Jogászként az Egyházért – Beszélgetés a Pro Ecclesia Hungariae díjjal kitüntetett Bodonovich Jenővel

– Ön 1950-ben született. Szüleivel és két kistestvérével együtt a Rákosi Mátyás vezette kommunista hatalom kitelepítette Önöket Füzesgyarmatra. Mi volt a szülei „bűne”?

– Édesanyám hetedik hónapos várandós volt, amikor a kitelepítés megtörtént 1951. július 12-én. Öcsém augusztusban született, már Füzesgyarmaton. A teherautó hajnalban jött értünk, és vitte a családot azzal a minimális ingósággal, amelyet szüleink magukkal hozhattak. Később tudtam meg, hogy ez ötven kiló lehetett. Nem volt sem vízvezeték, sem csatorna, édesanyámnak kézzel, kötélen kellett húznia a vizet kútból, petróleumfőzőn készített nekünk ételt, főzte ki a pelenkát. Édesapám hivatásos katonatiszt volt, végigharcolta a II. világháborút, utána pedig a XI. kerületi karitászt vezette, több ingyenkonyhát üzemeltettek. Édesanyám bölcsészdoktorként a kultuszminisztériumban dolgozott, majd a Műegyetem könyvtárában. A kitelepítéssel azonnal megszűnt az állásuk. Több mint két év után, 1953. október 31-én ért véget a kitelepítés, de nem jöhettünk vissza Budapestre. Szüleink Érd külterületén, Ilkamajorban találtak lakhelyet, ott kezdtük újra életünket, általános iskolába is Érdre jártunk.

– Szülei később meséltek-e arról, hogyan tudták átvészelni ezt az időszakot? Hiszen Ön és testvérei még kicsik voltak, nem nagyon emlékezhettek vissza a történtekre.

– Mi ezt megtapasztaltuk, nem kellett mesélni erről az időszakról, részesei voltunk. Első emlékeim Füzesgyarmathoz kapcsolódnak. Emlékszem, hogy a szintén kitelepített keresztapám, nagynéném férje készített nekem egy nyújtót a kertben. Az is előttem van, hogy jöttek békekölcsönre agitálni, bútorokat akartak lefoglalni. Emlékszem ezekre, csak azt nem értettem, hogyan lehet bútorokat lefoglalni és mi az, hogy békekölcsön. Később, a kitelepítés ötvenedik évfordulóján találkozót is szerveztünk ott az egykori kitelepítettekkel. A kitelepítés önmagában is szomorú dolog, de az is kétségbeejtő, ami utána következik, hogy családoknak lakás és munkahely nélkül kell élniük, mindazoknak, akik nem disszidáltak 1956-ban. Szüleim, bár anyanyelvi szinten beszéltek nyelveket, úgy döntöttek, hogy nekünk itthon kell élnünk Magyarországon.

– Szülei mivel foglalkoztak a kitelepítés után?

– Édesanyám a Belvárosi Kávéházban takarított, aztán dohánygyári gépmunkás lett, míg le nem százalékolták, miután a tüdeje tönkrement az egészségtelen munkakörülmények miatt. Édesapám is – bár jogász végzettsége volt – csak segédmunkásként tudott elhelyezkedni. Később meós lett, onnan ment nyugdíjba. Nagyon-nagyon szerény anyagi körülmények között éltünk.

– Mennyire viselte meg szüleit az a rengeteg megpróbáltatás, amelyen keresztülmentek?

– Voltak keserű perceik, de mély hitük átsegítette őket a nehéz időszakokon. A kitelepítés után úgy gondolták, hogy a hatalom velük már nem tehet semmit, ezért bátran járattak minket hittanra, elsőáldozási előkészítőre, sőt, mivel mindhárman fiúk voltunk, már egészen korán ministráltunk az iskola melletti templomban – jóakaratú tanáraink figyelmeztetése ellenére. A reggeli negyed nyolcas misén ministráltunk, onnan mentünk iskolába. Mindez Érden történt. 1965-ben aztán egy özveggyé vált rokon befogadta öttagú családunkat pesti lakásának egyik szobájába. Szüleimnek csak a hetvenes években lett saját lakásuk Budapesten, amikor már egyikünk sem lakott otthon.

– A középiskolát állami iskolában kezdte, végül a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban érettségizett. Hogyan került ide?

– Egyrészt nehéz volt az öttagú család helyzete az egy szobában, másrészt középiskolás koromban komolyan gondolkoztam azon, hogy pap legyek. Kettős okból kerültem tehát Kecskemétre a piaristákhoz, itt érettségiztem 1968-ban.

– Miért nem lett végül pap?

– A gimnázium utolsó évében gyakran tűnődtem el azon, hogy családom és az Egyház méltóságát többször is megsértette a hatalom. Így a jogászi hivatás adna lehetőséget, hogy jogi védelmet nyújtsak mindenféle önkénnyel, kitaszítottsággal szemben. Ezért szerettem volna jogász lenni. Szakdolgozatomat is az államigazgatási jogkörben okozott kár témában írtam, amely a bírósági és a hatósági jogellenes károkozásért való felelősségről szólt. Ez 1977-ben volt.

– Ez már diplomája megszerzésének éve volt. Kicsit azonban ugorjunk vissza az érettségit követő időszakra. Mivel nem vették föl az egyetemre, három évig betanított gyári munkásként, majd meósként dolgozott. Ez a puhának nevezett kádári diktatúra időszaka volt. Milyen tapasztalatokat szerzett az úgynevezett uralkodó osztály körében?

– A Csepeli Autógyárban, majd a Ganz-Mávagban dolgoztam három évig. Hívő emberrel nem találkoztam, minden téren kilógtam közülük. Az egyházi iskolában este kilenckor villanyoltás volt. Az autógyárban viszont este tizenegyig dolgoztam, és a HÉV végállomásától gyalog kellett hazamennem, mert már nem járt a villamos. Ez nagy kontraszt volt.  Hamar bekapcsolódtam a kisközösségek világába. A piaristák tanácsolták, hogy lépjünk be valamilyen közösségbe, legyen az templomi takarítóbrigád vagy énekkar, olyan közösség, amely segít bennünket abban, hogy a hitünk tovább éljen, és valamilyen ideológiai védelmet kapjunk az Egyházat, a kereszténységet ért támadásokkal szemben. Egy közösségbe jártam például Varga László mostani kaposvári püspökkel. Nagy hatással volt rám Futó Karcsi bácsi, mint oly sokakra, a bíboros úrtól kezdve számos egyházi emberre. Hivatásában példaadóan szolgált, egy időben laktam is nála, enyhítendő az otthoni nagyon nehéz lakhatási körülményeket.

– Futó Karcsi bácsi több könyvének voltam az olvasószerkesztője, nagyon mélyen megérintette lelkemet, de személyesen sajnos nem ismertem. Mi volt különleges kisugárzásának a titka?

– Nála egyszerűbben élő embert nem ismertem. Éjjel-nappal szolgálatára állt az őt keresőknek, másrészt semmi ingósága, vagyona nem volt. Ha kapott valamit, mindjárt továbbadta. Sok egyházi személy példaképe volt, de a ma világi területeken dolgozó emberek közül is sokan jártak a fiataloknak tartott hittanjára. Ott ismertem meg a feleségemet is. Karcsi bácsi rengeteg fiatallal foglalkozott. Gyerekeinket mi is az ő templomába vittük. Futó Karcsi bácsi egész élete a hit gyakorlati megélése volt. Papi nemzedékeket nevelt.

– A rendszerváltozás idején Sólyom Lászlóval, az Alkotmánybíróság első elnökével, későbbi köztársasági elnökkel együtt átfogó tanulmányban elemezték az egyházak jogi szabályozására vonatkozó törvénytervezetet. Hogyan került kapcsolatba vele?

– A keresztény értelmiségi nagycsaládosok körében 1987-ben vetődött föl, hogy egyesületet szervezzünk. A II. világháború után ez volt az első valóban civil szervezet, a Nagycsaládosok Országos Egyesülete. Én dolgoztam ki az alapszabályt, alapító, majd vezetőségi tag is voltam. Belekerültem abba a mozgalomba, amely a civil szféra erősítését szorgalmazta. Ez azt is jelentette számomra, hogy ha a civil szervezetek helyzete javul, akkor ezzel párhuzamosan az Egyház működési feltételeit is bővíteni kell, illetve az Egyház ne legyen kiszolgáltatva egyházügyi titkároknak, hanem szabályozottan tevékenykedhessen, és főleg a jogi személyiségét nyerje vissza. Sólyom Lászlóval a NOE alapításának idején kerültem kapcsolatba, aki akkor az ELTE-n tanított, ahová jártam és ahol diplomáztam. Amikor 1990-ben a minisztérium közzétette az egyházi törvény téziseit, akkor dolgoztuk ki észrevételeinket. Két tézist említenék: akkoriban már a külföldiek is alapíthattak céget, de vezetőiket szabadon választhatták. Fölvetettük, hogy ehhez hasonlóan a püspökök kinevezésébe se szólhasson bele az állam, sőt, az egyházak vezetőinek kiválasztásába se legyen beleszólása. Dolgozatunk másik jelentős tézise az volt, hogy az Állami Egyházügyi Hivatalt meg kell szüntetni, és az egyházak irányítására az állam nem hozhat létre szervezetet. Ez a két tézis tükröződött az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényben is. Ekkor nyerte vissza minden magyar egyház régi jogi személyiségét, és megkezdődött az egyházi intézmények kiépítése. Ebben óriási szerepe volt a jogászoknak, elsősorban az Egyházhoz kötődőknek.

– A rendszerváltozáskor sok jogász választotta a politikai pályát. Ön nem. Idegenkedett a direkt politizálástól?

– Úgy gondoltam, hogy lehetőség szerint a civil szférát kell erősítenünk, beleértve az egyházakat is. Amit a jogszabályok lehetővé tesznek, azt meg kellett valósítanunk. Akkor indultak az egyházi iskolák, és a szerzetesrendek is újrakezdték működésüket. Nagyon szép időszak volt.

– 1998–2020 júniusa között volt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia jogásza. Milyen főbb motívumokat emelne ki a huszonkét esztendőből?

– Ez az időszak az egyházi intézmények alapítása volt. Ennek az épületnek (A Városligeti fasor püspöki irodaházának kápolnájában beszélgettünk – a szerk.) a megszerzése volt az egyik nagyon szép jogi feladat. Veres András jelenlegi győri püspök, a püspöki konferencia akkori titkára javasolta, hogy szerezzünk egy nagy épületet a püspöki kar székhelyének közelében. Ez az épület akkor egy cég tulajdonában volt, megvettük, majd rendbe kellett hoznunk. Idekerültek a létrejövő központi egyházi intézmények. Seregély István, az akkori püspöki kar elnöke erősen szorgalmazta, hogy legyen katolikus rádió, szerezzünk frekvenciát. Ehhez kellett épületet keresnünk. Találtunk a közelben, a Délibáb utcában, megvásároltuk, átalakítottuk rádiós stúdióvá. Pályáztunk a frekvenciára, de ehhez meg kellett alapítanunk a Magyar Katolikus Rádió Rt.-t, amely megkezdte működését. Létrehoztuk az Országos Katolikus Rádió Alapítványt is, amely különböző adományokkal segíti a rádió működését, különböző műsorokhoz ad támogatást. Néhány éve engem neveztek ki a kuratórium elnökévé. A kuratóriumi tagok díjazás nélkül látják el feladatukat.

– Felesége Németh Marietta nyelvész, műfordító. Negyven éve élnek együtt, négy gyermekük született, és eddig tíz unokájuk van. A fejlett világban ma egyre többen mondják, hogy a család idejétmúlt intézmény, eljárt fölötte az idő. Egy nagycsalád fejeként hogyan vélekedik erről?

– Ez a tendencia Nyugat-Európából indult, de a szocialista állam is támadta a családot, mert hirdette: a maradi családmodell helyett a szocialista családtípust kell megvalósítani. A kommunisták tudták, hogy a család az utolsó intézmény, amelynek életét nehezen tudják szabályozni. A vallás is jórészt a családba szorult vissza. Nyugat-Európában pedig a liberalizmus égisze alatt akar beleszólni az állam a család életébe. Sok családellenes jogszabály születik. Így például Norvégiában jelentősen megnövelték a gyermekek jogait szüleikkel szemben. Ha a gyermekek panaszt tesznek rájuk, vagy ha a szülők vallásos szellemben nevelik őket, könnyen elvihetik állami gondozásba a gyermekeket, mert a jogszabály szerint életidegen módon nevelik őket. Továbbá joga van a gyermeknek meghatároznia, hol akar lakni. Nekünk az természetes, hogy a gyermek együtt él a szüleivel, semmiféle problémát nem okoz. Ez az említett nyugati tendencia viszont egyre erősebb. Magyarország és Közép-Európa még kivétel, de ne legyenek illúzióink, néhány évtized múlva a keresztény családok komoly kihívásoknak lesznek kitéve, ha gyermeküket hitüknek megfelelően akarják nevelni. Ezért célszerű, ha a törvények megalkotásában keresztény jogászok, politikusok is részt vesznek. Szülessenek családbarát jogszabályok! Ebben Magyarország élen jár.

– Szerkesztőségünk nevében tiszta szívből gratulálunk a Pro Ecclesia Hungariae díjhoz. Mit jelent Önnek ez a díj?

– Nagyon szépen köszönöm. Nehéz megfogalmazni, nagy megtiszteltetés. Ez nem csak a több mint húszéves egyházi szolgálatom elismerése, hanem az azt megelőzően az Egyházban végzett munkám megbecsülése is. Jogászként sok olyan egyházközségi intézmény, alapítvány létrehozásában vettem részt díjazás nélkül, amely tevékenység túlmutat a konferenciának tett szolgálataimon. Az egész Egyház javára végzett jogászi munkálkodásomat ismeri el ezzel a díjjal az MKPK.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír