Imádkozott minden megszakítás nélkül – A 750 éve elhunyt Szent Margitra emlékeztek a Margitszigeten

A Margit híd felől, biciklivel érkezem. Az utat még így is hosszúnak és kissé veszélyesnek érzem, mert a sétányok csúszósak. „Ezt jégkásának hívják”, mondja egy úr a feleségének, aki mellett elhaladok. A következő tíz percben hosszan elnyúló, tekintélyes zarándoktömeg: szerzetes nővérek, sok-sok egymás kezét fogó házaspár és családok mellett kanyargok, és közben azon gondolkodom, a szent mekkora népszerűségéről tanúskodik ennek a rengeteg embernek a jelenléte, téli vándorlása. Margit alakja, legendája a sok évszázad ellenére, amely itteni élete és szolgálata óta eltelt, elevennek tűnik. A Margitsziget télen is a nyarat idézi napozóágyaival és napernyőivel, de a sétány melletti padon hajléktalan emberek fagyoskodnak. Személyükben köztünk vannak tehát a szegények ma is, akikre Margitnak is gondja volt annak idején, hiszen Jézus napról napra a legelesettebbek tekintetével pillant ránk.

A kolostor romjai középkori filmbe illenek. Az ősi falak látványa egy pillanat alatt elképzelhetővé teszi a domonkos nővérek egykori mindennapjait, megidézi a királyleány szigeti szerzeteséletét. És a mise kezdőéneke is segít, hogy szinte megpillantsuk őt is ma: „Szigeti klastromban, nagy Duna mentében élt ez a királylány angyali szépségben.”

Itt volt a sírja, és most is itt a vezeklőöve, hangzik el a bíborost köszöntő bevezetőben, majd Erdő Péter üdvözli a megjelenteket, akik – mint mondja – azért jöttek ma ide, hogy Margithoz hasonlóan nemzetünkért imádkozzanak. Az ő egykori imái is kellettek ahhoz, hogy ma itt lehetünk.

Az Ozeás könyvéből vett olvasmány az Isten általi „lefoglaltságról”, „eljegyzettségről” szól, a szentlecke a korintusiaknak írt levélből szintén Krisztusnak, az örök vőlegénynek való odaadottságról, az evangélium a balga és az okos szüzekről, akik mind a vőlegényre vártak, de ő csak a rá éberen várakozókat, lámpásukba kellő előrelátással olajat is töltőket ismerte fel, és vitte be magával a menyegzőre.

A következő percekben a bíboros prédikációját hallgatjuk, amelynek szövegét alább teljes terjedelmében közöljük:

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. Szent Margitot ünnepelni jöttünk ki ide, a Duna szigetére, amely az ő nevét viseli. Szeretettel köszöntök mindenkit, aki vállalta a téli hideggel járó kellemetlenséget, hogy ezzel a kis önmegtagadással is emlékezzék az áldozatvállalás nagy szentjére, Margitra. Ő vállalta a hideget és a nehéz munkát, önfeláldozóan ápolta a betegeket is. Az életének mégsem ez volt a középpontja, hanem a Krisztus iránti szeretet. Minden egyéb ebből fakadt. Ahogy a zsoltár mondja: „Minden forrásom belőled fakad“.

Az idén emlékezünk meg Szent Margit halálának 750 éves évfordulójáról. Ennek az évnek minden programja a szeptemberi Eucharisztikus Kongresszus jegyében áll.

2. Vallassuk hát Szent Margit lelki örökségét! Kérdezzük meg, hogy milyen kapcsolatban volt ő a legméltóságosabb Oltáriszentséggel. Kérdésünkre két választ is kapunk, mégpedig magától XII. Piusz pápától, aki Margit szenttéavatási bullájában a következőt írja: „Az Úr szenvedésének titkairól zokogva elmélkedett, és a vértanúság forró vágya lobogott benne. Szívesen imádkozott az eucharisztikus színekben rejtőző Jézus Krisztus vagy a feszület előtt naponta hosszú órákon át, szívét kiöntve. De imádkozott ő mindenütt megszakítás nélkül. Az előírt istentiszteletet nem ritkán az Atyaistenhez vagy a Vigasztaló Szentlélekhez intézett könyörgésekkel és a neki olyannyira kedves Szűz Istenanya dicséretével tetézte.”

„Margit tevékenységét nem korlátozta csupán az Istenhez intézett lángoló könyörgésekre és igen kemény vezeklésekre. Nem habozott éles szemrehányásokkal illetni a bűnt sem, akárki, még ha a legnagyobb tekintélyt vagy méltóságot képviselő személy követte is el. Amikor pedig látta az atyja családját marcangoló ellenségeskedéseket és meghasonlást, a nép elnyomását, az Anyaszentegyháznak zsarnoki lábbal tiprását, a kolostorok elnéptelenedését, Margit a mindenható Isten haragjának engesztelésére és népe számára a kegyelem kieszközlésére, még bőségesebb könnyhullatással imádkozott. Testét böjtökkel sanyargatta, vezeklőövet viselt, siratva azok bűneit, akik gonoszul Isten ellen cselekszenek, s egészen imádságba merülve járt közben népéért Istennél.

Közeli halálát előre tudva, az Egyház végső szentségeit angyali áhítattal vette fel, s harmincadik életévének betöltése előtt elaludt az Úrban.”

Szent Margit tehát rendszeresen és szenvedélyesen imádkozott az Oltáriszentség előtt, bár akkor még a szentségimádás ünnepélyes formái nem terjedtek el, mint a későbbi korokban. Másrészt Szent Margit halála előtt felvette a végső szentségeket. Ezek közé tartozott az Oltáriszentség is, mint szent útravaló.

3. A keresztények számára a szentáldozás a jó halálra való felkészülés nagyon fontos része. Így hitték ezt már az ókori keresztények is. Nem csak elvitték az Oltáriszentséget a betegeknek, hanem a bűnbánó vezeklőknek is, akik hosszú időre el voltak tiltva a szentáldozástól, haldoklásuk idején megadták a szent lakomában való részesedést. Ha a rómaiak temetéskor pénzt tettek is a halott szájába, mintegy borravalóként, hogy a titokzatos révész átvigye majd őket a túlsó partra, a keresztények másként gondolkoztak. Az Oltáriszentség vétele megerősítette azt, amit már a keresztséggel elnyerünk. Hiszen már akkor Krisztust öltjük magunkra, a szentáldozással pedig életünk titokzatos módon kapcsolódik egybe Krisztussal. A keresztény ember lelkén tehát maga a mindenható Isten ismeri fel megtestesült Fiának képét. Ezért Krisztussal való közösségünk nem szűnik meg a halállal, hanem megváltozik és magasabb szintre emelkedik.

4. Szent Margit életében ma különösen fontosnak találjuk, hogy minden gondolatának, érzelmének és törekvésének középpontja maga Krisztus volt. Krisztus iránti szeretetéből fakadtak a hősies jócselekedetek, amelyekkel a rászorulókat segítette. Nekünk is azt üzeni, hogy Krisztus a forrás. Mert a kereszténység Krisztus követőinek vallása, Ő pedig számunkra nem egy elvont gondolat, nem is valamilyen legenda, amit kedvünk szerint, a világról szerzett tapasztalataink nyomán vagy az egyes korok ízlésének megfelelően más és más tartalommal tölthetnénk meg. Jézus Krisztus valóságos történelmi személy, Isten és ember. Tanítása, élete és feltámadása az az örökség, amely meghatározza hitünket és életünket. Hitünknek tehát van tartalma, amit meg kell ismernünk. Krisztusnak van örök érvényű tanítása. Ennek ismerete és követése tesz boldoggá minket ezen a világon és a földi élet határain túl. Az ő tanításában titokzatos erő rejlik, mert benne maga a teremtő és megváltó Isten közölte önmagát az emberiséggel. Ez a tanítás tűnhet – Szent Pál szavaival élve – oktalanságnak vagy botránynak, tűnhet ellentétesnek a közfelfogással vagy a divattal. Lehet róla képmutató módon akár azt is mondani, hogy távol áll tőlünk, hogy: „Ki érti meg?“

De Krisztus tanítása Isten ereje és bölcsessége, Isten végtelen távolsága tőlünk egyben a szeretet közelsége is. Ennek a közelségnek ünnepi pillanata a szentáldozás, amely fényt, értelmet és erőt ad életünknek.

5. Kérjük hát az Euchariszikus Kongresszus évében Szent Margit közbenjárását, hogy visszataláljunk Krisztushoz, az élet forrásához, és továbbadjuk világosságát, erejét és szeretetét a körülöttünk lévő világnak. Ámen.

A mise végén a a bíboros néhány szót ejt Margit koponyaereklyéjének tudományos vizsgálatáról, amely nem igazolta, hogy a maradványoknak közük lenne a szenthez. De nem is ez a fontos, hiszen több szentünknek, boldogunknak csak másodlagos ereklyéivel rendelkezünk. A lelki kapcsolat, a példájuk, amely évszázadok múltával is hatással van ránk, fontosabb.

Fotó: Lambert Attila

Kiss Péter/Magyar Kurír