Istentől mindig jön válasz, csak nem a szavak síkján – Hernádi Mária Nemes Nagy Ágnesről

– Nemes Nagy Ágnes református értelmiségi családból származott. Édesapja jogász volt, édesanyja nagyon szerette a művészeteket. Mondhatjuk, születésétől kezdve megkapta a megfelelő szellemi alapokat ahhoz, hogy értelmiségi pályára lépjen.

– Igen, és hozzátehetjük: a testvére, Éva zenész volt. Nemes Nagy Ágnes számára életre szóló élményt jelentett a Baár–Madas Gimnázium, ahol Áprily Lajos volt az igazgató. A család a Partiumból származott, mindkét ágon sok református lelkész volt a felmenők között. A költői tehetsége nagyon korán megmutatkozott, már gyermekkorában írt verseket. Az egyetemen magyar–latin–művészettörténet szakos hallgató volt, nagyon jó megfigyelőképesség jellemezte, ez egyértelműen megmutatkozik a gyermekkorára visszaemlékező esszéiben is. Éles szemmel megfigyelte a környezetét, a természetet. Mindez megjelenik a költészetében is,

lát és ugyanakkor már komponálja is a képet, képzőművészszeme van.

– Nemes Nagy Ágnes férjével, Lengyel Balázzsal 1946-ban megalapította az Újhold című folyóiratot, amelynek szerzői között volt többek között Pilinszky János, Rába György, Mándy Iván. Mi volt az akkor fiatal, pályakezdő költők, írók elképzelése? A Nyugatot tekintették elődjüknek, vagy teljesen új utakon akartak elindulni?

– A hagyomány és az újítás is fontos volt nekik. A Nyugatot többen is újra akarták indítani akkor, így Ottlik Géza is, aki a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott, néhány évvel idősebb volt náluk. Nemes Nagy Ágnesék is a Nyugatot tekintették példának, és főleg Babitsot, aki a költői példaképe volt. A nyugatos gyökerek jól felismerhetők akár Nemes Nagy Ágnes, akár Pilinszky verseiben, különösen korai lírájuk képalkotásában, versformáiban. Ami viszont új, az az, hogy

nagyon szeretik József Attilát, akit gyakorlatilag ők fedeznek fel.

József Attila költői tehetsége és jelentősége ugyanis a negyvenes években még korántsem nyilvánvaló az irodalmi közvélemény számára, az újholdas írók azonban mintának tekintik, s többen az ő nyomán fordulnak a tárgyias költészet poétikája felé.

– A dogmatikusság felé haladó kultúrpolitika 1948-ban betiltotta a folyóiratot. Hogyan alakult ezután Nemes Nagy Ágnes pályája?

– 1946-ban jelent meg az első verseskötete Kettős világban címmel, amiért Baumgarten-díjat kapott. Az 1948-as elhallgattatást követőn 1957-ben látott napvilágot a Szárazvillám című kötet, majd tízévi várakozás után, 1967-ben adták ki tőle a Napfordulót. A hetvenes-nyolcvanas években gyűjteményes vereskötetei és esszékötetei jelentek meg, és a „földalatti irodalom” legendás alakjává vált, a hivatalos „három T” (tiltott, tűrt, támogatott) rendszerében pedig átkerült a „tűrt” kategóriába.

– Az Újhold 1948-ban megszűnt, szerzői azonban együtt maradtak, ahogy erről Ön is írt az egyik tanulmányában

– Nevet is adtam ennek az időszaknak: „Élet a törésvonalban.” Valóban nagy törtést jelent ez a pályájukon, de az írók közötti barátság, a szakmai-emberi közösség segítette ezt áthidalni és túlélni. Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs Mészöly Miklóssal és Polcz Alaine-nel egymás közelében laknak, leveleznek is. Rendszeresen összejárnak, és Szabó Magda, Pilinszky, Mándy Iván, Kálnoky László, Ottlik Géza, Weöres Sándor is csatlakozik hozzájuk.

Valódi lelki-szellemi közösséget alkottak, és tartották egymásban a lelket.

Mindig másnak a lakásán jöttek össze, ha presszóba mentek, akkor is váltogatták a helyszínt, különben lehallgatták volna őket. Szívesen játszottak. Kedvelt szórakozásuk volt a közös versírás vagy a tréfás költői verseny. Sokat nevettek, lelkileg támogatták egymást. A rendszerváltozáshoz közeledve, 1986-ban megalapítják az Újhold Évkönyvet, azzal a céllal, hogy amit az elhallgattatott írók megírtak, de nem jelenhetett meg, az végre eljuthasson az olvasókhoz. Csaknem negyven évig, 1948-tól 1986-ig tart tehát ez a „törésvonal”. A félévente megjelenő Újhold Évkönyvek kiadása 1991-ig, Nemes Nagy Ágnes haláláig tart.

Nemes Nagy Ágnes 1963-ban | Fotó: Hunyady József/Fortepan

– Ahogyan az imént utalt rá, Nemes Nagy Ágnes költői példaképe Babits Mihály volt, akiről A hegyi költő címmel monográfiát is írt. De nagyon szerette többek között Vörösmarty Mihályt is. Az Előszó egyik sorát: „Most tél van és csend és hó és halál” a magyar irodalom legnagyobb verssorának nevezte. Visszaemlékszik arra, hogy barátaikkal ezt a verset szavalták az ötvenes években, ez adott nekik erőt, reményt. Vajon miért?

– Az Előszó az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése utáni poszttraumatikus időszak nagy költeménye. Nemes Nagy Ágnesék valami nagyon hasonlót, de talán azt is mondhatjuk, ugyanazt élték át 1956 után. A forradalom idején ágyúgolyótalálat érte a Kék golyó utcai lakásukat, miközben ők Mészölyékkel együtt éppen a nappaliban ültek. Tankok elől menekültek, Lengyel Balázst le is tartóztatták. Átélték ugyanazt, amit a szabadságharc leverése után Vörösmarty és Arany. Nemes Nagy Ágnes egyszer azt mondta:

azért érzi közelebb magához Vörösmartyt és Aranyt, mint Petőfit, mert mindig a túlélőknek a legnehezebb, akiknek valahogyan el kell viselniük a veszteséget.

Volt egy csodálatos álom, egy kozmikus tavasz, ami az Előszó elején gyönyörűen jelenik meg, utána viszont minden elsötétedik. Ennek az utóbbi szövegrésznek az egyik csúcspontja az idézett sor:

„Most tél van és csend és hó és halál.”

Nagyon fontos volt számukra ez a vers, mert ugyanazt a kollektív nemzeti lelkiállapotot fejezte ki 1956 után is, mint 1850-ben, a megírása idején. Sokat jelenthetett számukra az utolsó versszak is: „Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, / (…) Kérdjétek akkor azt a vén kacért, / Hová tevé boldogtalan fiait?” Nemes Nagy Ágneséknek is sok halottjuk volt, így Szerb Antal és Halász Gábor, akik még a világháborúban haltak meg. Hiába próbálták megmenteni őket, nem sikerült. Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs sok embert megmentettek a vészkorszak idején. Az akkor még munkaszolgálatos Szerb Antalt és Halász Gábort is kérték egyik este, hogy ne menjenek vissza a táborba, elbújtatják őket, de ők bíztak abban, hogy nem esik bántódásuk, így visszamentek. Másnap reggel mindkettőjüket elhurcolták, nem sokkal később pedig meghaltak. Nemes Nagy Ágnes egész életében sebként hordozta ezt magában.

– A költészet, az írás terápia is volt számára, léte értelmének bizonyítéka. Legalábbis a Mesterségemhez című versében azt írja: „Mesterségem, te gyönyörű, / ki elhiteted: fontos élnem. / Erkölcs és rémület között / egyszerre fényben s vaksötétben.”

– Óriási traumát jelentett számára a fiatalon átélt háború, azután 1956, majd pedig a válása. Mindig az írás segítette át a nehézségeken, illetve a közvetítés emberi magatartása. Költői példaképéről is azért írt monográfiát, mert a szocializmusban Babits méltatlanul háttérbe volt szorítva. A neki dedikált Víz és kenyér című versben őt szólítja meg.

Lelkiismereti kérdésnek tekintette, és személyes felelősséget érzett azért, hogy Babits ne legyen elfelejtve, agyonhallgatva.

Élethivatása volt ez a közvetítés, értékmentés, nem véletlenül volt jó tanár is. Van egy kései prózaverse, Falevél-szárak. Ebben a fa látványos részein – a lombkoronán, levélen, törzsön, ágon – túlmutatva a láthatatlanra, a tápanyagokat közvetítő, apró levélszárakra hívja fel a figyelmet. Ars poetica ez a vers, jól látszik belőle, mennyire nem önközpontú ez a költői attitűd. A költőt közvetítőnek tekinti Nemes Nagy Ágnes is, akárcsak T. S. Eliot.

– Egyik leghíresebb verse a Madár. Ez hitvallás: a költő ellökné magától e súlyos terhet, menekülne előle, de nem teheti; vállalja, viszi a rá rótt sorsot. Mikor írta ezt Nemes Nagy Ágnes, és milyen körülmények között?

– 1960-ban. A vers után van egy zárójeles megjegyzés a kéziraton: „Ez a madár egyébként nem a költészet, hanem a felelősség. Vagy ez mindegy? Mi a fenéért érzem magam örökké felelősnek? Ki kérdezett?” Ez a vers része a tanítóképzős irodalmi kurzusaim tananyagának, a hallgatók nagyon szeretik. Példázatszerű szöveg, úgynevezett rejtvényvers. Nem lehet szó szerint olvasni, hiszen arról van szó benne, hogy valakinek a vállán csodálatos módon a születése óta ott ül egy madár. Ezért rögtön az átvitt értelem felé fordulunk, és így próbáljuk megfejteni, ki ez a madár. Sokféle magyarázat lehetséges, de szerintem valamiképpen a tehetség ez, ami egyrészt szárnyakat ad, másrészt meg is terhel, és belegyökerezik az ember életébe. A lírai én összefonódik vele, s egy „se veled, se nélküled” állapot jön létre.

– Milyen volt Nemes Nagy Ágnes hite? Az Ekhnáton-ciklus első versében, az Ekhnáton jegyzeteiből címűben, belehelyezkedve a napisten kultuszát megteremtő fáraó lelkiállapotába, istent teremt magának. Az istenhiány feloldására tett kísérlet ez?

– Egyik interjújában elmeséli, hogy már kamaszlányként olvasta Mahler Ede Ókori Egyiptom című könyvét, ami megvolt nekik otthon. Már akkor nagyon megtetszett neki Ehnaton alakja, aki vallási reformjával a többistenhitet felváltja az egyistenhitre. Nemes Nagy Ágnes kifinomult, intellektuális figurának látja őt, aki a bálványimádás, a termékenységvallások és a földiesebb, kultikus szertartásformák felől a Nap felé fordul, ami a szellem irányába tett lépés. Ezért is szereti Ehnatont. Persze megtaláljuk a versciklusban a Krisztussal való párhuzamot is.

– Arra gondol, hogy Krisztushoz hasonlóan Ehnatont is meghatározza a szenvedés, a szeretet, az igazság?

– Igen, és arra is, hogy őt is elárulják. Simon Róbert vallástörténésznek van egy kiváló tanulmánya erről. Az Ekhnáton éjszakája című versben meg is jelenik a Júdás-motívum. A fáraó bukásával véget ér a napkultusz. Nagyon fontos a Nap fénye is. A fény teszi láthatóvá a dolgokat, és Nemes Nagy Ágnesnek nagyon fontos a látás, illetve a látható világban megjelenő láthatatlan. Ezért mondja azt, hogy Ehnatonon keresztül bemutathatja a 20. század emberének meg nem válaszolható problematikáját, a metafizikátlan metafizikát.

Ő a láthatóban találja meg a láthatatlant, az érzékelhető világ irányítja figyelmét a transzcendensre.

Ennek a ciklusnak az utolsó nagy verse az Ekhnáton az égben, ami első olvasásra tájleíró vers: a Nap fölkel, végigmegy a tájon, és végül dél lesz. Az utolsó versszak így hangzik: „Ott délelőtt. Ott nagy növények. / Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét, / közötte néhány vasdarab, / fölötte lépes sűrűség, / fehér-küllős növény-napokkal / hullámtalan Tejút és semmi szél. / Mindig. Örökre. Dél.” Tehát egy eksztatikus pillanat a vége. Számomra ez a vers epifánia, istenjelenés, amit ő a Nap közeledésében él meg, és úgy metaforizál, hogy a fény mindent elborít. Nem mondja ki, hogy Isten, csak annyit: Ekhnáton az égben, de ezáltal megjelenik valamiféle üdvözülés, megdicsőülés. Ez sokkal személyesebb vallomás, mintha írna egy „hagyományos” istenes verset, amelyben például hódolattal megszólítja Istent. Nagyon érdekes egyébként, hogy a ciklus első versében, az Ekhnáton jegyzeteiből címűben azt írja: „Hát lépj vállamra, istenem, / én fölsegítlek.” Ő maga teremti tehát magát az istent is. Nem azért teremti, hogy segítsen az embereknek, hanem azért, hogy legyen.

Nemes Nagy Ágnesnek nagyon fontos a jelenlét, hogy ott legyen az Isten.

A korai verseiben sokszor leírja: „nem hiszek benned”, mert nem hiszi, hogy segít neki, hogy vele van, de azt egyetlen pillanatra sem tagadja, hogy van, és itt ezt a „vanságot” erősíti meg. Ez már az érett költészetének a kora, a hatvanas évek vége, amikor rádöbben:

neki csak az kell, hogy Isten legyen. Élete végéig nem bocsátja meg, hogy Isten megengedi a szenvedést, mégis eljut a nyugvópontra: „csak legyél!”

Ennek a nyugvópontnak a lírai állomása az Ekhnáton-ciklus.

– Az ötvenes években keletkezett, Kiáltva című versben írja: „Itt megaláztatás, ott szorongattatások, / Kín és életveszedelem. / Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját, / Ne hagyd el nyomorult fejem!” Engem ez Ady Istenhez hanyatló árnyékára emlékeztet. Amikor már nincs más segítség, végső menedékként ott az Isten?

– Ez a vers Nemes Nagy Ágnes költőként és emberileg is legnehezebb időszakában, az ötvenes évek végén, 1957-ben jelenik meg, a Szárazvillám című kötetben, s így kezdődik: „Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned, / Csak nincs kivel szót váltanom.” És így folytatódik: „S lám, máris megadod a végső kegyelmet, / Hogy legalább imádkozom.” Az Istennel való kapcsolat végig ott van. Veszekszik vele, vádaskodik, de valahogy mindig kapcsolatot tart Istennel, a különböző pályaszakaszaiban különböző módokon. Én is azt gondolom, hogy

számára Isten a végső menedék, a kérdés csak az, hogyan tud kapcsolatot találni vele.

A Kiáltva című verset az Elmélkedve című követi. Itt az ima mozdulata jelenik meg: „Összefonom ujjaimat. / Ennyi maradt: a mozdulat / A hitből, és gályára vont / Őseimből maradt a csont. // Hová forduljon hát az ész? / Pedig jó volna szégyenét / A szóval, mely megsejteti, / Kimondani, s elrejteni.” Az utolsó két szó szállóigévé lett. Nemes Nagy Ágnes soha nem felejti el, hogy a nagy perlekedés, a kételkedés, a traumák után mi az, ami viszont megmaradt, ami szilárdan itt van, s amihez vissza lehet térni.

– Érzésem szerint Nemes Nagy Ágnes nem hitt a háromszemélyű egy Istenben, számára Krisztus inkább a humanizmus megtestesítője. A fog című esszéjében Krisztus egy kutyatetemben – viszolyogtató kép – látja meg a szépet. Mindig odaáll a kitaszítottak, a szenvedők, a nyomorultak mellé.

