Legyetek a nemzet misszionáriusai – Parolin bíboros megáldotta a megújult esztergomi bazilikát

Augusztus 31. nevezetes nap az esztergomi főszékesegyház életében. 1856-ban Scitovszky János bíboros, prímás ekkor szentelte fel a Nagyboldogasszony- és Szent Adalbert-főszékesegyházat, mely eseményről azóta is minden évben megemlékeznek; 2024-ben pedig ezen a napon Pietro Parolin vatikáni bíboros államtitkár áldotta meg a felújított bazilikát.

Az új misézőoltár oltárkövét maga Ferenc pápa áldotta meg 2023-ban, budapesti apostoli látogatása során; a misézőoltárt április 14-én szentelte fel Erdő Péter bíboros, prímás.

Szombat délelőtt megtelt a hatalmas esztergomi bazilika ünneplő tömeggel. A szentmise főcelebránsa és szónoka Pietro Parolin bíboros államtitkár volt.

Együtt ünnepelt vele Erdő Péter bíboros, prímás; Michael W. Banach érsek, Magyarország apostoli nunciusa; Udvardy György, az MKPK elnökhelyettese, veszprémi érsek; Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, Ternyák Csaba egri érsek, Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita, Márfi Gyula nyugalmazott veszprémi érsek, az MKPK püspökei, Tóth Tamás, az MKPK titkára és számos paptestvér.

Az ünnepi szentmisén jelen volt Sulyok Tamás, Magyarország köztársasági elnöke és felesége, Nagy Zsuzsanna asszony; Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes; Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkára; Hernádi Ádám, Esztergom polgármestere is.

A latin nyelven bemutatott szentmise kezdetén Erdő Péter bíboros olaszul majd magyarul mondott köszöntőbeszédet.

A beszédet alábbiakban teljes terjedelmében olvashatják.

Szeretettel köszöntjük Őeminenciája Pietro Parolin bíboros államtitkár urat, Sulyok Tamás urat, Magyarország köztársasági elnökét és hitvesét, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes urat, az állami, társadalmi és kulturális élet megjelent vezetőit, akik megtisztelték mai ünneplésünket.

Köszöntjük a megjelent érsek és püspök urakat élükön Michael W. Banach apostoli nuncius úrral, a paptestvéreket és minden zarándok testvérünket.

Eminenciás Bíboros Úr!

Nagy örömmel üdvözöljük az esztergomi székesegyházban, mely Szent István korától fogva Szent Adalbert vértanú püspök címét viseli. A török időkben ez a prímási bazilika elpusztult, és a város 1683-as felszabadulása után további 170 évre volt szükség, amig fel lehetett szentelni az új székesegyházat a Nagyboldogasszony és Szent Adalbert tiszteletére.

Az új felszentelés pillanatában, 1856. augusztus 31-én hazánk életét mély ellentmondások jellemezték. Az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc bukása után ez az egyházi ünnepség volt az első lépés az enyhülés és a párbeszéd felé a magyar nemzet és a bécsi udvar között. Ebben az értelemben

ez a bazilika hazánk kereszténységének nagy jelképe, de a kiengesztelődés szimbóluma is, mely továbbra is aktuális marad a történelem különböző helyzeteiben.

Köszönjük a gondviselésnek, hogy megérhettük a mai napot. Köszönjük az állami hatóságoknak döntő anyagi segítségüket, amely a felújítást lehetővé tette. Köszönjük mindazok adományait, szakértő és gondos munkáját, akik részt vettek prímási bazilikánk megújításában.

Hálásan köszönjük bíboros úr látogatását. Arra kérjük, áldja meg ezt a szinte teljesen megújult székesegyházat. Kérjük imáit katolikus közösségünkért és édes hazánkért.

*

Erdő Péter bíboros köszöntése után Pietro Parolin bíboros a főoltárnál latinul megáldotta a szenteltvizet. „Áldásoddal szenteld meg teremtményedet, a vizet, hogy azt magunkra és e templom falaira hintve azon üdvösséghozó fürdőnek jele legyen, amely által, Krisztusban megtisztulva, Szentlelked templomává válunk.”

Ezután Parolin bíboros először a szentély falait hintette meg a szenteltvízzel, majd végigvonult a templomhajóban középen egészen a kapuig, és meghintette az épületet.

„Láttam, hogy víz tör elő a templomból, annak jobb oldaláról, és kikhez elért e vízár, megszabadultak és énekelték: alleluja, alleluja” – hangzott közben az ének, mely egyre hangosabban töltötte be a bazilika megújult terét. Az egykori felszentelést jelző keresztek alatt mindenhol gyertyák égtek, és koszorú volt elhelyezve.

„Isten, az irgalmasság Atyja legyen jelen az imádság e házában, és Szentlelkének kegyelme által tegyen tisztává bennünket, mint lakóhelyének templomát” – e szavakkal fejeződött be a templom megáldásának szertartása a főoltárhoz visszaérve.  

Az olvasmány Izajás próféta könyvéből a szent hegyen épült házról szólt, mely minden nép számára az imádság háza lesz. A szentlecke Szent Pál efezusiakhoz írt leveléből hangzott el, melyben Isten népét az Úr szent templomának nevezte az apostol: „Őbenne épültök egybe ti is, és lesztek a Szentlélek közreműködésével Isten hajlékává.” Az evangélium Szent Lukács könyvéből Zakeus történetét állította középpontba, melyben Jézus megtiszteli jelenlétével a vámos házát.

Pietro Parolin olaszul kezdte szentbeszédét, melyet aztán magyarul olvastak fel.

Az alábbiakban a bíboros államtitkár teljes homíliájának fordítását olvashatják.

Eminenciás Erdő Péter bíboros úr, esztergom-budapesti érsek,

Excellenciás Sulyok Tamás köztársasági elnök úr és felesége, Zsuzsanna asszony,

A Prímási Főegyházmegye Excellenciás segédpüspökei,

Magyarország Excellenciás érsekei és püspökei,

A politikai, polgári és katonai hatóságok igen tisztelt képviselői,

Főtisztelendő paptestvérek,

Tisztelendő diakónusok, szeminaristák, szerzetesek és szerzetesnők, Krisztusban kedves Testvéreim!

Ferenc pápa nevében köszöntelek benneteket, aki lelki közelségéről és imáiról biztosít benneteket, és áldását küldi rátok.

Nagy szeretettel emlékezik vissza a 2023. április végén országotokban tett apostoli látogatásra, és arra az üzenetre, amely azt meghatározta: „Krisztus a jövőnk”.

Hálás köszönetemet fejezem ki Eminenciás Erdő Péter bíboros úrnak a megtisztelő meghívásért, hogy a felújított esztergomi bazilika megáldásának szertartását vezessem. Hálám szól mindazoknak is, akik hozzájárultak ennek az építészeti projektnek a megvalósításához, illetve ennek érdekében együttműködtek. Nagy megtiszteltetés és nagy öröm számomra, hogy itt lehetek ma délelőtt ezen a történelmi helyen, hogy veletek ünnepeljem az Eucharisztiát, és elmélkedjek Isten Igéjéről.

Valóban történelmi hely! Itt építtetett Géza, az Árpád-házi nagyfejedelem kővárat a dombtetőre, és itt emeltetett egyhajós templomot Szent István diakónus és vértanú tiszteletére. Amikor Géza és kísérete 973 húsvétján megérkezett, a templom már bizonyosan elkészült. Vajk fejedelem itt vette fel a keresztségben az István nevet, és talán maga Szent Adalbert részesítette a bérmálás szentségében. Szintén itt történt, hogy István feleségül vette Gizellát, és itt koronázta meg 1000 karácsonyán Asztrik bencés apát a II. Szilveszter pápa által küldött Szent Koronával.

A várhegy tetején épült első székesegyházat Prágai Adalbertnek szentelték, Szent István király tiszteletének jeleként a vértanúhalált halt prágai püspök iránt, az egyházmegye védőszentje lett. Ez a székesegyház a Szűz Mária mennybevétele címet is viseli, akinek István halála előtt felajánlotta koronáját, illetve akinek ábrázolását a Bakócz-kápolna oltárképén is megtaláljuk, mely képet az Esztergomi Szűzanyaként is tisztelik, és amely a máriapócsi könnyező Istenszülő-ikon egy ősi másolata. Az ide érkező zarándokok rendszeresen látogatják Mindszenty József bíboros sírját. Itt őrzik a három kassai szent vértanú ereklyéit. Itt tisztelik a mártírhalált halt Meszlényi Zoltán püspököt. Szent II. János Pál 1991-ben meglátogatta ezt a helyet. Itt 2006-ban a magyar és a szlovák püspökök egy kiengesztelődési szentmisét mutattak be. Ezt a székesegyházat előszeretettel nevezik a „Magyar Sion”-ra épült bazilikának, és ahogy a homlokzaton található feliraton olvasható, feje, anyja és tanítómestere Magyarország minden templomának (Caput, Mater et Magistra Ecclesiarum Hungariae).

