Gárdonyi Máté székfoglalót tartott a Szent István Tudományos Akadémián

Az alábbiakban Gárdonyi Máté Szinodális tapasztalatok a késő középkorban – a konciliarizmus mint egyházi egységtörekvés és válságtünet című székfoglaló előadásának összefoglalóját adjuk közre. Az előadás az akadémia YouTube-csatornáján visszanézhető.

Gárdonyi Máté az előadás címében egy mostani kezdeményezést és egy történelmi jelenséget kapcsolt össze. A Katolikus Egyházban Ferenc pápa kezdeményezésére zajlik néhány éve a szinodális folyamat, amely meghívást jelent az Egyház minden tagja számára a közös ügyek megbeszélésére. Amint e program logója sugallja, a kitűzött cél az Egyház egész közösségének részvétele a jövőről való gondolkodásban (ehhez igazított értelmezését adva a szünodosz görög szónak: együtt járni az úton). Ebbe kisebb-nagyobb intenzitással kapcsolódtak be az egyházmegyék, szerzetesrendek és lelkiségi mozgalmak. Egy másik kezdeményezés, amely Németországban indult el, ettől némileg eltérően a „szinodális utat” a vélemények szabad kifejtésének egyházi vitafórumaként mutatja be.

A konciliarizmus, ami zsinatelvűségnek fordíthatnánk, egyháztani-kánonjogi teória, amely a XIV. században alakult ki, és a XV. század első felében élte virágkorát. A korabeli egyházszervezet paralízisére adott válasz volt, egy olyan válasz, mely a római egyházban az egyetemes zsinatnak juttatta a legfőbb hatalmat, alárendelve neki a pápát is. Ezt a törekvést utóbb kárhoztatta az Apostoli Szentszék, sőt a hangsúly arra helyeződött, hogy még az egyetemes zsinatok is pápai irányítás alatt álltak.

Ami a két fogalmat – a szinodalitást és a konciliarizmust – lexikálisan összeköti, az nem más, mint a görögből kölcsönzött synodus és a latin concilium szavaknak sokáig azonos értelemben való használata: egyházi gyűlés, mindenekelőtt püspökök gyűlése, döntéshozó jogkörrel; magyarul egyszerűen: zsinat (a magyar szó éppenséggel a synodusból származik, lásd Debreceni kódex 1519: sinad). A két kifejezés (synodus és concilium) a mai katolikus kánonjogban különböző résztvevői körrel és kompetenciákkal rendelkező gyűléseket jelent (tanácsadó vagy törvényhozó); ezektől eltérő működési mechanizmust takar a keleti egyházak szinodális gyakorlata és a református egyház zsinat-presbiteri elve (előbbi kormányzati kompetenciát is magában foglal, utóbbi alulról építkező egyházmodellt jelent).

Az egyháztörténész érdemben a konciliarista idea kialakulásának, érvényre jutásának és elvetésének történeti és teológia hátteréről, a mai törekvések fényében tudott beszélni. Amikor Ferenc pápa meghirdette a szinodális folyamatot, a Nemzetközi Teológiai Bizottság kidolgozott egy háttéranyagot, amely szót ejt a konciliarizmusról. Ez a dokumentum egyrészt szigorúan kijelenti, hogy a konciliarizmus nem állt összhangban a hagyománnyal, másrészt mégiscsak tulajdonít neki két tanulságot: a korrekt szinodális gyakorlat segíthet egyfelől elkerülni az egyházszakadás veszélyét, másfelől megvalósítani az Egyház állandó reformját a „főben és a tagokban”.

Történeti áttekintés

A konciliarizmus alapjait a XIV. század első felében fektették le olyan teológiai magiszterek, kánonjogászok (Jean Quidort domonkos, Guillaume Durand püspök, William of Ockham ferences), akik a pápák (VIII. Bonifác, az avignoni pápák, különösen XXII. János) bizonyos döntéseit önkényesnek, túlzott hatalmukat pedig az Egyház számára károsnak ítélték, s a pápai hatalom korlátozásának módját az általános zsinat pápa fölé helyezésében látták. A konciliarizmus történetének „nagy korszaka” az 1378-as kettős pápaválasztástól a Konstanzi zsinatig terjed; ekkor a fő kérdés az Egyház számára roppant káros „kétfejűség” – majd egy harmadik pápaválasztás után „háromfejűség” – megszüntetése volt, s mivel a szakadás nem ért véget a vitatott legitimitású pápák halálával sem, utolsó mentsvárként maradt a zsinati megoldás. A Konstanzi és a Bázeli zsinatok kora lehetőséget adott a konciliarizmus átültetésére a gyakorlatba, továbbá előtérbe került az Egyház általános reformjának zsinati modellje. A Bázeli zsinattal nem ért véget a konciliarizmus története, bár Róma a maga részéről mindent megtett a konciliarista tendenciák visszaszorítása érdekében, különös tekintettel arra, hogy a pápai döntések ellen ne lehessen egy általános zsinathoz fellebbezni (ami tulajdonképpen a kiindulópont volt). Az, hogy a pápai primátust korlátozni akaró irányzatok a Konstanzi zsinat határozatainak érvényben tartása mellett szálltak síkra, visszamenőleg diszkreditálta még a mérsékelt konciliarista szerzőket is, különösen a XIX-XX. század ultramontán (pápaság-párti) egyháztörténet-írásában.

A megítélést illetően változás az utóbbi időben állt be, az 1980-as évektől kezdve. Egyrészt német egyháztörténészek vállalkoztak a konciliarista értekezések szisztematikus újraolvasására, újraértékelésére (pl. W. Brandmüller bíboros), azt is tisztázva, hogy a konciliaristák nem alkottak egységes, szervezett csoportot vagy „iskolát”; másrészt a középkori politikai gondolkodás kutatása – főként angol nyelvterületen – figyelt fel a konciliarizmus és a korabeli politikai törekvések (parlamentarizmus kezdetei) összefüggéseire.

A konciliarista érvrendszer

A konciliarizmus teoretikusai a minél nagyobb meggyőző erő érdekében keresték azokat a korábbi tekintélyeket, melyekkel alátámaszthatták érvelésüket (bibliai idézetek, egyházatyák, egyháztörténeti példák, Arisztotelész). De elsősorban kánonjogi érvekre támaszkodtak, mindenekelőtt Gratianus dekrétumának magyarázataira, kiválogatva olyan – eredetileg hipotetikus – gondolatmeneteket, melyeket saját koruk problémáihoz tudtak igazítani (pl. az eretnek pápa, vagy az Egyházat megbotránkoztató pápa elleni eljárás). Ugyanakkor felvetettek olyan kérdéseket is, melyek dogmatikai (egyháztani) jelentőséggel bírtak, mint az Egyház egészének képviselete vagy az Egyháznak ígért tévedhetetlenség kinyilvánítása a pápa vagy a zsinat részéről. Annyit el kell ismernünk a konciliaristák javára, hogy e kérdések provokatív felvetése hasznos szolgálatot tett a későbbi teológiai gondolkodás számára.

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír