Jöjjön létre zene és szöveg egysége – Beszélgetés Kaposi Brúnó orgonaművésszel

– Nyolcgyermekes értelmiségi családból származik. Tizenkét éves korában, viszonylag későn kezdett el zongorázni. Mi volt ennek az oka?

– Bár zeneszerető család vagyunk, nálunk senki sem zenész. Édesapám fizikus, édesanyám magyar–francia szakos tanár, a testvéreim közül pedig mindenki reál beállítottságú, informatikus, matematikus. Hatodik gyerekként nekem valami újat kellett kitalálnom. Egészen kiskoromtól érdeklődtem a ritmus, a vers, a zene, a dallam iránt. Eleinte különböző dallamhangszereken játszottam, furulyán, trombitán, szaxofonon, de egyik sem volt igazán az én világom. Csakúgy, mint a fiútestvéreim, én is Pannonhalmára jártam gimnáziumba, ott kezdtem el – viszonylag későn – a zongorával foglalkozni. Azonnal kiderült, hogy pontosan ez illik hozzám:

nem egyetlen dallamot kell minél jobban megformálnom, hanem akkordokat, hangzatokat, polifón struktúrákat. Egyszóval kitárult előttem a világ. Úgy éreztem, erre vártam egész addigi életemben,

és attól kezdve zongorista szerettem volna lenni.

– Hogyan lett végül orgonaművész?

– Már Pannonhalmán, a gimnáziumi évek alatt is találkoztam az orgonával, de csak sátoros ünnepeken ülhettünk a templomi sípos orgonához, az elektromos gyakorlóhangszer pedig nem inspirált annyira, hogy komolyabban foglalkozzak az orgonával. Érettségi után párhuzamosan elkezdtem az ELTE-n a magyar szakot és a Bartók konzervatóriumban a zongora szakot. Nagyon szerettem mindkettőt, nehezen tudtam volna választani. Úgy alakult, hogy a konziban orgonaórákra is jártam, először mellékvágányként, majd egyre nagyobb érdeklődéssel. A döntő fordulatot egy koncertélmény jelentette: az orgonatanárom elhívott a Müpába egy Orgonapárbaj című improvizációs koncertre, ahol egy francia és egy német vendégművész felváltva rögtönöztek különböző témákra kölönböző stílusokban. A helyszínen kézhez kapott dallamokra adott műfajok mentén szemfényvesztő módon improvizáltak Bach, Beethoven, Brahms műveinek modorában. Megtévesztően hiteles volt a zene, amit abban a pillanatban találtak ki. Ez a tudásuk annyira lenyűgözött, hogy elhatároztam: ha ki lehet fejleszteni ezt a képességet, akkor mindenképpen ezzel szeretnék foglalkozni. Ezért fogtam a sátorfámat, felvételiztem, és kimentem Németországba, Würzburgba, ahol négy évig tanultam orgonát és egyházzenét. Az ottani képzés középpontjában a művészi orgonajáték mellett a historikus improvizáció állt, és ez az, ami mindmáig az egyik legfontosabb terület számomra.

– Így lett végül egyházzenész?

– Igen. Gyerekkoromtól kezdve hallottam templomi zenét, de – bármennyire is szeretném – nem mondhatnám, hogy a magyar egyházzenei miliő fogott meg annyira, hogy egyházzenész legyek. Közben persze mindig is izgatott, hogy honnan jövök, és hová megyek. Az nem volt kérdés számomra, hogy hosszú távon Magyarországon szeretnék élni, de kerestem, hogyan tudom ebbe a tradícióba átültetni mindazt, amit odakint tanultam a mestereimtől, miként lehet ezt a két fontos inspirációs forrást – a német zenekultúrát és a magyar gyökereimet – közös nevezőre hozni.

– Mondana konkrétumot?

– Például foglalkoztat az a kérdés, hogy a bachi mintákat, műfajokat hogyan tudom alkalmazni magyar katolikus népénekekre, amiket Bach soha életében nem hallott.

– És hogyan lehetséges ez?

– Nagyon izgalmas ez a kísérletezés. Kovács Szilárd egyházzenész, orgonaművész elég komolyan bedolgozta magát ebbe, ugyanakkor – tudomásom szerint – ő inkább kottapapíron szerkeszti a megoldásait. Engem viszont az érdekel, hogy templomi, liturgikus környezetben hogyan tudok a zenémmel az adott ének stílusába belesimulva mondani valamit az adott pillanatban, miközben figyelem a rendelkezésre álló időt, és szem előtt tartom a liturgia árnyalatai és az orgona hangszínei közötti összjátékot. Nagyon fontos a stílusismeret, elengedhetetlen ahhoz, hogy bizonyos asszociációkat tudjunk kelteni a hallgatókban, akár a megtévesztés igényével is, játékos módon.

A fő kérdés számomra viszont mindig az: hogyan lehet igazán jelenlévő, az adott a pillanatban érvényes az, amit játszom.

– Hogyan lett a Jézus Szíve-templom orgonistája, kántora?

– Tavaly februárban költöztem haza Németországból. A Würzburgban töltött időszak vége felé már nézelődtem itthoni állás után. Ki akartam próbálni, hogy meg lehet-e élni Magyarországon egyházzenészként, tudok-e egzisztenciát teremteni a családomnak. Nem sokkal a hazatérésem után született meg a kisfiam. Nagy szerencsém volt, hogy a mentorom, Szabó Balázs orgonaművész és orgonaszakértő éppen ekkoriban vezette a Jézus Szíve-templom orgonájának felújítását. Rajta keresztül hallottak rólam a jezsuiták, akik éppen hozzáértő orgonaművészt kerestek a megújult hangszerükhöz. Horváth Árpád templomigazgató, Bellovics Gábor lelkész és Végh Dániel kulturális menedzser leültek velem, és alaposan kikérdeztek, ki vagyok, mi vagyok, azután pedig meghallgatták, hogyan játszom orgonán. Egy hétköznapi misét kellett lekísérnem. Bellovics Gábor atya – aki maga is jártas az egyházzenében – különböző témákat adott fel nekem a mise előtt, amit improvizatív módon megoldottam. Bizonyára elnyerte a tetszésüket, amit hallottak, mert hívtak, hogy jöjjek, és legyek a templom orgonaművész-kántora. A feladataim az elmúlt másfél évben csak bővültek. Amellett, hogy rendszeresen fellépek különböző hangversenyek alkalmával, besegítek a koncertszervezésekbe is, fogadom a művészeket, konferálok. Végh Dániellel együtt gondolkodva építjük fel a koncertsorozatokat, közösen találjuk ki, milyen művészeket hívjunk, milyen műveket adjunk elő. Meg kell még említenem Rónaszéki Tamás karnagyot, akinek a neves Musica Sacra templomi kórussal végzett munkájában dolgozhatok a keze alá. Mindez nagyon izgalmas tevékenység. Az első magyarországi évem a koronavírus miatti leállás ellenére is nagyon intenzív volt. Elnyertem a 2021. évi Fischer Annie előadóművészeti ösztöndíjat, ami nagy szakmai elismerés, és megerősít abban, hogy jó úton járok.

– Gyermekkorában gyakran hallotta Sillye Jenőt és zenekarát Káposztásmegyeren. Egyházi zenei körökben több mint ötven éve zajlik a vita, hogy a templomokban megfér-e a gregorián és a magyar népénekek mellett a gitáros zene. Egyházzenészként Ön hogyan vélekedik erről?

– Káposztásmegyeren, ahol felnőttem, a templomunkban fele-fele arányban volt a miséken hagyományos orgonás, illetve gitáros zene. Szerintem azok a kollégáim, akik úgy gondolják, hogy vissza kell szorítani a gitáros zenét, tévedésben élnek. Ez a műfaj ugyanis napjainkra már annyira elterjedt, hogy anakronizmus lenne lázadni ellene. Én szívesebben teszek különbséget professzionális és nem professzionális, mint populáris és nem populáris között. Azzal együtt, hogy a preferenciám egyértelmű, számomra a klasszikus repertoár egyszerűen sokkal izgalmasabb, mint a könnyűzenei. A zenében a mélységet, a differenciáltságot és a mondanivalót keresem. Ez nem jelenti azt, hogy minden zenének feltétlenül bonyolultnak kell lennie, de bizonyos minőséget szeretnék számonkérni rajta. Az, hogy mi a minőség, nem mindig egyértelmű. Sokszor egy egyszerű népdal is nagy hatást tud tenni rám a maga kompaktságával, a könnyűzene egysíkú beatje viszont számomra olykor üresnek, unalmasnak hat. A magyar egyházi könnyűzenei repertoárban sajnos lépten-nyomon prozódiai ügyetlenségekre és dallami fantáziátlanságra bukkanok. Éppen ezért nagyon fontos lépésnek tartom, hogy a most készülő új énekeskönyvbe bekerül a gitáros repertoár egy része is. Ezzel ugyanis példát mutatnak a gitáros zenekaroknak, hogy mely énekeket érdemes játszani, és milyen kritériumok mentén válogassanak a tengernyi dal közül. Rengeteg a gitáros zenekar, folyamatosan új és új számokat írnak, új fordításokat készítenek, amiket kapásból játszanak és terjesztenek. A minőség érdekében viszont nagy szükség volna arra, hogy legyen egy kánonképző jelleggel működő szakmai zsűri, amely rámutat, milyen irányba fejlődjenek, melyik a művészileg igényesebb út.

