Isten nem tűri a bálványt – Bemutatták Iancu Laura Olvasmány az éjszaka cselekedeteiből című könyvét

Tavaly év végén megjelent műve egyszerre önéletrajz, szociográfia, néprajz, költészet, széppróza, teológiai, filozófiai párbeszéd, a lét alapkérdésein elmélkedő esszé.

A szerzővel Jánosi Zoltán, a kötetet megjelentető Magyar Napló Kiadó irodalmi vezetője beszélgetett, aki a kisregény utószavát is jegyzi. Az egyik legtisztább lelkű magyar költőnek nevezte Iancu Laurát, aki egyaránt jóban van az Istennel, a barátaival és a szülőföldjével. A kérdésre, „hogyan, milyen egyéni számvetés” hatására írta meg kisregényét, a szerző elmondta: a könyvben exponált krízis nagyon régóta él benne, talán már a szülők, nagyszülők is hordozták magukban. Bár több ízben hozzáfogott a téma megírásához, az igazi ráhangolást és a lelki erőt a covid alatti események, tapasztalatok hozták meg számára. A bezárások és a felülről szabályozott élet ismerősnek hatottak, újra érezte a fojtást és a fuldokolást, a „ne szorítsatok” érzését. Föltette magában a kérdést: hol és mikor találkozott már ezekkel? „Már jártam ebben a világban, miért ilyen ismerős ez az egész?” A covid két és fél éve megágyazott a lelkiállapotának, visszahozta a harminc néhány évvel korábbi események hangulatát, félelmeit. Amit nem tudott írói szorgalomból előidézni, azt visszahozta ennek a két és fél évnek a fojtó közege. Amit kislányként, egy közösség tagjaként egy diktatúrában a cselekmények, a történetek, a dráma nyelvén és eszközeivel élt meg és fogalmazott meg, az egy másik történelmi helyzetben, a másik embertől elzártan, magányban, befele megélt, meditatív drámában öltött testet.

Jánosi Zoltán közbevetette: a kötet a maga vékonyabb alkatával is rendkívül súlyos mondanivalót, gondolattartalmat szintetizál magában, mert arra keresi a választ: ki vagyok én? Ezt a kérdést nagyon sokan feltették a világirodalomban. Arthur Rimbaud azt mondta: „Az én az mindig valaki más.” François Villon úgy fogalmazott:

„Tudom, mitől döglik a légy.
Tudom, ki hord rongyot, ki selymet.
Tudom, mi csúnya és mi szép.

(...)
Csak azt nem tudom: ki vagyok?”
(Mészöly Dezső fordítása)

Iancu Laura elkezdi a nyomozást, szinte a fogantatásától kezdve. Már a könyv mottói is jellemzőek – mondta Jánosi Zoltán. Csoóri Sándor: „… valamiféle értelem veszhetett el, hogy a múltamból csak villanásokat látok. Sehol semmilyen összefüggés, ami megrendítene. Sehol semmilyen rendezői elv, ami megnyugtatna.” Octavian Paler: „… örültem volna, ha jelen lehettem volna a szüleim esküvőjén… Figyelem őket, és hát miért ne, közelebb megyek hozzájuk, esetleg elmagyarázom nekik, hogy: nézzék, én leszek a leendő gyermekük…”

Elindul tehát a nyomozás, mint a görög tragédiákban, választ keresve a ki vagyok én kérdésére, két irányba. Az egyik Magyarfalu, ahol Iancu Laura a gyermekkorát töltötte, tizenkét éves koráig. Ez a kis világ a regény egyik rétege, mindent a kislány szemszögéből látunk. Van aztán a másik réteg, ahol a sokféle elismeréssel díjazott felnőtt teoretikus, értelmező gondolatait ismerjük meg. Genetikailag teljesen azonos a régi és a mostani én, mégis, óriási a különbség köztük. Az egyik egy zárt, idegen uralom alá vetett kis magyar világ, a másik a felnőtt ember, aki régen elkerült innen, de lélekben nem tud és nem is akar elszakadni onnan.

Van egy harmadik szereplője is a történetnek: Lukács László (1938–2023) piarista szerzetes, akinek emlékére Iancu Laura ajánlotta a könyvét. Lukács atya a könyvesbolttal szembeni Örökimádás-templom kriptájában van eltemetve, „itt lakik most, a mennyországban”. A regény meditatív részei a felnőtt ember én-kereséseiről, én-meghatározásairól szólnak, és ebben a keresésben a lelkivezetőnek, Lukács atyának nagy szerepe volt. „Úgy gondolok rá mint Mózesre, aki kivezette a népet Egyiptomból” – mondta Iancu Laura. – „Jöttem egy istenképpel, vallásos neveltetéssel Moldvából, ami a középkor világa volt. Nem feltétlenül rossz értelemben mondom, nem negatív jelző itt a középkor, egyszerűen csak a teljesen mást akarom ezzel jelezni, tehát más, mint a mai, 21. századi hit. Lukács László atya rengeteget kínlódott azzal, hogy megfejtsen engem, a hitem csomóit kibogozza. Hogy lehet az, hogy a nagyon vallásos csángók közül jövök, és mégis ennyire meg vagyok nyomorítva? Ki adta rád ezt az istenképet? Isten nem ilyen! Legalábbis, nem csak ilyen” – emlékezett a könyv szerzője. Lukács László, mint egy jó orvos, megpróbálta kimetszeni a hitéből mindazt, ami ellene fordult, neurotikussá tette. Közben próbálta meggyőzni arról, hogy Isten másmilyen. Lukács atya mindvégig kísérte, mellette állt.

A könyvben az író valakivel mindig párbeszédben áll, a kislány és a felnőtt énje is. Gyakran egykori, korábbi énjével, „meghaladott önmagammal”. Az viszont nem derül ki, hogy egy-egy meditatív monológgal pontosan mire reflektál, vagyis a beszélő fél kérdéseit nem ismerjük meg. A szerző szerint a lét, az élet kérdéseiről akkor is szükséges gondolkodni, ha ezt külön nem kéri senki tőlünk. Ne mondjunk le arról, hogy gondolkodó lények vagyunk. Példának hozta fel azt, hogy ámbár élő kapcsolata van Istennel, ha most találkozna vele, nem biztos, hogy tudná, hogy mit kérdezzen tőle.

Jánosi Zoltán közbevetette: Iancu Laura könyvében az ragadta meg, hogy egyszerre olvas egy kiváló, belülről láttatott szociográfiát, egy számára ismeretlen világról, és egy teológiai, filozófiai kérdésekről szóló értekezést, amely nagyon mélyen megérintette. A vezető irodalmi szerkesztő Pilinszky János világához hasonlította a kisregény világát: Pilinszky versein sem lehet végigfutni, el kell benne mélyülnünk, gondolkodnunk. Iancu Lauránál is. Szögekként állnak bele a térbe olvasás közben egyes mondatai, sebeznek, elgondolkozásra kényszerítenek, az emberi világról, és a történelem értelméről is – mert ezt a kérdést is erősen feszegeti.

Iancu Laura hozzáfűzte: az embernek újra kell definiálnia a fogódzóit, ideje kijózanodnunk abból a tévhitből, hogy vannak eszmék, rendszerek, társadalmi biztosítások, amelyek a védelmünket szolgálják. Ez nagyon rossz ló, erről sürgősen le kell ugrani, és „rá kell csatlakozni a lehető legmegragadhatatlanabb, leghozzáférhetetlenebb, de a legvalóságosabb forrásra: Istenre. Nincs más. Kész.”

Jánosi Zoltán felolvasott egy részletet Iancu Laura kisregényéből, megjegyezve: Pilinszky János Teremtő képzelet korunkban című esszéje olvasása során érzett hasonlót:

„Ki akarja megmenteni a világot? Az ember? Egy ember? Egy összefogás? Nem tudom abbahagyni a nevetést. Halvány esélyt csak abban látok, ha az emberiség egy emberként térdre rogy Isten előtt. Belátja, hogy Isten nélkül az élet élhetetlen, a föld lakhatatlan. És Isten új szövetséget köt – nyilván nem először – a megtért emberrel. Az ember pedig minden más szövetséget azonnali hatállyal felbont. Az egyezményeket megsemmisíti. Ugyanis Isten nem tűri a bálványt. Gondolja meg: a mi érdekünkben teszi. A bálvány megbecstelenít mindent, amit megszerez. Hát ezt nézze napestig Isten? Isten ügyéért immáron ne aggodalmaskodjon maga sem. Nézze ki Istenből azt, hogy képes gondoskodni arról a világról, amelyet megalkotott. Nézze ki Istenből Istent. Előtte az ember vagy megáll, vagy elpusztul.”

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír