Amikor egy ilyen napon mutatunk be misét, mint a mai, ez két gondolatot ébreszt bennünk: emlékezés és remény.
Emlékezés azokra, akik előttünk mentek el, akik leélték életüket, akik befejezték ezt az életet; emlékezés megannyi emberre, akik jót tettek velünk: családtagjaink, barátaink… Emlékezés azokra is, akiknek nem sikerült annyi jót tenni, de befogadást nyertek Isten emlékezetébe, Isten irgalmába. Az Úr nagy irgalmasságának misztériumával állunk szemben.
Aztán második helyen: a remény. Azért emlékezünk ma, hogy előre nézzünk, hogy lássuk az előttünk álló utat. Egy találkozás felé haladunk: találkozni fogunk az Úrral és mindenkivel.
Kérnünk kell az Úrtól a reménynek ezt a kegyelmét: a reményt, mely soha meg nem csal; a remény mindennapi erényét, mely előrevisz, segít megoldani a problémákat és kijutni a nehéz helyzetekből.
De mindig előre, előre! Szükségünk van erre a gyümölcsöző reményre, a minden napot és minden percet átjáró teologális erényre: „konyhai” teologális erénynek nevezném, mert kéznél van, és mindig a segítségünkre siet. A remény, mely nem csal meg. Ebben az emlékezés és a remény közötti feszültségben élünk.
Szeretnék kitérni valamire, ami a bejáratnál történt velem. Az itt elesett emberek életkorát néztem. A többségük húsz és harminc év közötti. Derékba tört életek, jövő nélküli életek. És a szülőkre gondoltam, az anyákra, akik megkapták a levelet: „Asszonyom, megtiszteltetés számomra, hogy elmondhatom Önnek: fia hősi halált halt, Önnek hős fia van.” „Igen, hős, de elvették tőlem!” Mennyi könnyet ejtenek az anyák a derékba tört életek miatt! Nem tudtam nem gondolni a mai háborúkra. Ugyanez történik ma is: rengeteg fiatal és kevésbé fiatal ember… A világszerte dúló háborúkban, a hozzánk legközelebbi háborúkban is, Európában és azon kívül: mennyi halott! Az életet pusztítjuk anélkül, hogy tudatára ébrednénk!
Ma, a halottakra gondolva, a halottak emlékét ápolva és őrizve a reményt, kérjük az Úrtól a békét, hogy az emberek ne öljék többé egymást a háborúkban. Oly sok az ártatlan halott, oly sok az életét vesztő katona. De mindez miért? A háborúk mindig vereséget jelentenek, mindig! Nincs teljes győzelem, nincs!
Igen, az egyik győz a másik felett, de mögötte mindig ott van a fizetett ár veresége.
Imádkozzunk az Úrhoz halottainkért, mindenkiért: az Úr fogadja magához mindnyájukat! Imádkozzunk azért is, hogy az Úr könyörüljön rajtunk, és adjon nekünk reményt: az előrehaladás reményét, és annak reményét, hogy egykor mindannyian vele leszünk, amikor magához hív bennünket! Így legyen!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria