Új könyv jelent meg a bencések helyzetéről a pártállami diktatúra idején

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

A könyv a Pannonhalmi Főapátságban 2016. február 18–19-én rendezett konferencia előadásainak bővített, szerkesztett változata; tizenhárom szerző tizenhárom tanulmánya olvasható benne. A kötet szerkesztői Dénesi Tamás és Boros Zoltán. A kiadványt a Pannonhalmi Főapátsági Levéltár gondozta. A könyv német nyelvű összefoglalóit Zádor Éva készítette.

Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatója köszöntőjében kiemelte, hogy harmonikus az együttműködés az MNL, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) és a néhány éve létrejött bencés rendtörténeti közelmúlt kutatócsoportjai között. A cél az, hogy a három levéltár – az MNL, az ÁBTL és a bencés levéltár – által őrzött anyagokból próbálják bemutatni a bencések és a Katolikus Egyház közelmúltját, az 1945 és 1990 közötti időszakot. A kiváló együttműködésnek köszönhetően eddig már két konferenciát is tartottak, az elsőn elhangzott előadásokat tartalmazza ez a mostani kötet. Most tavasszal pedig tartanak egy harmadik konferenciát is a Magyar Nemzeti Levéltárban.

Cseh Gergő Bendegúz, az ÁBTL főigazgatója ugyancsak kiemelte a három kutatócsoport közötti harmonikus és hatékony együttműködést, amelynek eredménye ez a kötet, és már a második konferencián elhangzott előadások is szerkesztés alatt állnak. Megemlítette azt is, hogy az előző főigazgató által 2013-ban a kutatócsoportok együttműködéséről kötött megállapodást az ÁBTL önmagára nézve továbbra is kötelezőnek tartja, és ezt az együttműködést minden rendelkezésére álló emberi és anyagi forrással támogatni fogja a jövőben is.

A kötetet Balogh Margit egyháztörténész, az MTA tudományos főmunkatársa mutatta be, aki öt tematikus egységre osztotta fel a kötet tizenhárom tanulmányát. Az első a rend irányításáról szól, a második a rend ellehetetlenítéséről, büntetőügyekről, belügyi és közigazgatási megfigyelésekről. A harmadik blokk a rend oktatói-nevelői munkájával és az ebből adódó helyzetekkel foglalkozik, a negyedik pedig a különböző élethelyzetekkel, kiindulva a fiataloktól, érintve a sorkatonai kötelezettséget, elérkezve az idősekig. Az ötödik blokk azt vizsgálja, miként alakult a szerzetesi gyűjtemények kincseinek sorsa.

Az első témakörben Balogh Margit Várszegi Asztrik tanulmányát emelte ki, melyben a főapát arról írt, hogyan zajlottak le a 20. században a magyar bencések főapátválasztásai. A leköszönő főapát idéz Szent Benedek Regulájából: „Az apáti méltóság betöltésénél mindig azt az elvet tartsák szem előtt, hogy azt kell megtenni apátnak, akit vagy az egész közösség egyetértve, Isten félelmében választ, vagy akár a közösség kicsiny, de egészségesebb felfogású része választ meg. Ha azonban olyan személyt választanának meg, akár egyhangúlag is, aki a közösség bűneivel egyetért, azt meg kell akadályozni.”

A 20. században összesen hét főapátja volt a bencés rendnek, és közülük legtöbb ideig, 27 évig (1991–2018) Várszegi Asztrik volt hivatalban. Ebben a tanulmányban is megmutatkozik a rá jellemző mentalitás: szembe kell néznünk a múltunkkal, még akkor is, ha abban a felemelő pillanatok mellett vannak kínos, szégyenteljes elemek is.

A második blokkból Balogh Margit Mikó Zsuzsanna A bencések elleni büntetőperek 1945–1963 között című tanulmányát elemezve rámutatott: a bencések elleni perekben nincs semmiféle specialitás, ugyanolyanok az eljárás módozatai, ugyanazok a szóhasználatok szerepelnek azokban, mint a többi rend, illetve azok esetében, akiket társadalomra veszélyes elemekként kezelt a hatalom. Döbbenetes, hogy a politika miként furakszik be a jogszolgáltatás menetébe. Az ÁEH vezetője írásban jelentette be igényét, hogy az egyházak elleni eljárásokról előzetesen, folyamatában és utólag is mindig tájékoztatva legyenek. Az is megfigyelhető, hogy 1952-ben még halállal büntették a perbe fogott egyházi személyeket, 1957-ben hosszú börtönbüntetéssel, 1968-ban viszont időnként már szóbeli feddéssel is megelégedett a politikai rendőrség.

A harmadik blokkba sorolt tanulmányok szerzői – Ring Orsolya, Dénesi Tamás, Bandi István, Boros Zoltán – összefoglalják az 1945 utáni egyházpolitikai fejleményeket, melyeknek két csúcspontja az iskolák államosítása 1948. június 16-án, és a szerzetesrendek 1950-es feloszlatása.

A negyedik blokkban Pethes Róbert tanulmányában egy eddig nem vizsgált területet helyez nagyító alá: Bencések a Magyar Néphadseregben. A teológushallgatóknak 1965-ig nem kellett bevonulniuk sorkatonának, ekkor azonban rendelettel kötelezték őket huszonnégy hónapos szolgálatra. 1980-ban lecsökkentették ezt tizennyolc, 1987-ben pedig tizenkét hónapra. Akik 1965-ben vonultak be, még teljesen tapasztalatlanok voltak. Legnehezebb volt számukra az, hogyan kezeljék a belügyminisztériumhoz tartozó elhárítótisztet. Mit tegyen a teológus, ha megpróbálják beszervezni? El kellett viselniük a durvaságot, trágárságot is, a megaláztatásokat, ami nemcsak a teológusokra, hanem mindenkire vonatkozott, aki belecsöppent a katonalétbe. Mégis, a megszólaltatott nyolc bencés pozitív tapasztalatairól is beszélt, főleg arról, hogy a társadalom új rétegeivel ismerkedtek meg.

Szabó Csaba A Pannonhalmi Szociális Otthon és lakói című tanulmányából kiderül, hogy az állami kezelésű pannonhalmi otthon a szerzetesrendek 1950-es feloszlatását követően három és fél évtizedes működése alatt 50 bencés, 40 ciszterci – köztük Endrédy Vendel apát –, 86 jezsuita, 68 ferences, 13 piarista, 18 premontrei, 16 szalézi és vagy két tucat más szerzetesközösség tagjainak nyújtott ellátást és gondozást. „A pannonhalmi szerzetesi temető egyforma fehér műkő keresztjei, az örökzöldekkel befuttatott dísztelen sírok mintegy ötszáz szerzetes nyughelyét jelzik. Akárcsak életük utolsó éveiben a szociális otthonban, a sírkertben is nagy a zsúfoltság… Ez a szerzetesi temető egyedülálló emléke a magyarországi kommunista diktatúrának és ateizmusnak” – idézte Balogh Margit a tanulmány szerzőjét, Szabó Csabát.

Az ötödik blokkban Keresztes Csaba A bencés rend írott és tárgyi műkincseinek sorsa 1949–1952 között című tanulmányából kiderül: míg az 1945 utáni háborús viszontagságok következtében az arisztokrata kastélyok ebek harmincadjára kerültek, az ott őrzött kincsek vagy elégtek, vagy szétlopták őket, addig az egyházi épületekben lévő kincsek nagy része megmaradt. Az egyháziak ugyanis a helyükön maradhattak. A sokat emlegetett veszély akkor vált fenyegetővé, amikor a szétszóratás bekövetkezett. A szerző elismeréssel nyugtázza, hogy ebben az esetben a szakértelem győzött az ideológia fölött. A hatalom nem rombolt le vagy hordott szét egy épületet csupán azért, mert az korábban egyházi épület volt.

Balogh Margit végezetül idézte Heinrich Fries (1911–1998) német teológust: „A fény nem azt jelzi, hogy nincs többé éjszaka, de azt igen, hogy hajnalodik, és a sötétség legyőzhető.” A történész szerint ez a kötet – ami fénysugár – sem azt jelenti, hogy a tényfeltáró munka véget ért volna, de azt igen, hogy a szembenézés a közelmúlttal megkezdődött, legyen az akár kellemetlen, akár kellemes.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír