek arra, hogy az előítéleteket és az ideológiai kerítéseket legyőzve kapcsolatokat és barátságokat teremtsetek, azt szeretném mondani: legyetek a testvériség magvetői, és ti lesztek a jövő aratói, mert a világnak csak a testvériségben lesz jövője! Ez olyan felhívás, amely hitem középpontjában áll. „Mert aki nem szereti testvérét, akit lát – mondja a Biblia –, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is” (1Jn 4,20–21). Igen, Jézus azt kéri, hogy sose válasszuk el az Isten iránti szeretetet a felebaráti szeretettől, és váljunk mindenki felebarátjává (vö. Lk 10,29–37). Mindenkié, nem csak azoké, akik rokonszenvesek nekünk. A testvérekként való élet az egyetemes hivatás, amelyet minden teremtmény megkapott. Nektek, fiataloknak – különösen nektek –, amikor szembesültök azzal az uralkodó tendenciával, hogy közömbösek maradunk és intoleránsak vagyunk másokkal, sőt, támogatjuk a háborúkat és a konfliktusokat, nektek az a dolgotok, hogy „a testvériség és a társadalmi barátság új, nem szavakra korlátozódó álmával válaszoljatok” (Fratelli tutti, 6). A szavak nem elegendőek: konkrét, napi szinten végrehajtott gesztusokra van szükség.

Itt is tegyünk fel magunknak néhány kérdést: nyitott vagyok-e mások felé? Barátkozom-e olyan emberekkel, akik nem illenek az érdeklődési körömbe, akiknek más a hitük és a szokásaik, mint nekem? Keresem-e a találkozásokat, vagy megmaradok a meglévő kapcsolataimnál? Az előrevezető út az, amelyet Nevin mondott el nekünk néhány szóban: „jó kapcsolatokat kell teremteni”, mindenkivel. Bennetek, fiatalokban ott él a vágy, hogy utazzatok, hogy új országokat ismerjetek meg, hogy átlépjetek a megszokott helyek határain. Azt szeretném mondani nektek: tudjatok magatokban is utazni, tágítani belső határaitokat, hogy a másokkal szembeni előítéletek leomoljanak, a bizalmatlanság tere szűküljön, a félelem kerítései ledőljenek, a testvéri barátság kicsírázzon! Ebben is segítsen benneteket az imádság, amely kitágítja a szívet, megnyit az Istennel való találkozásra, segít testvért látni abban, akivel találkozunk. Ebben a tekintetben gyönyörűek az egyik próféta szavai: „Vajon nem ugyanaz az Isten teremtett-e minket? Miért viselkedünk akkor egymással szemben áruló módon” (Mal 2,10). Az ehhez hasonló társadalmak, amelyek különböző vallások, hagyományok és nyelvek figyelemre méltó gazdagságával rendelkeznek, a „testvériség edzőtermeivé” válhatnak. Itt állunk a nagy és sokszínű ázsiai kontinens kapujában, amelyet egy teológus „a nyelvek kontinensének” nevezett (Aloysius Pieris, in Teologia in Asia, Queriniana, Brescia, 2006, 5): tudjátok harmonizálni ezeket a nyelveket az egyetlen nyelven, a szeretet nyelvén, a testvériség igazi bajnokaiként!

Még egy harmadik felhívást is szeretnék hozzátok intézni: ez arra a kihívásra vonatkozik, hogy hozzatok döntéseket az életben.

Jól tudjátok a mindennapi tapasztalatból: nincs élet kihívások nélkül, és a kihívásokkal szembe kell néznünk. És valahányszor kihívással szembesülünk, mint amikor egy útelágazás előtt állunk, választanunk kell, kockáztatnunk kell, döntenünk kell. Ehhez azonban jó stratégiára van szükségünk: nem lehet improvizálni, nem lehet csak az ösztöneinket követve élni, vagy csak a pillanat hevében cselekedni!

És hogyan lehet felkészülni, hogyan lehet edzeni a választási képességet, a kreativitást, a bátorságot, a kitartást? Hogyan élesíthetjük belső tekintetünket, hogyan tanuljuk meg megítélni a helyzeteket, hogyan ragadhatjuk meg a lényeget? Fejlődnünk kell a döntések meghozatalának művészetében, hogy a helyes irányt válasszuk. Ezért a harmadik felhívás az, hogy hozzunk döntéseket az életben, helyes döntéseket.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor Merina kérdésein elgondolkodtam. Ezek a kérdések pontosan kifejezik azt az igényt, hogy megértsük, milyen irányt válasszunk az életben. Bátor vagy, hogy így elmondtad a dolgokat! És elmondhatom a tapasztalataimat: én is olyan tinédzser voltam, mint ti, mint mindenki más, és az életem a tinédzserek normális élete volt.

A serdülőkor – tudjuk – egy út, egy növekedési szakasz, egy olyan időszak, amikor az élet néha ellentmondásos aspektusaival szembesülünk, és először nézünk szembe bizonyos kihívásokkal.

Nos, mi az én tanácsom? Az, hogy félelem nélkül menjetek előre, és sosem egyedül! Két dolog: félelem nélkül menjetek előre, és sosem egyedül!

Isten nem hagy magatokra, hanem, hogy segítő kezet nyújtson, arra vár, hogy kérjétek tőle. Ő kísér és vezet bennünket. Nem csodákkal, hanem úgy, hogy finoman a gondolatainkon és érzéseinken keresztül beszél hozzánk, de a tanárainkon, barátainkon, szüleinken keresztül is, vagyis az összes olyan emberen keresztül, akik segíteni akarnak nekünk.

Meg kell tanulnunk tehát megkülönböztetni az ő hangját, Isten hangját, aki beszél hozzánk. Hogyan tanuljuk meg? Ahogy te mondtad, Merina: a csendes ima, a vele való meghitt párbeszéd által, megőrizve a szívünkben azt, ami jót tesz nekünk, és békét ad nekünk.

A béke az egyik jele Isten jelenlétének. Istennek ez a fénye megvilágítja a gondolatok, az érzelmek és érzések labirintusát, amelyben gyakran mozgunk.

Az Úr szeretné megvilágítani értelmeteket, legbelsőbb gondolataitokat, a szívetekben hordozott törekvéseiteket, a bennetek érlelődő ítéleteket. Segíteni akar nektek megkülönböztetni a lényegest a feleslegestől, a jót attól, ami árt nektek és másoknak, az igazságost attól, ami igazságtalanságot és rendetlenséget szül.

Istentől semmi sem idegen abból, ami bennünk történik, semmi, de gyakran mi vagyunk azok, akik elidegenedünk tőle, akik nem bízzuk rá a személyeket és a helyzeteket, akik félelemmel és szégyennel magunkba zárkózunk.

Nem! Imádságunkban tápláljuk azt a vigasztaló bizonyosságot, hogy az Úr vigyáz ránk, nem bóbiskol el, hanem néz bennünket, és őrködik felettünk.

Fiatal barátaim, a választások kalandját nem szabad egyedül csinálni. Ezért hadd mondjak még egy utolsó dolgot: mielőtt az interneten kutatnátok ötletek után, mindig keressetek jó tanácsadókat az életben, bölcs és megbízható embereket, akik eligazíthatnak, segíthetnek benneteket. Ez az első. Gondolok itt a szülőkre és a tanárokra, de az idősekre, a nagyszülőkre és egy jó lelki kísérőre is. Mindannyian rászorulunk, hogy kísérjenek bennünket az élet útján! Megismétlem, amit mondtam: sosem egyedül! Rászorulunk, hogy kísérjenek bennünket az élet útján!

Kedves fiatalok, szükségünk van rátok, a kreativitásotokra, az álmaitokra és a bátorságotokra, a barátságosságotokra és a mosolyotokra, a ragályos örömötökre és arra a csipetnyi őrületre, amelyet minden helyzetbe bele tudtok vinni, és ami segít kilépni azoknak a szokásoknak és rögzült mintáknak a tespedtségéből, amelyekbe olykor beleragad az életünk. Pápaként szeretném mondani nektek: az Egyház veletek van, és nagy szüksége van rátok, mindannyiatokra, hogy megfiatalodjon, hogy új utakat fedezzen fel, hogy új nyelvezeteket próbáljon ki, hogy örömtelibbé és vendégszeretőbbé váljon. Sose veszítsétek el a bátorságotokat ahhoz, hogy nagyot álmodjatok és nagy távlatokban éljetek! Tegyétek magatokévá és terjesszétek a gondoskodás kultúráját; legyetek a testvériség bajnokai; nézzetek szembe az élet kihívásaival, az Istenhez hűséges kreativitás és jó tanácsadók vezessenek benneteket! És végül, emlékezzetek meg rólam imáitokban! Én is imádkozni fogok értetek, és a szívemben hordozlak benneteket. Köszönöm!

God be with you! Allah ma’akum! [Isten legyen veletek!]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír