Krisztus különleges szeretetébe fogadja küldötteit – Papszentelés Esztergomban

A papszentelési misén az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye papsága koncelebrált, élükön a főegyházmegye segédpüspökeivel, Mohos Gáborral, Fábry Kornéllal és Martos Levente Balázzsal.

A főcelebráns, Erdő Péter bíboros, prímás köszöntötte a hívek sokaságát és a klerikusokat, köztük külön az ezüstmisés Mohos Gábor segédpüspököt, valamint a gyémánt-, az arany- és ezüstmisés papokat.

„Nagy örömmel vagyunk itt hálát adni; új papok szentelésére gyűltünk egybe, ugyanakkor hálát adunk a jubiláns paptestvérekért is, akik ajándékok az Egyház számára. Kívánom Isten áldását rájuk és sok örömet a szolgálatban, amit egykor, sok évvel ezelőtt vállaltak. Külön kérjük az újmisésekre Isten kegyelmét, áldását, hogy eltelve a Szentlélek erejével teljesíthessék szolgálatukat.”

Ezt követően az olvasmányok hangzottak el: a Királyok első könyvéből, Illés prófétáról és Elizeus próféta meghívásáról, valamint az evangélium Máté könyvéből, a hegyi beszédből (Mt 5,33–37).

A paszentelés szertartása a szentelendők bemutatásával kezdődött.

Erdő Péter bíboros homíliájában a felolvasott evangéliumi szakaszból kiindulva elsősorban az eskü ó- és újszövetségi megítéléséről, majd az áldozópapság lényegéről beszélt.

Erdő Péter bíboros, prímás homíliáját az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük:

Főtisztelendő Jubiláns Paptestvéreim, Kedves Szentelendők, Krisztusban Kedves Testvérek!

1. A most felolvasott evangéliumi szakaszban Jézus az esküről beszél. A szöveg lehetővé teszi, hogy mindenfajta esküre vonatkoztassuk. Érvényes tehát az állító esküre, amellyel egy-egy kijelentés igazságát volt szokás megerősíteni. De vonatkoztathatjuk az ígérő esküre is, amellyel valamilyen kötelezettséget vállalunk Isten színe előtt. Az Ószövetség világában és Jézus kortársai között is szoros volt a kapcsolat az eskü és az isteni név használata között. Márpedig a tízparancsolat kategorikusan tiltotta, hogy Isten nevét feleslegesen vagy könnyelműen használjuk. Éppen ezért sokan megpróbálták az Isten színe előtt kötelezettséget vállaló vagy őt tanúként meghívó esküt más szavakkal kifejezni. Esetleg az Úrról, a Mindenhatóról, az Irgalmasról, a Hosszantűrőről beszéltek a titokzatos négy betű kiejtése nélkül. Mások egyenesen különbséget tettek nagyobb és kisebb eskü között. A „nagyeskü” valamilyen formában Isten személyére vonatkozott. A kisebb eskü szólhatott a templomról, az égről, említhette a templomot úgy is, hogy „ez a ház”, vagy beszélhetett a templom kincstáráról, a templomszolgálatról és más hasonlókról. Jézus azonban éppen nem a formaságokat hangsúlyozza, hanem a dolog lényegéről beszél. Tiltja az esküdözést, de méginkább megkívánja az igazmondást. Ez volt az üzenete már Jeremiás próféta szavainak is, amelyeket az esküvel kapcsolatban szokás volt idézni a keresztény tanításban: „ha így esküszöl: »Él az Úr!«, hűséggel, törvénnyel és igazsággal, akkor áldást nyernek benne a nemzetek, és benne fognak dicsekedni.” (Jer 4,2; vö. CIC 1199. kán. 1. §.).

Ennek értelmét azonban a keresztény közösség éppen Krisztus szellemiségéhez híven nem bizonyos formulák eltiltásában látta, hanem az emberi őszinteség és hitelesség hangsúlyozásában. Ezért van az, hogy a folyamatos katolikus hagyomány nem magát az eskü letételét tekintette súlyos bűnnek, hanem az esküszegést és a hamis esküt (vö. Lev 19,12). Ennek elkerülése végett a legjobb, ha tartózkodunk magától az esküdözéstől is. Szent Jeromos szerint az eskü az ószövetségi törvényben „olyan, mint a kicsinyeknek tett engedmény”. Az Isten nevére tett eskü nem azért volt engedélyezve, mert az helyes, hanem mert jobb volt, ha az Istennek teszik, mint ha a démonoknak”. (Aquinói Szent Tamás, Catena aurea I., Szeged, 2000, 171.) Aranyszájú Szent János szerint, aki gyakran esküdözik, az olykor hamisan esküszik, ahogyan azok, akik sokat beszélnek néha helytelen dolgokat is mondanak (Supermatth Op. Imperf. hom 12). Szent Ágoston pedig kijelenti, hogy „az esküszegés súlyos bűn” és távolabb áll tőle az, aki „nem hajlamos az esküdözésre, mint akinek ez a szokása”. (Contra Faustum 19.23) Jézus tehát azért mondja, hogy ne esküdjünk, mert eskü nélkül is igazat kell mondanunk. Az ígérő eskü tekintetében pedig világos, hogy aki nem esküszik, nem lehet esküszegő. (vö. Augustinus, De serm. Dom. 1.30.)

Maga Szent Pál apostol néha Istent hívja tanúnak szavai igazsága mellett. „Tanúm az Isten, akinek lelkemmel szolgálok” – írja a római levélben (Róm 1,9; vö. Gal 1,20). Aquinói Szent Tamásnál azt olvassuk, hogy Szent Pál nem rossz szokásból esküdött, hanem írásban adta elő kijelentését, vagyis megfontoltan és óvatosan fejezte ki magát.

2. A mai evangélium tanítása rányitja szemünket a papi hivatás mélységeire. Esküvel és fogadalommal a Leviták könyve szerint állatokat, házakat, földeket lehetett a Mindenhatónak felajánlani, sőt embereket is (Lev 27;6,1–27).

Az egyházi rend szentsége eltörölhetetlen jegyet hagy az emberben.

A diakonátus, az áldozópapság és a püspökség külön-külön is szentségi fokozatai a szent rendnek, amely az Egyház különleges szolgálatára hívja, avatja, képesíti az embert.

3. A papság megbonthatatlanul kapcsolódik az Eucharisztia áldozatához. Krisztus személyében mutatják be a papok a szentmiseáldozatot. Az ő teljes önátadásának mintájára meghívást és kegyelmet kapnak arra, hogy egész életüket és minden tevékenységüket Krisztus és az Egyház ügyének ajánlják az egész emberiség üdvösségének szolgálatában. Ez a teljesség kívánja meg, hogy személyesen egyre inkább azonosuljunk Krisztussal. És

Krisztus különös szeretetébe foglalja az apostolokat, külön imádkozik értük, külön tanítja őket és egészen sajátos feladatot bíz rájuk. Nekik kell folytatniuk az ő művét az idők végezetéig.

Minden hétköznapi gondunk között, oktatói, szervezői, közösséget építő munkánkban, de még akkor is, amikor az autónkkal bajlódunk, vagy az önkormányzatnál intézünk ügyeket, erre gondoljunk. És

erőnkön felül és képességeinken felül megajándékoz minket az Isten, működni kezd bennünk az ő kegyelme, és olyan csodálatos hatásokkal kíséri fáradozásunkat, amit mi magunk nem terveztünk és elképzelni is alig tudunk.

Kérjük tehát Urunkat, Jézus Krisztust, hogy fogadja el életünk teljes felajánlását. Nem esküdözünk és nem hősködünk. Alázattal és gyöngeségünk tudatában ajánljuk neki önmagunkat és minden képességünket. Kérjük munkánkra és egész életünkre az ő áldását. Ámen.

*

A szentbeszéd után a szentelendők, miután kinyilvánították szándékukat, hogy Istennek tetsző módon élik meg szolgálatukat, megígérték tiszteletüket és engedelmességüket a főpásztornak. Hűségük jeleként főpásztoruk, Erdő Péter bíboros kezébe tették kezüket.

Ezután a jelenlévők elimádkozták a Mindenszentek litániáját, miközben a szentelendők a földre borulva fejezték ki Istennek való önátadásukat. A szentelő bíboros ezután a kézfeltétel által átadta papi hatalmat a diakónusoknak, majd az egyházmegye papjai a felszenteltek fejére téve kezüket befogadták őket a papi közösségbe.

Ezután hangzott el a felszentelő ima, majd az újonnan szentelt papok felvették a stólát és a kazulát, a papi ruhát. A főpásztor megkente a kezüket krizmával.

A továbbiakban a főpásztor átadta nekik a kelyhet és a paténát, rajta a kenyérrel. Ezután az új papok békecsókkal köszöntötték az őket felszentelő főpásztort, majd valamennyi jelen lévő pap is békecsókkal köszöntötte az új paptársakat.

A szentmise végén, az újmisés áldás előtt Erdő Péter bíboros kifejtette: „A régiek azt mondták, a papszentelésre nemcsak eljövünk, hanem elzarándokolunk. S tudom, hogy mi mind, akik most itt vagyunk, zarándokként jöttünk ide és újmisés áldásban is részesülünk, »amiért – mint mondták egykor – érdemes akár egy pár csizmát is elkoptatni«.”

Az újonnan szenteltek főpásztoruk kérésére újmisés áldásukat elsőként neki adták.

A papszentelési misén az esztergomi bazilika kórusa látta el a zenei szolgálatot, Kovács Péter karnagy vezetésével.

Fotó: Wagner-Csapó József/Esztergom-Budapesti Főegyházmegye

Videó: Kardinális

Körössy László/Magyar Kurír