Éppen emiatt kicsit sajnálom, hogy nem született új ének az őszi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) himnuszaként. Az orgonás repertoárnak – amit mi, kántorok olyan nagyra tartunk – abban látom a legnagyobb hibáját, hogy nem produktív. Az utóbbi ötven évben nem született új orgonás templomi ének, miközben gitárosból százával írnak ma is újakat, jókat és rosszakat egyaránt. Hol vannak azok az új népénekek, népmisék, akár csak új versszakok, amelyek megmutatják, hogy az orgonás templomi zene élő és mozgásban lévő hagyomány? Ezért lett volna nagy jelentősége annak, ha legalább egy ilyen kiemelkedő alkalomra, mint a NEK, született volna egy új himnusz, amit a magunkénak érzünk, amit együtt tud énekelni ezer, tízezer, százezer ember, mindazok, akik összegyűlnek szeptemberben a pápai misén.

Olyan jó volna, ha sokan lennének az alkotó egyházzenészek, akik Kovács Szilárdhoz hasonlóan teremtő módon nyúlnak az orgonához, az egyházi repertoárhoz. Ez az, amit meg kellene tanulnunk a gitáros kollégáinktól, mert az orgonás repertoárt ismételgetni meddő dolog. Minél többet alkotunk egymást ösztönözve, annál nagyobb az esélye annak, hogy születik egy-egy igazán kiemelkedő minőségű mű. Ezt igaznak tartom a könnyű- és a komolyzenére, a világi és az egyházzenére is.

– Július 31-én, Szent Ignác ünnepén a Jézus Szíve-templomban Mohos Gábor segédpüspök pappá szenteli Jancsó Árpád jezsuita szerzetest. A szentmisén mutatják be az Ön című kompozícióját. Hogyan született meg ez a mű? Missa A.M.D.G.

– Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy azok a zenék, amelyeket a szentmiséken játszunk, stilárisan nagyon szedett-vedettek: itt egy kis selymes Szigeti Kilián, ott egy kis modális Dobszay, aztán veretes Harmat Artúr-harmonizáció… Nagyon érdekel, hogyan hangozna egy szentmise, ahol az elsőtől az utolsó zenéig minden koherens, minden egy szálra van felfűzve, kicsit a Wagner-operák mintájára. Amikor hozzákezdtem a misekompozícióm megalkotásához, az a kérdés motivált, hogy én, aki bár nem vagyok zeneszerző, de belülről ismerem és szeretem a katolikus liturgiát, hogyan tudok létrehozni egy érdekes, valamit közlő zenét úgy, hogy a kezdő csengőszótól a befejező ámenig az egész mise stilárisan nagyon változatos legyen, ugyanakkor egyetlen nagy ívet alkosson. Különösen izgat, hogy a szentmisében létre tud-e jönni zene és szöveg egysége.

Miként lehet elérni, hogy amikor elhallgat a zene, és elkezdődik a könyörgés, a prefáció vagy az olvasmány, akkor ne következzen be egyfajta törés, hanem folyamatosságérzetünk legyen, a mondott és a zenében elhangzó ima egymásba érjen és szoros egységet alkosson.

– A cím – Ad maiorem Dei gloriam – Isten nagyobb dicsőségére – a Jézus Társaságának mottója.

– Kompozíciómban a tematikus egységért felel a jezsuiták mottójának közkeletű rövidítése, az A.M.D.G. Mivel az A, D és G eleve zenei hangok, szinte adta magát a transzformáció. Az M-et a szolmizációs tradíciónak megfelelően mi, azaz E hangra oldottam fel, így A, E, D, G lett az egész mise zenei és tematikus mottója. Erre épülnek az egyes tételek, nagyon különböző módon, de stilárisan egymással kommunikálva, és így hangzik el a közel negyven perces zene. Tizennégy tételből áll a mű, amelyben nemcsak az ordinárium és a proprium tételei, hanem a zsoltár, az alleluja és a Miatyánk is benne van.

A célom az volt, hogy a szentmisén elhangzó minden egyes hang meg legyen komponálva. Mintha az orgonába lenne bekötve a kórus, a szólisták, de maga a nép is, és az adott pillanatban instruálni tudnám őket.

Az improvizációs kísérleteimből született ez a mise. Nem az örökkévalóságnak írtam, mint egy Beethoven, sokkal inkább azt szeretném, hogy az adott pillanatban szóljon azokhoz, akik a templomban hallják.

Stílusában a kompozíció erősen merít a számomra legmeghatározóbb zenei forrásokból. A bachi ellenpont, a Max Reger-i harmóniavilág és a bartóki virtus és hangok iránti kedv egyaránt tetten érhető benne.

Külön örömömre szolgál, hogy a Nemzeti Kulturális Alap nagyvonalú támogatásának köszönhetően olyan kiváló művészek közreműködnek a bemutatón, mint Szabó Balázs (mesterharmónium), Lökösházi Mária (szoprán), Nagy Bernadett (alt), Csapó József (tenor), Najbauer Lóránt (basszus), a Vass Lajos kamarakórus (művészeti vezető Darázsdi Zita) és a Hold kórus (művészeti vezető Fehérváry Péter). Jómagam pedig az orgonaszólót fogom játszani.

Szöveg: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. július 25-i számában jelent meg.