Kereszty Rókus OCist: Isten Egyháza Jézus Krisztusban

Rókus atya szerint az Egyház egészen más, mint aminek a legtöbb hívő gondolja: elsősorban nem intézmény, hanem személyes valóság: Krisztus. Mária és a szentek „itt a földön és a mennyben, mindaz, ami lényeges az Egyházban, hozzájuk vezet el és tőlük függ.” Az Egyház misztériumát akkor tapasztaljuk meg legmeggyőzőbben, ha sugárzó emberekkel találkozunk. „Mély derű és békesség sugárzik a szemükből.” Amióta a szerző az első szenttel „találkozott”, tudja, hogy Krisztus él az Egyházban, „mert ilyen szenteket nevel minden időben és minden népben”.

A ciszterci szerzetes teológus kiemeli:

Isten örök tervét hogy Fián keresztül minden teremtményt önmagával egyesítsen, nem hiúsította meg az emberiség bűnbeesése. Isten ezt előre látta, ezért tervének részévé tette.

Az eljövendő Megváltó üdvözítő kegyelmét a történelem kezdetétől fogva minden elbukott embernek felajánlotta. Egyesek elfogadták ezt a kegyelmet, ám mások elutasították, így az emberiség megosztottá vált: az előbbiek csoportjába tartoznak azok, akik kiemelkedő szerepet játszanak a Teremtés könyvében Ábrahám előtt: Ábel, Énok és Noé. Az igaz férfi személyét ténylegesen Jób könyve rajzolja meg. Ezek az igaz férfiak elszigeteltek, nincs támogató közösség mellettük, de az egyházatyák az Egyház tagjainak tekintik őket, mivel hittek Istenben, és valamilyen implicit módon bíztak az Üdvözítő eljövetelében. Az egyházatyák és Aquinói Szent Tamás már leírták: Krisztus több embernek már a mózesi törvényadás előtt kinyilatkoztatta magát. Utóbbi szerint az Izraelen kívüli emberek „sem nyertek megváltást a Közvetítőbe vetett hit nélkül. Mert bár nem volt kifejezett hitük, hittek az isteni gondviselésben, hitték, hogy Isten meg fogja szabadítani az emberiséget az általa vezetett módon és úgy, amint azt feltárta azoknak, akik ismerték az igazságot.” Rókus atya arra is kitér, hogy valamikor a Krisztus előtti második évezredben Isten megkezdte az emberiség előkészítését a megváltásra: kiválasztotta Ábrahámot, hogy tőle származzék az a sokaság, amelyet a Mindenható a saját népévé tesz. Anélkül, hogy Ábrahám bármivel is kiérdemelte volna, Isten meghívta őt; megparancsolta neki, hagyja el rokonsága földjét, atyja házát és menjen arra a földre, amelyet mutat majd neki. A szerző megvilágítja:

Ábrahám áldozatának teljes értelme – az, hogy Isten parancsára hajlandó lett volna feláldozni fiát, Izsákot – az Újszövetségben tárult fel,

„ahol Ábrahám az Atyaisten képmásává vált, aki értünk adta egyszülött Fiát. Noha Ábrahámnak megtiltotta Isten, hogy feláldozza Fiát, az Atya megengedi, hogy az ő Fia áldozat legyen az egész emberiségért. Így válik Ábrahám Isten kiváltságos barátjává, az Atya végtelen nagylelkűségének földi képmásává.”

P. Kereszty kifejti: ha az ember nem követte volna el az ősbűnt, akkor sem lenne képes tökéletes áldozatra. A véges teremtmény nem ismerheti meg teljes mértékben a végtelen Isten szentségét és jóságát, nem tudja őt szeretni és dicsérni olyan mértékben, ahogyan azt Isten megérdemelné. A véges teremtmény nem adhat a végtelen Istennek Istenhez méltó ajándékot. A könyv írója szerint ebben az összefüggésben értékelhetjük Krisztus áldozatának jelenőségét. „Jézust nem fertőzte meg az eredeti bűn öröksége, az akarat és az ösztönös vágyak közötti széthúzás nem gyengítette elhatározásait, hanem teljes szívvel szeret, szolgál, engedelmeskedik, teljes szívből tud örülni és sírni. Önátadása élete minden pillanatára kiterjed… Jézus szíve pedig a Fiúisten szíve, emberi szeretete megmutatja és közvetíti a Fiú végtelen szeretetét Atyja iránt és irántunk, testvérei iránt.”

Rókus atya leszögezi:

amint Krisztus királysága az Atyja iránti engedelmességének a gyümölcse, úgy a keresztény királyi méltósága és hivatása a Krisztus engedelmességében való részesedés következménye.

Aki Krisztust követi, „megszabadul a bűn rabszolgaságából, megtanulja helyreállítani a rendet önmagában, uralkodik ösztönein, sőt ösztönei energiáját is egyre inkább a józan ész és a hit szolgálatába állítja. Minél közelebb kerül Krisztushoz, annál jobban szereti Krisztus testvéreit, minden embert. A testvéri szeretet nem akarja a másikat birtokolni (…). A Krisztussal való mindennapi élet felszabadítja a keresztényt a világi javak (…) helyes értékelésére. Helyzete és képességei szerint előmozdítja egy igazságosabb és emberibb gazdasági és társadalmi rend kifejlődését.”

Ugyanakkor a szerző figyelmeztet:

ez az életforma áldozatot kíván mindenkitől, a Krisztus keresztjében való részesedést. Paradox módon csak azok tudnak segíteni a világon, akik a „szeretet civilizációjának” építésében meghalnak a világnak.

A ciszterci szerzetes tényként állapítja meg: a tudomány és a technika fejlődése veszedelmesen meghaladta az emberiség erkölcsi fejlődését. Ám a keresztény akkor sem veszti el bizalmát a jövőben, ha minden jóakaratú emberrel összefogva sem tudja megállítani a nyugati kultúra erkölcsi és szellemi hanyatlását. Nemcsak azért, mert még sok egészséges élni akarás és erkölcsi érzék van az emberiségben, hanem mert tudja: a Gondviselés irányítja a történelmet.

„Minden emberi erőfeszítésünk csak előkészület arra a végső kegyelemre, amikor a világegyetem a megdicsőült Krisztus kisugárzásában és fősége alatt átadatik az Atyának, hogy Isten legyen minden mindenben.”

Hitünk révén azonban már ebben a világban is részesedünk Krisztus királyságában, mert amennyiben Krisztust magunkra öltjük, az egész teremtés „felismeri” bennünk urát, és a mi javunkat szolgálja.

A kötethez Székely János szombathelyi megyéspüspök írt előszót. A főpásztor szerint a könyvet lapozgató olvasó előtt „az emberi történelem egy egészen különleges alkotó erővel megáldott közösségének titka fog felárulni. Olyan élményben lesz része, amely alakítani fogja az egész emberi történelemről, az emberlét igazi és végső céljáról alkotott elképzelését.”

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír