Jezsuita kertmozi egy álpappal

Igazi kis édennek hat a pesti belvárosban a jezsuita templom kertje, ahová olykor-olykor a Lőrinc pap tér és a környező utcák zaja azért behallatszik. A popcornos, sörözős kertmozi idilli hangulatát azonban korántsem ez árnyékolta be, hanem maga a vetített mű: Jan Komasa Corpus Christije kemény film, nem léleksimogató – mondta a felvezetőben Tornya Erika Sacré Coeur nővér, aki arra is felhívta a figyelmet, hogy fel fogunk háborodni az alkotáson. Bognár Péter, a hazai forgalmazó Magyarhangya képviseletében elmondta, meglepte, hogy milyen sokan kíváncsiak a tavaly elkészült filmre. A velencei filmfesztiválon a rendezőre és a főszereplőre egyaránt felfigyeltek: nagyon megérintette őket ez a történet szerint büntetett előéletű figura, akiből végül is pap lesz. Merthogy egy álpapról van szó.

Horváth Árpád templomigazgató arról beszélt, hogy a film címe: Corpus Christi, Krisztus Teste nemcsak az Oltáriszentséget jelenti latinul, hanem egyúttal úrnapja ünnepét is – és valóban látunk egy úrnapi körmenetet is, amely nemcsak Lengyelországban, de hazánkban is megőrződött régi szép szokás szerint. Emellett Krisztus Teste az Egyház is, erről is szól a film. Nemcsak kétezer éve volt megtestesülés, az folyamatosan történik – mutatott rá a jezsuita szerzetes, aki szerint a film – nem szájbarágós módon – azt kívánja bemutatni, hogy Isten a bűnös embert akarja megváltani, a megtestesülés nem csak a kiváltságosoké. Horváth Árpád számára ennek a szörnyen szép filmnek a kulcsszava a kiengesztelődés.

Ilyen felvezetés után, azt kell mondjam, már nem is botránkoztam meg azon, hogy a javítóintézetből próbaidőre kikerülő húsz év körüli Daniel a börtönlelkésznek, Tomasz atyának adja ki magát. Mert igaz vágya, hogy pap legyen, de büntetett előélete miatt ez az út bezárul előtte. Mert nem előre megfontolt szándékkal teszi ezt: imponálni akar egy fiatal lánynak, azt akarja, hogy jobbnak lássák, mint ami. S aztán a helyi plébános bűne tesz rá erre egy lapáttal: gyógykezelésre menne, amit a püspökének sem szeretne az orrára kötni, és a fiatal (ál)kolléga kapóra jön, átadhatja neki ideiglenesen a plébánia szolgálatát. Ekkor kezdődik el a blaszfémikus papi karrier.

De ahogy a vetítés után Horváth Árpád is rámutatott, nem annyira a bűn rajzolódik ki előttünk, hanem a szentségek ragyogása, a megbocsátás szépsége. Nem az álpap és a bűn rántja le magához a világot, hanem Isten igéje és a szentségek emelik magukhoz ezt a rovott múltú fiatalembert, aki reverendába, miseruhába öltözik, s akin keresztül a békétlenségbe süppedt falusiak is közelebb kerülnek egymáshoz, pedig egy tragikus autóbaleset után képtelenek a megbocsátásra. Paradox módon „Tomasz atya” jobban gyóntat, mint sok valódi pap, már csak azért is, mert jóval közelebb van a gyóntatószék másik oldalán levő bűnöshöz.

A film erőssége, hogy végig reális marad: mindenki esendő ember benne, az igazi és az álpap, a baleset állítólagos okozója és elszenvedői, akárcsak a gyászolók. Az álpapot elárulják, és nem tudjuk, hogy meg tud-e maradni Isten útján, amelyhez pedig közel vezette a nála látszólag jóval Istennek tetszőbb életet élő embereket.

Horváth Árpád egyenesen Jézus-filmnek nevezte a mozit: felsorolta, mennyi finom evangéliumi utalás van benne; megjelenik az álpap-Jézus Pilátusa, Júdása, ott vannak a síró asszonyok, az öreg plébános pedig a megfáradt ótestamentumi plébánost idézi fel.

A kertben ülők reakcióiból is úgy tűnt, ha nem is maradt el a megbotránkozás, de megbocsátottunk ennek a papbőrbe bújó fiatalembernek, mert láthatóan életre váltja a filmben elhangzó mondatokat: „Mindannyian Krisztus papjai vagyunk.” „Nem azért vagyok itt, hogy robotként imádkozzak.”

*

A Corpus Christi című filmről Baranyai Béla írt filmajánlót az Új Ember július 19-i számának Mértékadó mellékletébe. Laptestvérünk már kapható az újságárusoknál és a templomokban.

Fotó: Merényi Zita

Agonás Szonja/Magyar Kurír