Fohász a járvány idején – A lelki áldozásról

Szeminaristaként a gyóntatómtól hallottam először a lelki áldozás szokásáról, aki az Opus Dei Prelatúra papja, melynek tagjai rendszeresen élnek a lelki áldozás kegyelmeivel szentséglátogatás keretein belül vagy azon kívül is. Most, a járvány miatt kialakult nehéz helyzetben jó szívvel ajánlom az alábbi fohászt és gyakorlatot mindazoknak, akiknek a szíve szomjazza az Úr eucharisztikus jelenlétét.

A lelki áldozás nem más, mint egy fohász, amelyet józan önmérséklettel akár naponta többször is elmondhatnak azok, akik szeretnének a Szentségi Jézussal találkozni. A fohász célja, hogy általa Istentől ugyanazokat a lelki kegyelmeket nyerjük el, amelyeket a szentáldozáskor ad nekünk. Ennek a lelki cselekménynek a végzéséhez nem szükséges a kegyelem állapota, sőt akkor is hívhatjuk így Jézust a szívünkbe, ha azon a napon történetesen akár szentmisén vagy azon kívül már áldoztunk is. A lelki áldozás nem helyettesíti az Oltáriszentséget – ez vitathatatlan. Azonban az Úr kegyelme végtelen, és az Ő hatalmának semmi nem szabhat gátat. Ha Ő a szentáldozás kegyelmeit meg akarja adni annak, aki azokat hittel kéri, akkor az is a hatalmában áll. Ezt bízzuk az Ő irgalmára.

A szokás eredete az érett középkorra megy vissza. Petrus Lombardus (12. század) a Szentenciás könyvének IV. részében találunk egy szakaszt (distinctio IX.), amely az Oltáriszentség vételének kétféle módjáról beszél, méghozzá Szent Ágoston alapján (Sermones 71, c.11.n.17). Lombardus szerint az Eucharisztia vételének két módja van: a szentségi mód (sacramentaliter), ahogy igazak és gonoszok egyaránt veszik, illetve a lelki mód (spiritualiter), ahogy csak a jók veszik magukhoz. A következő évszázadban Aquinói Szent Tamás beszélt az Eucharisztia lelki vételéről (habere sacramentum in voto), melynek kapcsán másodlagos értelemben szólt a lelki áldozásról mint a Krisztussal való lelki egyesülés vágyáról (vö. Summa Theologiae III, q.73.a.3). A középkori megkülönböztetés nyilván nem arra vonatkozik, hogy elegendő volna Jézust pusztán a lelki találkozás formájában magunkhoz venni. Ugyanakkor rámutat arra, hogy az Eucharisztia fizikai vétele még nem jelenti azt, hogy a szentséget lelkileg is magunkhoz vettük, hiszen – ahogy a Trentói Zsinat Katekizmusa (vö. pars II, cap. 4, 50–51) fogalmazott – az komoly lelki előkészületeket és alázatot igényel.

Krisztus Testét és Vérét alapvetően a szentáldozásban vesszük magunkhoz, ott találkozunk vele. Kivételes esetben, az ő kegyelmének szabad ajándékozásában bizakodva mégis imádkozhatunk a lelki áldozás kegyelméért. Főleg akkor, ha valamilyen rendkívüli okból nélkülöznünk kell a Szentség tényleges vételét. Szent II. János Pál pápa az Ecclesia de Eucharistia kezdetű enciklikájában 2003-ban így fogalmazott: „nagyon jó állandóan éleszteni a lélekben az Eucharisztia iránti vágyat. Ebből született a »lelki áldozás« gyakorlata, mely századok óta közismert az Egyházban, és a lelkiélet szent mesterei ajánlják. Jézusról nevezett Szent Teréz írta: »Amikor nem áldoztok és nem vesztek részt szentmisén, megáldozhattok lelkileg, ami nagyon hasznos... Így nagyon megerősödik bennetek a mi Urunk szeretete«” (34. pont). XVI. Benedek pápa pedig a Sacramentum caritatis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdításában emlékeztetett a régi keresztény szokásra, mely szerint, ha valaki nem járulhat szentáldozáshoz, akkor „jó ápolnia a Krisztussal való teljes egyesülés vágyát, például a lelki áldozás gyakorlatával” (55. pont).

Ahhoz, hogy rendes körülmények között hatékonyan tudjon bennünk működni az a Krisztus, akit a kenyér színe alatt magunkhoz vettünk (sacramentaliter), ajánlott ébren tartani a lelkünket, és a lelki áldozás gyakorlata által készíteni a szívünket az ő hatékony befogadására.

Most, hogy rendkívüli körülmények között, a komoly járványveszély miatt arra kényszerülünk, hogy a szentmiséktől és a szentáldozástól távol maradjunk egy időre, erőt meríthetünk a lelki áldozás régi keresztény szokásából. Tudatában annak, hogy a lelki áldozás nem helyettesíti a szentáldozást, jó szívvel ajánlom a lelki áldozás hagyományos imáját a nyitott templomokban való szentséglátogatás keretében vagy anélkül.

*

A lelki áldozás imája, melyet a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ajánl:

Jézusom! Hiszem, hogy jelen vagy a legméltóságosabb Oltáriszentségben. 
Mindennél jobban szeretlek, és vágyom rá, hogy a lelkembe fogadhassalak. 
Mivel most nem tudlak szentségi módon magamhoz venni, 
jöjj, legalább lelki módon, a szívembe! 
Magamhoz ölellek, mintha már ott lennél, és teljesen egyesítem magamat Veled. 
Ne engedd, hogy elszakadjak Tőled! Ámen.

Vagy:

Uram Jézus Krisztus, hiszek Benned, imádlak Téged és szeretlek Téged teljes szívemből. 
Bánom minden bűnömet, mert szeretnélek magamhoz fogadni a szentáldozásban, 
hogy Veled élhessek. 
Jöjj hát, ó Jézus, legalább lélekben költözz a szívembe, és végy lakást benne örökre! 
A mi Urunk, Jézus Krisztus Teste őrizzen meg engem az örök életre! 
Köszöntelek, ó Jézus, az én szegény szívemben. Neked adom magamat egészen. 
Tied akarok lenni életemben és halálom után is. Ámen.

Fotó: Pixabay.com, korazym.org, Merényi Zita

Magyar Kurír