– 1969-től Rónay György volt a Vigilia felelős szerkesztője, aki igen bátran több írót, költőt, művészt felkért arra, hogy mondják el, ki számukra Jézus. Sokan nem merték ezt megfogalmazni, többen viszont vállalták a kockázatot: válaszoltak a kérdésre, sőt, később a köteteikben is szerepeltették a válaszukat, mint például Ottlik Géza. Nemes Nagy Ágnes vallomása, amely a rádióban is elhangzott, Szent Ferenc egyik legendáját idézi. Mint írja: „Esendőség, törékenység, halál – életkedv, életöröm. Jézus az én szememben az esendőség hérosza.” Jézus akár undorodhatna is a kutyatetem látványától, de nem ezt teszi, hanem észreveszi benne a szépet. Együtt van nála az esendőség és a szépség, ő ezt nem választja szét, s Nemes Nagy Ágnest éppen ez ragadja meg. A költészetében ő is ugyanezt teszi, amikor egy-egy tárgyat, tájat ábrázol: nem idealizálja, de nem is ábrázolja sötéten, hanem úgy közvetíti, ahogyan látja. Valóban, ez a Jézus nem a Szentháromság második személye, nem Isten Fia, hanem egy rendkívüli emberi alak.

Nemes Nagy Ágnes soha nem beszélt a Szentháromságról, az Isten jelenik meg a költészetében, a Kimondhatatlan, hozzá beszél, vele perlekedik.

Jézus pedig inkább hiteles emberi példa a számára.

– Istenről című prózakölteményében, amit Ön is elemez, Nemes Nagy Ágnes vitázik Istennel, a teremtés elhibázottságáról beszél, végül eljut oda, hogy azt mondja: „Egy szót se szóltam.” Belátás ez, még ha nem is a jóbi szinten, hogy a mindenség Urával nincs értelme perlekedni?

– Ezt mindenképpen belátja, de élete végéig viaskodik, nem bocsát meg, megdorgálja, rendre utasítja az Istent, ahogyan itt is teszi: „Így nem lehet teremteni.” Ennek a versnek van egy fontos előzménye, a Paradicsomkert című költemény, amit az ötvenes években írt. Ez egy nagy tájleíró költemény, bemutatja, hogy a teremtett világ milyen gyönyörű, aztán leírja az emberpárt, a vers második egységében pedig megjelenik egy angyal, akit leginkább Luciferrel tudnék azonosítani, mert amint feltűnik, azonnal kritizálni kezdi Istent. Ő is azt hajtogatja, hogy így nem lehet teremteni, hosszasan győzködi, hogy semmisítse meg a világot, vonja vissza a teremtést, most még nem késő. A gyönyörű az, hogy Isten válaszol, csak nem szavakkal: „Így szólt az angyal. / Válla mellett / némán himbált egy bodza-ág, / foszforos fényű tenyerén / tartva derengő illatát – / így szólt, mig földre hullt a hold, / az is kerek, tenyérnyi folt, / így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve / szitált a fény a lombközökbe, / s már miljom kartalan, fehér, / világító ezüst-tenyér / hullámlott, miljom cseppnyi mérleg – / így szólt, amíg a lombon át / a tálkák rezgő mozdulattal / latolták már az éjszakát – / Így szólt, s elhallgatott az angyal.” Itt is az elhallgatás a vége, és a látvány szintjén jön a válasz. Isten tehát nem szavakkal válaszol, hanem a gyönyörű látvánnyal üzeni: itt vagyok. Az „Így szólt, s elhallgatott az angyal” zárósor párja az Istenről című prózavers vége: „Egy szót se szóltam.” Ez annak belátása, hogy nincs értelme szavakkal perlekedni, mert Istent nem érthetjük meg emberi fogalmakkal, az eszünkkel, csak a szívünkkel. Nemes Nagy Ágnes ezt nagyon jól tudja, de azért egész életében vitatkozik vele. A költészete érett időszakában, a Napforduló című kötet idején, a hatvanas évek végétől ezt a belátást – Isten nem szavakkal, hanem a jelenlétével válaszol – mutatja, hogy az Isten szó, a megszólítása eltűnik a verseiből. Megjelennek viszont az angyalok, tájak, állatok, növények, a Nap, Ehnaton, rengeteg közvetítő figura és motívum, ami Istenre irányítja a figyelmet.

A szakrális, transzcendens tapasztalat felerősödik a költészetében, anélkül, hogy Istent közvetlen módon szólongatná. Ez annak belátása, hogy jön válasz, csak nem a szavak síkján.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Fábián Attila

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember – Mértékadó mellékletében – 2022. február 20-i számában jelent meg.