Ferenc pápa: Ne féljünk találkozni Krisztussal az idegenekben és a migránsokban!

Ferenc pápa homíliáját teljes terjedelmében közreadjuk.

Az erre az eucharisztikus ünneplésre választott olvasmányok gazdagságát összefoglalhatjuk egyetlen mondatban: „Ne féljetek!”

A Kivonulás könyvéből vett szakasz [Kiv 14,5–18] a Vörös-tengernél mutatja nekünk az izraelitákat, akiket rettegés tölt el, mert a fáraó hadserege üldözőbe vette és már majdnem utol is érte őket. Sokan azt gondolják: jobb lett volna Egyiptomban maradni és rabszolgaként élni, mint meghalni a sivatagban. Mózes azonban felszólítja a népet, hogy ne féljen, mert az Úr velük van: „Legyetek erősek, és meglátjátok az Úr szabadítását, amelyet ma nyújt nektek” (Kiv 14,13). A sivatagon átvezető hosszú út, mely szükséges ahhoz, hogy elérkezzenek az ígéret földjére, ezzel az első nagy próbatétellel kezdődik. Izraelnek távolabbra kell tekintenie a pillanatnyi viszontagságoknál, le kell győznie félelmét, és teljesen bíznia kell az Úr megmentő, rejtélyes cselekvésében.

A Máté evangéliumából vett szakaszban (Mt 14,22–33) a tanítványok megrettennek, és félelmükben kiáltoznak, amikor meglátják a Mestert a vízen járni, és azt gondolják, kísértetet látnak. Az erős szél dobálta hajóból nem tudják felismerni Jézust; ő azonban megnyugtatja őket: „Bátorság, én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27). Bizalmatlansággal vegyes lelkesedéssel Péter bizonyítékot kér Jézustól: „Parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” (Mt 14,28). Jézus hívja. Péter tesz néhány lépést, de az erős széltől ismét inába száll a bátorsága, és süllyedni kezd. A Mester megragadja, hogy kimentse, de közben megfeddi: „Kishitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31).

Ezeken a bibliai epizódokon keresztül az Úr ma hozzánk szól, és azt kéri, engedjük, hogy megszabadítson minket félelmeinktől. „Félelemtől mentesek” – épp ezt a témát adtátok ennek a találkozónak. „Félelemtől mentesek.” A félelem a szolgaság eredete: az izraeliták félelemből inkább rabszolgák akartak lenni. A félelem az eredete minden diktatúrának is, mert a diktátorok erőszaka az emberek félelmére épít.

Korunk gonoszságait és ocsmányságait látva Izrael népéhez hasonlóan mi is kísértést érzünk arra, hogy feladjuk a szabadság álmát. Jogosan érzünk félelmet olyan helyzeteket látva, amelyekből, úgy tűnik, nincs kiút. És nem tudnak megnyugtatni bennünket egy vezetőnek vagy prófétának az emberi szavai, amikor nem érezzük Isten jelenlétét, és nem tudunk gondviselésére hagyatkozni. Így magunkba zárkózunk, törékeny, emberi biztonságot nyújtó keretek közé, szeretett emberek körébe, megnyugtató rutinunkba. És végül lemondunk az ígéret földjére vezető útról, és visszatérünk az egyiptomi rabszolgaságba.

Ez a magunkba fordulás, a vereség jele, növeli félelmünket a „másoktól”, az ismeretlenektől, a kirekesztettektől, az idegenektől, akik egyébként az Úr kiváltságosai, ahogyan Máté evangéliumának 25. fejezetében olvassuk. És ez különösen manapság figyelhető meg, amikor migránsok és menekültek érkeznek, akik kopogtatnak ajtónkon, védelmet, biztonságot és jobb jövőt keresve. El kell ismerni, jogos a félelem, azért is, mert nincs felkészülve az ember erre a találkozásra. Elmondtam ezt tavaly, az elvándorlók és menekültek világnapja alkalmából: „Nem könnyű belépni mások kultúrájába, beleképzelni magunkat tőlünk annyira különböző emberek helyébe, megérteni gondolataikat és tapasztalataikat. Ezért gyakran lemondunk a másikkal való találkozásról, és gátakat emelünk, hogy védjük magunkat.” Nem humánus dolog lemondani egy találkozásról.

Ezzel szemben az a dolgunk, hogy legyőzzük a félelmet, és megnyíljunk a találkozásra. Ehhez pedig nem elegendők a racionális igazolások és a statisztikai számítások. Mózes, szemközt a Vörös-tengerrel, háta mögött az üldöző, felfegyverkezett ellenséggel, azt mondja az embereknek: „Ne féljetek”, mert az Úr nem hagyja el népét, hanem titokzatosan cselekszik a történelemben, hogy megvalósítsa szabadító tervét. Mózes ilyen egyszerűen beszél, mert bízik Istenben.

A másikkal való találkozás Krisztussal való találkozás is. Ő maga mondta ezt. Ő az, aki éhesen, szomjasan, idegenként, mezítelenül, betegen, fogolyként kopogtat ajtónkon, és kéri, hogy találkozzunk vele és segítsünk neki. Ha pedig még kétségeink lettek volna, itt van az ő világos szava: „Bizony mondom nektek, mindazt, amit e legkisebb testvérem közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).

Ebben az értelemben is lehet érteni a bátorítást, amelyet a Mester tanítványaihoz intéz: „Bátorság, én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27). Tényleg ő az, még ha szemünk nehezen ismeri is fel őt: szakadt ruhában, piszkos lábbal, torz arccal, sebes testtel, és nem ismeri a nyelvünket… Péterhez hasonlóan mi is kísértést érezhetünk arra, hogy próbának vessük alá Jézust, és jelet kérjünk tőle. És talán néhány feléje tett bizonytalan lépés után ismét félelmeink áldozatává válunk. De az Úr nem hagy el bennünket! Ha mi „kishitűek” vagyunk is, Krisztus ma újból kinyújtja kezét, hogy megmentsen bennünket, és lehetővé tegye számunkra a találkozást vele, olyan találkozást, amely megment, és visszaadja annak örömét, hogy az ő tanítványai vagyunk.

Ha ez igaz értelmezése napjaink történelmének, akkor el kell kezdenünk köszönetet mondani azoknak, akik lehetőséget adnak erre a találkozásra, vagyis a „másoknak”, akik ajtónkon kopogtatnak, és felkínálják a lehetőséget, hogy legyőzzük félelmeinket, és tudjunk találkozni a személyesen elénk jövő Jézussal, és tudjuk őt befogadni és segíteni.

Azoknak, akiknek pedig volt ereje ahhoz, hogy engedjék magukat megszabadítani a félelemtől, és azoknak, aki megtapasztalták ennek a találkozásnak az örömét, ma az a feladatuk, hogy nyíltan hirdessék ezt a találkozást a tetőkről, és így segítsék a többieket, hogy hasonlóképpen cselekedjenek, és felkészüljenek a Krisztussal és az ő szabadításával való találkozásra.

Testvéreim, olyan kegyelemről van szó, amely küldetést hoz magával, az Úrra való teljes ráhagyatkozás gyümölcsét, aki a mi egyetlen igazi bizonyosságunk. Ezért mint egyének és mint közösség arra kapunk meghívást, hogy magunkévá tegyük a megváltott nép imáját: „Az Úr az én erőm és dicsérő énekem, ő lett az én szabadulásom” (Kiv 15,2).

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír