Kis Szent Teréz utolsó beszélgetései

A kötetben gyógyíthatatlan betegségének utolsó fázisában, 1897. április 6-tól kezdve földi halálának napjáig, 1897. szeptember 30-áig nővéreivel folytatott beszélgetéseit olvashatjuk.

Előszavában Katalin Ildikó sarutlan kármelita nővér emlékeztet rá, hogy amikor Teréz szembesíti nővérét, a 36 éves Ágnes nővért közeli halálával, benne megszületik a döntés: ha beteg húga nem ellenzi, megkéri a perjelnőt, Gonzagáról nevezett Mária anyát, írassa meg vele szerzetesi élete tapasztalatait, ő pedig elhatározza, hogy az elkövetkező időszakban önmaga számára lejegyzi emlékül Teréz minden megnyilatkozását. A perjelnő megengedte azt is, hogy Teréz másik édestestvére, a segédápoló Genovéva nővér legyen Teréz betegápolója. A Szent Szívről nevezett Mária nővér pedig, az elsőszülött a négy vér szerinti testvér közül, akik ugyanabban a kolostorban éltek, szintén igyekezett Teréz mellett lenni, amikor számos feladata ezt lehetővé tette. Ágnes anya ezen együttlétek során buzgón jegyzetelte Teréz szavait és a vele történteket. Ezen fellelkesülve a többi nővér is lejegyezte azokat a szavakat, amelyek nekik szóltak.

Teréznek a betegsége alatt feljegyzett szavait Ágnes anya személyes tulajdonaként kezelte. Többször lemásolta, tisztázta, és csiszolt is rajta egy keveset. 1921 és 1924 között újra ezt tette, és önmaga számára készített egy végleges és teljes példányt, amely Teréz összes szavait tartalmazza, bár még utólag is talált néhány cédulát: ezt a példányt nevezik Sárgafüzetnek, mert sárga borítójú füzetet használt. Még két másik, ugyancsak sárga színű füzetben lemásolta Teréz kéziratait is, és ezt a három füzetet ereklyeként magánál tartotta. A Sárgafüzet először 1924-ben jelent meg.

A jelen kiadás előkészítésekor a szerkesztők az első kiadás anyagát összevetették az azóta megjelent új kritikai kiadással, és kiegészítették a többi nővér hasonló feljegyzésének fordításával. Így most az olvasó első alkalommal a teljes művet tarthatja kezében magyar nyelven. Ágnes anya Sárgafüzetét Jakubinyi György gyulafehérvári érsek fordította, míg a többi részt Katalin Ildikó OCD.

A tuberkulózisban szenvedő és rettenetes fájdalmakkal küszködő Teréz elmeséli testvérének, hogy néhány nővértársa többször is megalázta, de mindezt így magyarázta: „a Jóisten megad nekem minden eszközt ahhoz, hogy igen kicsi maradjak; de éppen erre van szükségem; mindig elégedett vagyok. Úgy rendezkedem be – még a vihar közepette is –, hogy jól megőrizzem belső békémet.” Amikor az egyik nővér sértegeti, Teréz gyönyörködve nézi a fűben ugrándozó szép szarkákat, és olyan békét érez, mint ima közben.

A Sárgafüzetből pontos képet kapunk Teréz állapotának fokozatos romlásáról – kimerítő és véres köpettel együtt járó, folyamatos köhögések, borzalmas oldaltáji és alhasi fájdalmak –, arról, hogy szép lassan vissza kell húzódnia a közösségi életből, a kórustól, munkabeosztásaitól, a noviciátus gondjaitól, a rekreációktól. A fizikailag folyamatosan gyengülő Teréz rendíthetetlen hittel vallja: „Nem a halál fog értem jönni, hanem a Jóisten.” Krisztus mellett folyamatosan imádkozik a Szent Szűzhöz is. Olyan magas elképzelései vannak az Égről, hogy olykor ezt kérdezi magától: „mit tehetne majd a Jóisten halálomkor, hogy meglepjen”. Tökéletesen elég neki az evangélium, élvezettel hallgatja Jézus szavát, amely mindent megmond, amit tennie kell: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok, és alázatos szívű.” Akkor övé a béke, „jóságos” ígérete szerint: „… és nyugalmat találtok lelketeknek”.

Teréz meggyőződése, hogy gyógyulásához hasztalanok az orvosságok, de „megegyezett a Jóistennel”, hogy szenvedéseit fordítsa javára azoknak a szegény beteg hithirdetőknek, akiknek sem ideje, sem módja nincs önmaguk ápolására. „Arra kértem Őt, gyógyítsa meg őket helyettem azokkal az orvosságokkal és pihenéssel, amelyre engem köteleznek.”

Ágnes anya úgy mutatja be Terézt, mint aki éppen éli azt, amit a testvéri szeretetről ír: „Igyekszem megelégedettek látszani, és főként azzá lenni”, mert „a legszebb gondolatok semmit sem érnek cselekedetek nélkül”. Teréz szívét egyetlen várakozás dobogtatja meg, az a szeretet, amelyet az Égben kap majd, és az, amelyet adhat. „S aztán mindarra a jóra gondolok, amit halálom után szeretnék tenni: megkereszteltetni a kisgyermekeket, segíteni a papokat, a hithirdetőket, az egész Egyházat… de mindenekelőtt megvigasztalni kis nővéreimet…” Úgy érzi, valódi küldetése földi halálát követően kezdődik, „küldetésem, hogy megszerettessem a Jóistent, úgy, ahogy én szeretem, hogy az én kis utamat a lelkeknek adjam. Ha a Jóisten meghallgatja kívánságaimat, mennyországom a földön fog eltelni a világ végéig. Igen, azzal akarom tölteni Egemet, hogy jót teszek a földön.” Teréz meggyőződése volt, hogy Isten nem adta volna neki ezt a vágyat, ha nem akarná megvalósítani. „Inkább azt a vágyat adná, hogy megpihenjek benne.”

Amikor egy nővér azt mondta neki, lehet, hogy „lesz egy óra félelme, mielőtt meghal, hogy levezekelje bűneit”, azt válaszolta: „… ha lesznek ezek a félelmeim, majd felajánlom a Jóistennek a bűnösökért, és mivel ez szeretetaktus, ez a szenvedés erősebb lesz mások számára, mint a víz… Számomra az egyetlen, ami megtisztít: az isteni Szeretet tüze.” Szívét egyetlen várakozás dobogtatta meg: a szeretet, amelyet kapni fog, és amelyet majd adhat. Lisieux-i Kis Teréz útja a gyermekség útja volt, a bizalom és a teljes Istenre hagyatkozás útja. Meg akarta tanítani az embereknek azokat a kis eszközöket, amelyek számára olyan tökéletesen működtek: „elmondom nekik, hogy nincs más, csak egy dolog, amit itt lent tenni kell: szórni Jézusra a kis áldozatok virágait, ezt simogatásként felfogni; én így fogadtam, és ezért leszek olyan jól fogadva”.

Kis Szent Teréz utolsó beszélgetései
Jel Könyvkiadó – Sarutlan Kármelita Nővérek Rendje, 2018

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír