Kezdődik az olimpia: Kemény Dénes a Magyar Kurír – Új Ember „Hitem” című podcastjában

Kemény Dénes a magyar vízilabda sportág egyik legsikeresebb szövetségi kapitánya: 15 éven át, 1997–2012 között háromszoros olimpiai bajnok, világbajnok, Európa-bajnok, világkupa- és világligagyőztes volt. 29 tornán 24 érmet szerzett a nemzeti együttessel. Három fiú édesapja. Jelenleg a Nemzetközi Vízilabda Szövetség edzői bizottságának elnöke, az Úszó Hírességek Csarnokának tagja, illetve a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karán tanít.

– Önt egy végtelenül határozott, a dolgokat mindig reálisan megítélő embernek vélem. Jól látom?

– Ha az egykori matek és fizika osztályzataim utalhatnak a realitásérzékemre, akkor ez valóban így van, hiszen én mindig a reál tantárgyakból voltam ügyesebb. Ez valószínűleg a mindennapokra vonatkoztatva is igaz lehet: nincsenek, vagy csak nagyon ritkán megalapozatlan döntéseim.

Szerintem a realizmus azt jelenti, hogyha megkérdeznek valakit arról, hogy ezt miért csinálta vagy mondta, akkor azt meg tudja indokolni.

Ha nincs is igaza, de a saját realitásérzékét alapul véve mond vagy tesz valamit. Én így nőttem föl.

– Úgy vélem, ez nem véletlen, hiszen az édesapja – aki mellesleg szintén neves sportember – nevelte Önt a szülei válása után.

– Ő végtelenül reálisan látja a dolgokat mind a mai napig.  Tehát bármit hall, lát vagy érzékel a közéletből, akkor azt egyszerű logikai realitásérzék mentén kommentálja, nem pedig a klisék mentén. Amit ugye megtapasztaltunk az átkosnak mondott szocializmusban, amikor a döntéshozók – indokolva az álláspontjukat – mindig közhelyekkel válaszoltak. Sajnos ez nagyon nem változott, sokszor tapasztalható ez manapság is.

– Az édesapjára példaképként tekint?

– Nem, de nagyon nagy hatással volt rám. Példaképem azért nem volt senki, mert egy az egyben senkivel nem akartam azonosulni. Ugyanakkor nagyon sok mindenkitől lestem el olyan tulajdonságokat, amiket követendő példának tartottam. Apámtól is sokat tanultam, akár egy-egy félmondata mélyen gyökeret vert bennem. Ő mondta, hogy amit csinálunk, azt csináljuk maximális erőbedobással, a tőlünk telhető legjobban. Edzőként tehát ha kikap a csapatom, de én a maximumot nyújtottam, akkor nyugodt lelkiismerettel fogom álomra hajtani este a fejem. Nyilván a vereség után az ember nagyon rosszul alszik, de akkor forgolódik igazán, hogyha visszagondolva úgy ítéli meg, hogy nagyvonalú volt, vagy engedékeny volt saját magával szemben, vagy lusta, esetleg elnagyolt dolgokat. Ezek után egészen másképp pihen éjszaka az ember. Azért sem folytattam a londoni olimpia után a válogatott melletti munkámat, mert úgy éreztem, hogy én nem tudom már tovább a maximumot nyújtani. Az idegrendszerem a szövetségi kapitányként eltöltött 16 évben olyan szinten fáradt el, illetve lett használhatatlan, hogy az már nekem sem lett volna jó, de a csapatnak sem. Úgy döntöttem tehát, hogy nem folytatom. Nemrég a zágrábi Európa-bajnokságon láttam egykori edző kollégáim arcán – nagyon közel ülve a kispadhoz –, hogy amikor a csapatuk hibázott egy-egy játékhelyzetben, akkor a reakcióik nem csak az adott szituációra adott válaszok voltak, hanem azok a korábbi, több évtizedes munkából adódó elhasználódásra is utaltak. Ez kicsit visszaigazolta azt, hogy jól döntöttem, amikor a negyedik olimpiai ciklust követően nem folytattam a szakvezetői munkámat.

–  Ahhoz, hogy valaki – jelen esetben Ön – a csúcson abba tudja hagyni a sportkarrierjét, nagyon alapos önismeret, és ugye – ezzel kezdtük a beszélgetést – kiváló realitásérzék szükségeltetik. Ezt a pillanatot szerintem nagyon nehéz bárkinek is felismernie.

– Válasszuk ketté ezt a kérdést. Szakmai alapon egy játékos szerintem tökéletesen érzi, hogy mikor kell abbahagyni az élvonalbeli játékot. Abban a pillanatban, amikor a szezon végén úgy látja – mondjuk a fürdőszobában fogmosáskor önvizsgálatot tartva belenézve a tükörbe –, hogy már nem képes arra, mint amire korábban a játékát nézve büszke volt, hogy ez már csak a 80 százaléka annak a tudásnak, amire képes, és nem akarja gyengébben csinálni ezek után, mint ahogy eddig csinálta. Dönt, abbahagyja. Csakhogy ma milyen világot élünk? Mire egy játékos odaérkezik, hogy abbahagyhatja az aktív sportpályafutását, addigra már családja, gyermekei vannak. Ez pedig egzisztenciális kötelességeket ró egy családfőre. Sokszor láttam azt, hogy az ebben a helyzetben lévő játékos még 4-5 évet azért játszott, mert nem volt meg a B terve arra az esetre, ha be kell fejeznie a sportolást.

Amikor éveken keresztül a maximumot nyújtod a pályán, akkor nem feltétlenül gondolsz arra, hogy ennek egyszer vége lesz, s gondolni kell a hogyan továbbra.  

Aki viszont időben észbe kap, az az adott pillanatban el tudja dönteni, hogy folytatja, vagy befejezi. Aki később eszmél rá erre, az alacsonyabb szinten teljesítve folytatja tovább akár éveken át, miközben nekifog annak, hogy megteremtse a sportkarrierje utáni életét. 

– Játékosként 1991-ben az olasz Como színeiben jött el az Ön számára az a pillanat, amikor érezte, hogy itt a vége, és nem tovább…

– Jelezték, hogy fejezzem be, hiszen azt szerették volna, hogy edzője legyek a csapatnak. Harminckettőtől harminchét éves koromig játszottam ott. Nyilvánvalóan nem úgy teljesítettem az ötödik szezonban, mint az elsőben, de az első perctől kezdve folyamatosan dolgoztam egy kisállatklinikán, tehát ha nem ajánlják föl nekem a kispadot, hogy edzőként folytassam, akkor sem estem volna kétségbe. Össze tudtam egyeztetni az állatorvosi munkát és a vízilabdázást, mint ahogyan később együtt tudtam végezni az orvosi munkát az edzősködéssel. Ez egy tökéletes helyzet volt, hisz mindkettő nagy élményeket adott.

– Kapitányként elért három olimpiai bajnoki címet, világbajnoki, világkupa-, Európa-bajnoki győzelmeket. Az Ön számára melyik a legkedvesebb?

– Szerintem a három első. A magyar vízilabda-válogatott az irányításommal ötféle világversenyt nyert meg. De az Eb-t, vb-t, olimpiát tekintve az első aranyak azok annyiban voltak különlegesek, hogy előtte nem éltük át azt az élményt, ami ezeknek a világversenyeknek a sikerével jár. Tulajdonképpen ha hamarabb lettünk volna világbajnokok, mint Európa-bajnokok, lehet, hogy nem lett volna akkora élmény az utóbbi. De miután az volt a legelső aranya ennek a csapatnak velem, hiszen az idősebb játékosoknak sem adatott meg korábban, a fiatalabbak pedig akkor lettek felnőtt válogatottak, ezért ez egy fantasztikus élmény volt. Az aranyérem visszaigazolta az együtt végzett első nyolc hónap munkáját, annak mennyiségét, a jellegét, a taktikai elképzeléseket, ahogyan „kezelni” tudtam a játékosokat, ahogyan közösséggé kovácsolódtunk. Nem volt mese, mi azért csináltuk, hogy aranyérmesek legyünk! Ez az Eb-siker ezért volt egy óriási élmény.

– Ez adott egy lökést a továbbiakhoz…

– Adott egy löketet és önbizalmat. A terveinkben az Eb-arany nem szerepelt, a négyéves tervünkben az olimpiai arany megszerzése volt a cél. De ez meg a következő évi vb-ezüst is visszaigazolta azt, hogy jó úton járunk, van esélyünk megszerezni azt. És aztán meg is valósult. Közben nyertünk ugyan még Eb-t, világkupát, de a szemünk előtt már csak Sydney volt. Ugyanúgy nem volt a játékosoknak még olimpiai aranya, mint nekem, s ott Ausztráliában ezt is sikerült elérni. De akkor még „volt a cipőnkben egy kavics”, ami a vb-arany megszerzését jelentette. Azt tudni kell, hogy a tenisz négy legnagyobb versenyéhez hasonlóan a vízilabdában is volt „Grand Slam”: a világkupa, az Eb, a vb és az olimpia volt az a négy sportesemény, amely a válogatottak legnagyobb próbatétele volt. És ebből már megvolt három. 2001-ben Fukuokában tehát nagyon vágytunk arra, hogy meglegyen a negyedik aranyunk is. Nem sikerült, ezért 2003-ban majdhogynem az olimpiai arannyal egyenrangú élményként éltük meg a barcelonai vb-aranyérmet, hiszen ez még hiányzott a négyéves olimpiai ciklusban megnyerhető négy nagy világverseny trófeái közül.

– Visszatérve az olimpiai győzelemre, ahhoz nagy bátorság (?) kellett, hogy 1997-ben kijelentse: a cél, hogy megnyerjük 2000-ben az olimpiát!

–  Előtte Magyarország 1976-ban nyert utoljára vízilabdában olimpiát. Azért jelentettem ezt ki a játékosoknak, mert azt gondoltam, hogy az a magyar válogatott, amelyik az olimpiákon nagy meccseket játszik azokkal, akik később döntősek lesznek – ez történt például Macedóniában, Atlantában –, akkor képes arra, hogy most ő játsszon a fináléban.  Ott pedig már akár nyerhetünk is.

Tehát nem voltam abban teljesen biztos, hogy sikerülni fog, de azt viszont éreztem, hogy nem tűzhetjük ki célként „csak” az érmet. Nem, nekünk az aranyérem a cél! 

Nem azért, mert ha nem sikerül, akkor még mindig lehet ezüstünk vagy bronzunk, hanem azért, mert négy év távlatában csak nem lehetek annyira csóró, hogy megelégedjek szerényebb helyezéssel! Hiszen van rá négy évem, hogy következetes munkával, vagánysággal ott „lihegjünk” az ellenfelek nyakán, ha egyáltalán nem az lesz majd, hogy ők „lihegnek” mögöttünk, mert már mi leszünk elöl. Így hát azt gondoltam, hogy induljunk neki, tervezzük meg ennek az összes feltételét: kik legyenek a parton a segítőim, kikből álljon össze az a bő keret, akiket nagy eséllyel a négyéves olimpiai ciklus végén majd képes leszek úgy beküldeni a vízbe, hogy megnyerjék a meccseket. Már az első évben olyan játékosokkal dolgoztam, akikkel a Sydney-ben rendezett olimpiát céloztam meg. A nyakamat képletesen odatettem a guillotine alá, hiszen nem az adott pillanatban legerősebb magyar csapattal játszottam a legelejétől kezdve, hanem azokkal, akikben – elgondolásaim alapján – benne volt annak a lehetősége, hogy majd aranyérmesek lehetünk. Ahogy lépésről lépésre közeledtünk a világjátékokhoz, egyre jobban éreztük, hogy nem volt ördögtől való az az álom, hogy 1976 után újra a dobogó tetejére állhasson a magyar válogatott.  Szerintem más választásunk nem volt, ez volt az egyetlen lehetséges cél, ami szemünk előtt kellett hogy lebegjen.

– Úgy tudom elképzelni, hogy egy igazán jó csapat akkor tud kialakulni, ha a szövetségi kapitány a választásakor önmagához hasonló értékrendű, hozzáállású, a sport iránti alázattal rendelkező embereket választ be a játékoskeretébe. Aki pedig mégsem jó választás, azt valahogy a rendszer úgyis kiveti magából.

– Én már be sem hívtam azokat, akiken úgy éreztem, hogy nem „passzolnak” hozzám, illetve az általam kiválasztott játékosokhoz…

– Emberileg?

– Emberileg és sportemberileg, ami egyébként majdnem ugyanaz, hiszen az ember az egyéniségét is „odaviszi” a sportpályára. Ha viszont később derült ki, hogy nem közénk való, akkor azt követően többet nem hívtam a keretbe. Ez előfordult olyan játékosokkal is, akik a képzeletbeli magyar értékbeli ranglistán – és most nem a fizetésre gondolok mint érték, hanem a tudásra – lehet, hogy az első ötben voltak, a csapatomba azonban nem kerülhettek be. Nem feltétlenül az én emberi értékrendemtől tértek el, lehet, hogy a játékostársakkal nem stimmeltek, ami legalább annyira fontos, hiszen nekem a többség érdekét kell képviselnem. Másképp fogalmazva

olyan vízilabdázó lehetett csapattag, aki „egy húron pendült” velem, velünk.

Bizonyos helyzetekben, ha kiabáltam is velük, tudtam, hogy ha felemelem a hangom, akkor nyomatékosítom azt, amit a cél érdekében szeretnék elérni, de attól még ugyanúgy szeretem őket, mert bennük is megvannak azok az emberi tulajdonságok, ami alapján kiválasztottam őket.

– Számomra teljesen egyértelmű, hogy nagyon sokan a játékosai közül édesapjukként tisztelték, a tanítómesterüknek tartották. De előfordult az is, hogy Ön látott jó példát valamelyiküktől?

– Jónéhány olyan játékosom volt, akinél azt a fajta alázatot láttam – amit egyébként alaptulajdonságnak gondoltam –, amit én képviseltem. Vagy akár voltak olyan időszakok a válogatott életében, amikor

önkritikusan úgy értékeltem, hogy néhány játékos alázata magasabb volt, mint az enyém. Igazán ezt nagyon kevesen ismerik el,

én is lehet, hogy most mondom el először. De ha beismered ezt magadnak, akkor tettél már egy lépést, mert akkor biztos, hogy zavar annyira, hogy legalább szeretnéd utolérni.

– Az Ön személyében egy vérbeli sportembert megismerve, s a magam részéről testnevelő tanárként is beigazolva látom azt a vélekedést, amely szerint minden gyermeknek kötelezően elő kellene írni a sportolást, mert ott megtanulja azt, mit jelent a rendszeresség, az alázat, a közösségi életforma.

– Azt látom, hogy akik sportolnak, azok jobban tanulnak, mert a rendszerességre, a helyes időbeosztásra sarkallja őket. Amikor sportolsz, olyan élményeken mész keresztül, amik révén megállapítod, hogy olyan dolgokra is képes vagy, amikre korábban akár nem is gondoltál volna. Ez azután az egész életedre hatással lehet, hiszen amikor az ember felnőttként nehéz helyzetbe kerül, akkor emlékezni fog arra, hogyan mászott már ki a nehéz helyzetből tizenévesen is. A legfontosabb az, hogy ne okoskodjunk, ne csak a szánk járjon, hanem úgy tegyük a dolgunkat, hogy a gyerekek jó példát lássanak tőlünk!

A felvétel a Katolikus Rádióban készült; ezúttal is nagyon köszönjük a médium támogatását.

A Magyar Kurír – Új Ember podcastsorozatának Kemény Dénessel folytatott beszélgetése a Spotifyon IDE KATTINTVA, a YouTube-on pedig ITT hallgatható meg.

Szöveg: Fodor Endre, a Hitem podcastsorozat szerkesztője

Fotó: MTI; Nemzeti Sport

Magyar Kurír