Hűség, derű, a jó gazda gondossága – A 90 éves Varjú Imre hálaadó szentmiséje Pestszentlőrincen

A szentmise kezdetén Harmai Gábor plébános nagy szeretettel köszöntötte Imre atyát régi plébániáján, ahol a hívek szeretete változatlan iránta. Gábor atya maga is szívesen emlékszik vissza arra, amikor kispapként először volt ebben a templomban, egy paptestvére újmiséjén. Később is többször járt itt, mielőtt idekerült volna, és Imre atya mindig szeretettel fogadta.

„Mindig úgy éreztem, jó itt lenni, jó azon a helyen lenni, ahol te irányítasz, nagy hálával gondolok rád” – mondta a plébános.

Harmai Gábor hozzáfűzte: itt van a néped, itt vannak azok az emberek, akik továbbra is szeretnek téged.

Ezen a helyen te voltál az, aki megtartottad az Egyházat,

„nagy hálával tartoznak, tartozunk neked, és én is, mint plébános, nagyon örülök, hogy mint elődömet köszönhetlek, hiszen jó, hogy óriások vállán állhatok, hogy egy olyan plébánián lehetek, ahol van kit szolgálni, ahol van múltja az élő hitéletnek. Isten fizesse meg mindazt a jót, amit értünk tettél!”

A karosszékben ülő Varjú Imre atya bevezetőjében emlékeztetett rá, hogy az utóbbi időben sokat betegeskedett, többször volt kórházban, ezért hálát adott Istennek a kegyelemért, hogy újra együtt lehet híveivel. A kilencvenéves lelkipásztor, bár fizikailag már gyenge, szeméből az őrá mindig jellemző derű, huncut mosoly sugárzott.

Az evangélium Szent Máté könyvéből hangzott el (11,25–28). Homíliájában Imre atya felidézte: évekkel ezelőtt a kőbányai Bajcsy-Zsilinszky Kórházba hívta egy asszony a beteg férjéhez. Útközben elmondta, hogy a férje hitetlen, és néha nagyon goromba is, de ne féljen, ma nem lesz az, mert már nincs eszméleténél. A kórházba érve odaálltak az ágya mellé, és elkezdtek imádkozni érte, szép csöndben. Mindkettőjük meglepetésére a férfi kinyitotta a szemét, és hangosan felkiáltott: „Nem hiszek az Istenben!” „Uram, én viszont hiszek, és azért jöttem el magához, mert szeretnék segíteni, ugyanis magának nemsokára a Jóisten elé kell állnia, és számot adni az életéről” – válaszolta Imre atya. A férfi élt még néhány hétig. Amikor a feleség megjelent, hogy intézze a férje temetését, csak annyit mondott: „Atya! Lelkemre kötötte a férjem, hogy köszönjem meg magának, hogy eljött hozzá, mert abban a néhány, szenvedéssel teli napban végiggondolta az életét, és rájött arra: sem a halál, sem a szenvedés elől nem lehet menekülni.”

Imre atya rámutatott: ilyen-olyan szenvedése mindenkinek volt, van, és ne áltassuk magunkat, lesz is. Elmondta, mostanában többször volt kórházban, betegként, de betegek látogatójaként is. Többen voltak, akik életgyónást végeztek, rájöttek a szenvedésben, hogy nemcsak az utolsó szenvedésük ez, hanem van értelme a szenvedésnek.

II. János Pál pápa, aki a szenvedés nagy keresztjét hordozta, azt írta:

A szenvedésben sajátos erő lakik. Olyan erő, ami az embert az Úr Jézushoz köti, de ehhez nekünk is fel kell vennünk a keresztünket, és akkor a szenvedésben akár még örömet is találunk.”

A szónok rámutatott: az első emberek hittek a gonosz léleknek, és megtapasztalták a szenvedést, behozták azt a világba, azzal együtt a halált és a gonosz erők szorongatásait.

Jézus viszont bámulatos dolgot vitt végbe, bebizonyította, hogy a szenvedésnek van értelme.

Ha egyesülünk az Úr szenvedésével, akkor Isten szenved a beteg és a szenvedő emberben, és azokban az embermilliókban, akik szegénységben és elnyomatásban élnek, akiket kizsákmányolnak, akik éhen halnak, vagy kínzás és terrorizmus áldozataivá válnak.

Ismerjük Szent Pál apostol írását: Örüljetek, hogy részesek lehettek Krisztus szenvedésében.

Ha együtt tudunk szenvedni és örülni Krisztusban, akkor rájövünk, milyen nagy ajándék és kegyelem, ha az Ő szenvedésében is részt veszünk a világ üdvösségéért.

Imre atya figyelmeztetett: lázadozhatunk is, hogy nem ajánljuk fel szenvedéseinket Jézusnak, de ilyenkor pusztító erővé válik bennünk a szenvedés, és tönkreteheti még életünknek a végét is. Ám Jézus azt mondta: a keresztúton kívül nincs más út a mennyországba. Ő maga járta végig először ezt az utat.

„Testvéreim! Mindegyikünknek van szenvedése. Panaszkodhatunk ezek miatt, de legokosabb, ha ehelyett hálát adunk és elfogadjuk” – mondta a szónok. Befejezésül hozzátette, éppen ezért, a következő percben valami olyasmit énekelünk, amit általában nem szoktunk énekelni szentbeszédek közben:

Téged Isten dicsérünk, Téged Úrnak ismerünk…”

A szentmise végén a plébániaközösség képviselő-testületének jegyzője, Komáromi László köszöntötte az ünnepeltet. Szavaiból kiderült: gyermekkora óta belenőtt abba a lelki, kegyelmi erőtérbe, ami körülvette Imre atyát és a gondjaira bízott közösséget.

Komáromi László a kilencvenéves lelkipásztor színes személyiségének három fő jellemzőjét emelte ki, ami mindnyájunk számára példaértékű:

hűség, derű, a jó gazda gondossága.

A jelenleg ezen a plébánián működő közösségek nagy része közvetlenül vagy közvetve vissza tudja vezetni az eredetét Varjú Imre atya közösségszervező papi működésére.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír