Lássuk Isten szemével a világot! – Molnár-Gál Béla előadása a roma zarándoklaton

A roma zarándoklat mindig elgondolkoztat, mivel az Isten nem teremtett cigányt, nem teremtett magyart, franciát, németet, ő embert teremtett – kezdte tanítását a diakónus. Az Isten megteremtette az embert a saját képmására. Mi is tudunk teremteni, életet létrehozni, és mi is uralkodunk: ránk van bízva a Föld minden kincse, ránk vannak bízva az emberek, a szeretteink, a társaink, az állatok, a fák, az egész természet. Éppen ezért az emberben van egy vágy, amivel folyamatosan keresi az Istent, merthogy az ő gyermekei vagyunk. Ezért valahol mindnyájan zarándokok vagyunk. „Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik, akinek szíve zarándokútra készül” – idézte az előadó a 84. zsoltárt. Mindnyájan, akik itt vagyunk, ezen a zarándoklaton, elgondolkozhatunk ezen.

Molnár-Gál Béla leszögezte: a zarándoklat nem kirándulás, nem arról szól, hogy jól érezzük magunkat, hanem személyes, lelki utazás.

A zarándok az Istenre vágyakozva indul el. Keresi az Istent, valamit meg akar kapni: belső-külső utazás.

Fáradsággal jár, időt és pénzt szánunk rá, de nem sajnáljuk az áldozatot. A zarándoklat imádság, lelki megtisztulás, találkozás Istennel. Van aki azért zarándokol, hogy hálát adjon, van, aki bűnbánatot tart, megint mások kérnek valamit önmaguk vagy szeretteik számára. Lehet fogadalomból és a lelki megújulás vágyából fakadóan is zarándokolni. Van, akinek a zarándoklat a közösség megélése, „ahogyan minket is ez hozott ide”. Az Úr Jézus hívott meg minket erre a zarándoklatra, a közösségben történő lelki megújulásra, erre a hálaadásra.

Hangsúlyozta:

születésünktől kezdve zarándokok vagyunk.

A célunk, hogy beteljesedjen az ember vágya: újra találkozhasson a Teremtőjével, azaz a mennyországba juthasson. Életünk vége vagy így, vagy úgy, mindenképpen az Úr Jézus előtt történik, számot kell adnunk az életünkről, válaszolnunk kell Krisztus kérdésére: mit tettél a testvéredért?

Molnár-Gál Béla elmesélt egy Amerikában történt esetet, a második világháború idején: egy fiatal katona bement egy kórházba, odament a nővérhez, hogy egy idős férfit keres. A nővér, látva az egyenruhát, így szólt: „tudom, hogy kit keres”. Megfogta a katona kezét, bekísérte a kórterembe egy ágyban fekvő, idős emberhez. „Itt van a fia.” Elmondta a katonának, hogy az öregember nagyothall, nem lát jól, sőt nincs egészen az eszméleténél; bármelyik pillanatban meghalhat:

Nem kell szólnia hozzá, csak fogja meg a kezét.”

A katona teljesítette a kérést. Az öregúr időnként suttogva megszólalt, milyen jó, hogy itt van a fia! Mást nem mondott, nem volt ereje hozzá. A szemét sem nyitotta ki. Így maradtak hajnalig, az ágyban fekvő idős ember, és a katona, aki fogta a kezét. Végül az Úr magához szólította a beteget. A katona kiment a nővérhez, közölte a hírt. Megkérdezte: „Ki volt ez az idős ember?” „A maga édesapja, nem?” A katona a fejét rázta. „Nem. Én egy másik öregembert keresek.” „De hát akkor miért ült ott mellette egész éjszaka?” „Úgy éreztem, szüksége van rám. Hogy úgy érezze, a fia vele van.” „Na de akkor kihez jött ide, a kórházba?” „William Grayhez jöttem, hogy közöljem vele: elesett a fia.” A nővér ránézett a katonára: „Ez az úr volt William Gray, akinek egész éjszaka fogta a kezét. És aki ezért boldogan ment el, mert úgy érezte, a fia mellette van az utolsó óráiban.”

Az előadó rámutatott:

ott kell tennünk a jót, ahol vagyunk, ahová a Jóisten helyezett minket.

Molnár-Gál Béla emlékeztetett rá: a zsoltárok imádságok, erősítik Istennel való kapcsolatunkat. Nagyon fontos, hogy az imádság szívből jöjjön. Imádkozni csak az tud, aki vágyódik az Isten után. Aki keresi a kapcsolatot Istennel, előbb-utóbb rátalál, és az Isten is válaszol a lelkiismeretén keresztül. A 84. zsoltárt leviták, Kóré fiai írták. Kik voltak ők? A Számok könyvében olvashatjuk: Kóré együtt vándorolt Mózessel a pusztában, és fellázadt Mózes és Áron ellen, egyben az Isten akarata ellen is. Isten megbüntette őt: megnyílt a föld, Kórét és vele együtt kétszázötven embert elnyelt. Az Isten beteljesítette rajtuk az engedetlenség következményét, elpusztultak. Kóré fiai azonban nem haltak meg. Milyen érdekes! Nem haragot és gyűlöletet éreztek az Isten ellen, hanem ellenkezőleg: szeretetet. Hűségesek maradtak Istenhez. Ennek következménye volt az, hogy később az ő utódaik tizenegy zsoltárt írtak, talán a legszebbeket.

Tudunk-e mi is szeretettel nézni Istenre, amikor valami fájdalom ér minket? Amikor úgy érezzük, hogy az Isten nincs velünk, elhagyott bennünket. Ezt azonban csak mi érezzük, mert Isten soha nem hagy el bennünket, végig velünk van. Az Isten megítélte a lázadó apát, de kegyelmet gyakorolt a fiaival. Az Isten ellen fellázadt apa hűségben és szeretetben megmaradt fiai nem halnak ki, lehetőséget kapnak egy új, Istenre épített örökség megalapítására.

A zarándoklat belső, személyes döntés, az Isten szemével kell látnunk a világot

– mondta Molnár-Gál Béla. Elmesélt egy újabb történetet: egy fiút az édesanyja egyedül nevelt fel. Hiányzott a fél szeme, el volt torzulva az arca. A gyerek nagyon szégyellte őt az iskolatársai előtt, ezért megkérte, hogy ne menjen be hozzá az iskolába, mert amikor ez történik, a többiek kigúnyolják miatta. Amikor a fiú felnőtt lett, elköltözött otthonról, minden kapcsolatot megszakított az édesanyjával, nem létezett számára. Családot alapított, született két kislánya. Egyszer azonban megjelent náluk az édesanyja. A két unokája nyitott ajtót, és amikor meglátták a nagyanyjukat, borzasztóan megrémültek, sikoltozni kezdtek. Az apjuk kirohant megnézni, mi történt. Meglátta az anyját, és elzavarta. Ám a felesége kérdésére, ki volt az az asszony, elismerte, hogy az anyja. „Na de azt mondtad, hogy anyád meghalt!” A férfi hallgatott. Néhány hónap múlva, a felesége unszolásának hatására mégiscsak meglátogatta az anyját, aki ugyanott lakott, mint amikor ő még gyermek volt. A szomszéd közölte vele, hogy az édesanyja meghalt. Hagyott azonban neki egy levelet, amelyben ezt írta: „Kedves fiam, tudnod kell, hogy én mindig szerettelek. Bocsáss meg, hogyha bármikor fájdalmat okoztam neked.” A levélben közölte a fiával azt is, miért van csak fél szeme, és miért torz az arca: a fiú még kicsi volt, amikor autóbalesetet szenvedtek. Az édesapja meghalt, az édesanyja arca megsérült, a gyermekük elvesztette a bal szemét. Donort kerestek, de nem találtak, ezért az anya felajánlotta a fél szemét a fiának.

Most az én szememen keresztül látod a világot. Szeretlek, fiam, és nem haragszom rád.”

A fiú mindent megértett, és ha nehezen is, de ő is kimondta: „Bocsáss meg, anyám, most már látlak téged…” Amikor Isten áldozatot hozott értünk, azt akarta elérni, hogy mi is az ő szemével lássuk a világot, hogy tudjunk megbocsátani, tudjunk szeretni. Mindezt Isten nem csak rajtunk, de a szenteken keresztül is meg akarja mutatni nekünk.

Az előadó emlékeztetett rá: néhány napja ünnepeltük Sarlós Boldogasszony ünnepét, ennek a búcsúja is van most.

Az Újszövetségben a Szűzanya volt az első nagy zarándok.

Az angyali üdvözlet után Názáretből elindul a százhúsz kilométerre fekvő Ein Kárembe, hogy meglátogassa a szintén áldott állapotban lévő idős rokonát, Erzsébetet. Gyalog és szamárháton, hegyeken, völgyeken keresztül. Hol volt akkor még klímaberendezés, repülő, autó, frissítő italok, szendvicsek! Nem ez az igazi zarándoklat, ha belegondolunk? A Szűzanya ebben is példát mutat nekünk. Miután vele megtörtént a csoda, elindul, hogy lássa a másik csodát, hogy az idős rokona is áldott állapotba került. S amikor találkozik Erzsébettel, mit tesz utána? Elkezdi a Magnificatot, a hálaéneket énekelni. „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong üdvözítő Istenemben!”

A szónok föltette a kérdést: nekünk, akik ideérkeztünk Szentkútra, van-e ilyen érzés a szívünkben? Tudjuk-e azt mondani, hogy magasztalja lelkem az Urat? Ujjong-e a szívünk, hogy itt vagyunk, egy közösségben, együtt?

A Szűzanya példát mutatott nekünk az ő egészen kivételes zarándoklatával. Ez volt az első eucharisztikus körmenet. Az Oltáriszentség ott van a szíve alatt, hordozza Jézust a méhében. 

Erzsébet és Mária az Újszövetség hatalmas csodájának első tanúi voltak.

„Boldog az az ember, akinek ereje benned gyökerezik…” Mindnyájan zarándokok vagyunk. Az életben is, és most, itt is. Használjuk fel ezt a lehetőséget, hogy az Isten ránk találjon, hogy mi is rátaláljunk az Istenre” – kérte előadása végén a roma zarándokokat Molnár-Gál Béla állandó diakónus.

Fotó: Lambert Attila

Bodnár Dániel/Magyar Kurír