Hernády Krisztina nővér: A Szentatya reményteljes jövőt vázolt fel

– Honnan jött a gondolat, hogy domonkos nővérként tanúságot tesz a Szentatya előtt?

– A szerzetes-elöljárói konferenciák elnökeinek kérését tolmácsolta felém az elöljáróm, Petra nővér (a domonkos nővérek általános főnöknője – a szerk.), és megkérdezte, vállalnám-e a tanúságtétel elmondását a Szentatya előtt. Ez nagy megtiszteltetés. Négy nővértársammal együtt írtuk meg a szöveget. Azt szoktuk mondani a közösségben:

amit egy domonkos nővér tesz, azt a közösség teszi.

Ez történt most is, közös munka volt.

– Milyen érzések kavarognak most Önben? Azért egy pápa előtt nem mindennap tesz tanúságot még egy szerzetesnővér sem…

– Igazából még nem ocsúdtam fel teljesen. Nagy megkönnyebbülést is érzek, hogy túl vagyok rajta, mert azért ez kihívás is volt. Természetesen különleges élményt éltem át. Több szerzetestestvérem jelezte utána, hogy olyan gondolatokat mondtam ki, amelyek bennük is élnek. Talán sikerült az ő nevükben is beszélnem. Ennek nagyon örülök.

– A tanúságtételében elismerte: bár nagyon közel állt mindig Istenhez, amikor érezte, hogy szerzetesnővérnek hívja, perlekedett vele…

– Először valóban bizonytalanság volt bennem, mert az, hogy közel álltam Istenhez, nem jelentette automatikusan azt, hogy feltétlenül szerzetesnővérként képzeltem volna el az életemet. Ám lassan átalakult ez bennem, de a legvégső kétségem csak az örökfogadalmam előtt múlt el végleg belőlem. Akkor már nyolc éve szerzetes voltam.

– A Szentatya beszédéből mi volt az, ami különösen megragadta Önt?

– Háromszor is használta azt a szót: megcsontosodni. Azt hiszem, ez lelkitükör lesz számomra a következő időszakra, amin gondolkozni tudok, hogyan is állok ezzel. Nagyon tetszett az is, hogy a Szentatya beszéde személyes hangvételű volt – pontosan tudta, kikhez beszél, és hogy bennük mi mozoghat. Ahogyan hangsúlyozta, mennyire fontos jelen lenni az emberek mellett.

– Ön Hódmezővásárhelyen él és tanít hittant. A tanúságtételében utalt rá, hogy ez olyan vidék, amelynek népességét a történelem sokszor megpróbálta, és emiatt a szívekben elsötétedett Isten képe. Domonkos nővérként mi lehet a küldetése egy ilyen közegben?

– Személyesen kell odaállnunk az emberek mellé, és segíteni őket, amennyire beengednek minket az életükbe. Ezzel párhuzamosan az Istent is beengedik.

Nagyon finoman kell képviselnünk Isten szerető jelenlétét.

Ha ennek szellemében élünk, akkor ez lassan, de biztosan hat rájuk.

– Az mit jelent, hogy nagyon finoman?

– Nem berontani az otthonukba, és mint serpenyővel fejbe csapni őket az evangéliummal, hanem ott lenni mellettük és segíteni őket a nehezebb helyzetekben. Van például egy baba-mama csoportunk, közülük csak néhányan hívők. Mégis a többiek is eljönnek hozzánk a rendházunkba hétről hétre. Megfogalmazták: kíváncsiak az Istenre. Nem minden alkalommal, állandóan beszélek nekik az Istenről, hanem szépen lassan csepegtetem beléjük a hit csíráit. A lényeg, hogy a mindennapokban mellettük legyünk öt nővértársammal együtt, a felnőttek és a gyerekek esetében is.

– Domonkos nővérként hogyan éli meg, hogy Ferenc pápa két éven belül már másodszor látogatott el Magyarországra?

– A 2021-es eucharisztikus kongresszusra gyerekeket készítettem fel elsőáldozásra. Most pedig tanúságot tettem a Szentatya előtt. Ez tehát sokkal személyesebb találkozás számomra. A napokban egyébként elgondolkoztam azon: milyen szerencsés ország vagyunk, ha lehet ilyet mondani, hiszen II. János Pál pápa és Ferenc pápa is kétszer látogatott meg minket. Ez reményt adhat a jövőre.

A Szentatya ma a bazilikában beszélt az Egyház megújulásának szükségességéről is. Nem egy diadalittas jövőt vázolt fel, de reményteljeset, mert hangsúlyozta többször is:

Krisztus az Alfa és az Omega, az Út, az Igazság és az Élet.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Csapó József; Lambert Attila; Merényi Zita

Magyar Kurír