Keresztes Szent Pál áldozópap, rendalapító

Pál 1694. január 3-án született a Genovai Köztársaságban lévő Ovada városban, egy tizenhat gyermekes családban. Kereskedőnek szánták, el is kezdett dolgozni édesapja mellett, azonban 1713-ban a helyi plébános egyik prédikációja hatására elhatározta, hogy egész életét Krisztus szolgálatára és követésére szenteli. Sokat imádkozott, mélyen tisztelte a Szent Szüzet, zokszó nélkül vállalta a szenvedést. Továbbra is dolgozott az üzletben, ám mellette hitoktatóként szolgált a helyi plébánián.

Gyóntatója, Policarpo Cerutti óvakodva minden rendkívüliségtől, Pál imádságos életét (naponta hét órát töltött imádsággal és más lelkigyakorlatokkal) a gőg megnyilvánulásának tartotta, és szigorú próbatételek elé állította.

Francesco di Gattinara alessandriai püspök, barnabita szerzetes több megértést tanúsított Pál iránt, aki elmondta a püspöknek: imádságai során kialakult benne a meggyőződés, hogy olyan szerzetesközösségben kell szolgálnia Istent, amelynek tagjai fekete reverendát hordanak, s szívük fölött egy jelvényt viselnek. A jelvényben egy szív fölött kereszt áll, amely körül e felirat olvasható: Jesu Christi Passio (Jézus Krisztus szenvedése). Az öltözetnek is azt kell hirdetnie, hogy viselői egészen közelről akarják követni a szenvedő Krisztust. A püspök felismerte az ifjú lelkében misztikus bensőséggel égő szeretetet Krisztus szenvedése iránt. 1720. július 22-én megáldotta és átadta Pálnak az általa megálmodott ruhát, amely később a passzionisták rendi ruhája lett.

1720 végén, egy negyvennapos lelkigyakorlat gyümölcseként Pál megfogalmazta első szabályzattervezetét, amelyet alapítandó közösségnek szánt. Benne a legszigorúbb vezeklést és szemlélődést a széles körű apostoli tevékenységgel kapcsolta össze. Mivel az érvényben lévő kánonjog a rendalapításhoz pápai jóváhagyást írt elő, a püspöktől kapott engedély csak rá vonatkozott, s ennek értelmében egyedül ő élhetett az egyházmegye területén az általa kívánt életformában.

Mindenről lemondva remete lett, s közben szolgálta a szegényeket és betegeket, segítette a közeli falvak és városok legelhagyottabb, legszegényebb embereit. Néhányan csatlakoztak hozzá, de szinte mindenki elhagyta egy idő után, mert nem bírták elviselni a Pál által előírt vezeklés szigorúságát.

1724-ben kapott szóbeli pápai jóváhagyást, hogy társakat vehet maga mellé. A Monte Argentarió-i remeteség tagjai missziós tevékenységbe kezdtek a környéken; nagyra becsülték őket mint hitoktatókat, szónokokat, betegápolókat és papokat.

A pápa szorgalmazta, hogy a legrövidebb időn belül szenteljék a közösségbe lépőket pappá, ami 1727-ben meg is történt. Közben, 1726 végén a testvérek Rómában átvették a San Gallicano-kórházat, azonban hamarosan kiderült, hogy nincsenek felkészülve a betegápolásra olyan szinten, hogy egy kórházat fenn tudjanak tartani. Visszatértek hát a Monte Argentarió-i remeteségbe.

Az 1733-ban kitört osztrák–spanyol–francia háború során rájuk bízták a katonák lelkigondozását, s ez új lendületet adott a rendnek. Újabb és újabb társak csatlakoztak Pálhoz. A nápolyi király támogatásával végre hozzáfoghattak az első kolostor építéséhez, amelynek templomát 1737. szeptember 14-én szentelték fel.

1738-ban Pál elérkezettnek látta az időt, hogy szabályzatuk végső jóváhagyása ügyében a pápához forduljon. A szabályzattervezet felülvizsgálására összehívott bizottság elutasította a rend engedélyezését, annak túlzó szigora miatt. A novíciusok nagy része elhagyta a társaságot. 1741. május 15-én a pápa, miután enyhítettek a szabályzat követelményein, elismerte a szerzetesi kongregációt. A tagok 1741. június 1-jén ünnepélyes szerzetesi fogadalmat tehettek: elsőként Pál, akit ettől kezdve Keresztes Pálnak neveztek.

A fiatal szerzetesi közösség fejlődésnek indult. 1744-ben Vetrallában és Sorianóban alapítottak újabb kolostorokat. Rómában felülvizsgálták a szabályzatot, és egy újabb pápai irat 1746. április 28-án jóváhagyta a passzionisták rendjét. Egyre több novíciust vettek föl, és 1747-ben megtartották az első általános káptalant, amelyen Pált megválasztották a kongregáció főnökének. Pál negyvenéves korától fogva állandóan beteg volt, mégis szakadatlan látogatta a kolostorokat, fáradhatatlanul prédikált, s 1771-ben jelen volt a passzionista nővérek első kolostorának megalapításánál Cornetóban.

1773. december 6-án XIV. Kelemen pápa a passzionistáknak ajándékozta a római Szent János és Pál-bazilikát és kolostort a Celio dombon (a kongregáció központja ma is ott van). Pál itt töltötte élete utolsó éveit. Betegágyánál meglátogatta őt XIV. Kelemen és VI. Piusz pápa. 1775. október 8-án halt meg.

1853. május 1-jén avatták boldoggá, majd IX. Piusz pápa 1867. június 29-én a szentek sorába iktatta. Ünnepét 1869-ben vették fel a római naptárba; április 28-ra került. 1969-ben október 19-re helyezték át.

Keresztes Szent Pál lelki hagyatéka: a kereszt misztikája, mely a rendi szabályzaton kívül lelki naplójában és több mint kétezer levelében maradt az utókorra. Lelkiségére nagy hatással volt Szalézi Szent Ferenc, Keresztes Szent János, Avilai Szent Teréz és Tauler misztikája. A szenvedést apostoli küldetésként élte át; nem csak azért vágyott rá, mert benne Krisztussal egyesülhetett: a szenvedés számára elsősorban a szeretet műve, ami cselekvésre sarkall.

Urunk, Istenünk, esdje ki nekünk kegyelmedet Keresztes Szent Pál áldozópap, aki oly kiváló buzgósággal szerette Fiad keresztjét! Add, hogy példáján fellelkesülve keresztünket mi is bátran elfogadjuk! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Magyar katolikus lexikon

Fotó: Wikimédia Commons

Magyar Kurír
(sza)