Évszázadokon át itt visszhangzott Isten igéje, amely Isten népének tápláléka az örök haza felé vezető zarándokúton, és minden keresztény léleknek, aki Ura után szomjazik (vö. Zsolt 63), és amely továbbra is lámpás lábunk előtt és világosság utunkon (vö. Zsolt 118,105).

Isten igéje megvilágítja mai ünneplésünket is.

Először is, az Izajás prófétától vett olvasmány ígéreteket fogalmaz meg az ősi Izrael határain kívülieknek, az idegeneknek és a kirekesztetteknek. „Ezt mondja az Úr: ... elvezetem őket szent hegyemre, és örömmel töltöm el őket házamban, az imádság helyén. Elfogadom égő- és véresáldozataikat oltáromon, mert házam minden nép számára az imádság háza lesz.” (Iz 56,1.7)

„Szent hegyemre.” De Isten nincs jelen mindenütt? Igen, Ő valóban mindenhol jelen van. Isten a mennyben, a földön és mindenütt jelen van. Ő a hatalmas. Ennek így kell lennie, különben nem lenne Isten. Nélküle nem süthetne a nap, és egyetlen hópehely sem eshetne. Nélküle a fű nem nőhetne, és a tenger hullámai sem kergethetnék egymást. Ha Ő nem lenne jelen mindenhol, ahol én vagyok, egyszerűen nem lennék.

Akkor miért jelölünk ki különleges helyeket? Nem Istenért, hanem a saját javunkért.

Szent helyekre van szükségünk, ahová maga Isten jön el szabad akaratából, hogy találkozzon népével.

Ennek a helynek nem kell tetővel rendelkeznie. Ez lehet egy hegy teteje, mint például a Sínai-hegy, ahol az Úr megjelent Mózesnek egy égő csipkebokorban (vö. Kiv 3,19–20). Emlékezzetek arra, amikor Jákob hallotta, amint Isten álmában szól hozzá: „A földet, amelyen pihensz, neked és utódaidnak adom.” (Ter 28,13). Jákob fölébredt álmából, és így szólt: „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam. Megborzadt, és azt mondta: Milyen félelmetes ez a hely, valóban itt van az Isten háza, és itt van az ég kapuja.” (Ter 28,16–17) Emlékezzetek a szállítható szentélyre, amellyel Isten elkísérte népét, amikor átkelt a pusztán. Ez egy olyan jelenség, amely más vallásokban is megtalálható.

Másodszor, az Efezusiaknak írt levél figyelmeztet, hogy a szent helyeket is lehet babonásan szemlélni. Ezért sem a jeruzsálemi templom, sem az esztergomi bazilika, sem a vatikáni Szent Péter-bazilika nem elég az üdvösséghez. A régi templom iránti minden tiszteletével együtt – az Isten háza, az imádság háza, az Atya háza –

Jézus egy új templomot hirdet meg. János ezt így magyarázza nekünk: „Testének templomáról beszélt” (Jn 2,21). Isten köztünk való jelenlétének új jele Jézus teste.

Az Isten, akit a menny nem tud befogadni, úgy döntött, hogy itt lakik; itt Isten Igéje „közöttünk lakott” (Jn 1,14). Isten ezen jelenlétének nincs párja, itt az istenség úgy lakozik, mint sehol máshol: itt Isten és az emberi test egy valóság!

De Isten új földi lakóhelyének csodája többről szól. A fizikai templom, amely Jézus teste, kiterjed arra a szellemi templomra, amely az ő Egyháza. Krisztusban „kapcsolódik egybe az egész épület, és emelkedik az Úr szent templomává.” (Ef 2,21). Ez Krisztus testének meghosszabbítása! Természetesen vannak kőből és fából készült templomaink, ahová Isten eljön, hogy találkozzon népével.

De a legfontosabb templom az élő templom, Isten népe maga.

Még csodálatosabb: „Őbenne épültök egybe ti is, és lesztek a Szentlélek közreműködésével Isten hajlékává.” (Ef 2,22) Mindnyájan szent hely vagyunk. Jézus biztosított minket arról, hogy ha szeretjük őt, és ha megtartjuk szavát, akkor az Atya és a Fiú eljönnek hozzánk, és bennünk laknak (vö. Jn 14,23).

Végül Szent Lukács az evangéliumban elbeszéli Jézus találkozását egy Zakeus nevű emberrel, a vámosok fejével, aki nagyon gazdag volt. Mivel alacsony termetű volt, felmászott egy fára, hogy láthassa Krisztust. Ekkor hallotta a Mester szavait: „Zakeus, gyere le gyorsan, mert ma a te házadban kell megszállnom” (Lk 19,5). Jézus észrevette Zakeus gesztusát. Megértette a benne lévő vágyat, és megelőlegezte a meghívást. Az is meglepett egyeseket, hogy Jézus meglátogatta a bűnöst. A látogatásnak örvendő Zakeus „örömmel fogadta Jézust” (Lk 19,6), vagyis nagylelkűen kinyitotta otthonának és szívének ajtaját a Megváltóval való találkozásra.

A krisztusi „mának” tehát minden szívben teljes erejével visszhangoznia kell, lehetővé téve a másik „befogadását”, a nagybetűs Másik, és a másik ember, vagyis a felebarát értelmében.

Nem építhetjük fel Isten templomát, vagyis az Egyházat, a Lélek szentélyét, aki mi magunk vagyunk, fényes elszigeteltségben, személyes terveink sivatagjában.

Ha „egyetlen ember sem önmagának való sziget” (vö. John Donne, XVII. elmélkedés), akkor egyetlen keresztény sem lehet magányos templom. Ha valóban Krisztus Egyházává akarunk válni, arra kaptunk meghívást, hogy ma fogadjuk be az Urat és az ő nevében gyermekeket, nőket, időseket, munkanélkülieket, menekülteket, bántalmazottakat, a háború áldozatait – gondolva itt különösen az orosz–ukrán háború, valamint a palesztinai és izraeli konfliktus áldozataira. Szegények közöttünk is vannak: hajléktalanok, koldusok, éhezők, megvetettek. Olyanok, akiket már a családtagjuk és a társadalom is elfelejtett. Sokan közülük megpróbálják elrejteni emberi nyomorúságukat, de fontos, hogy fel tudjuk ismerni őket. Vannak szenvedő emberek a kórházakban, árva gyermekek vagy fiatalok, akik megtapasztalják koruk nehézségeit és problémáit. A legkülönfélébb helyeken találkozhatunk a szenvedéssel, de azzal is, hogy az ember ilyenkor embertársért kiált. Szüksége van a jelenlétére, a segítségére. Milyen fontos az emberi szív és az emberi szolidaritás. Ilyenkor kell jelen lenni az Egyháznak.

Mi vagyunk az Egyház. Mi vagyunk a remény zarándokai a rászorulók számára.

Harminchárom évvel ezelőtt Szent II. János Pál átlépte az esztergomi bazilika küszöbét, hogy együtt ünnepelje az Eucharisztiát a magyar egyház híveivel, akik akkor éppen csak kilábaltak a súlyos megpróbáltatások időszakából. Elmélkedésemet néhány olyan gondolatával szeretném befejezni, amelyet ez alkalommal mondott. Isten Egyháza vagytok ebben a nemes országban. „Krisztus kiválasztott titeket, és küldetést adott, hogy hirdessétek szavát, s tegyetek tanúságot a keresztény hitről… Kövessétek Szent Gellért és Szent Adalbert missziós buzgóságát!… Nem ütköztek-e látszólag ők is leküzdhetetlen akadályokba? Mégis – éppen ezer éve – Istenbe vetett bizalommal hirdették az Evangéliumot ebben az országban…

Most nektek jutott osztályrészül az a felelősség és megtiszteltetés, hogy misszionáriusai legyetek annak a nemzetnek, amely újjá akar születni egy boldogabb és biztosabb jövőre.

Tekintsetek nagy védőszentjeitekre, és – példájukat követve – gyújtsátok meg Isten szavának fényét honfitársaitok számára.”

Végezetül szeretettel azt kívánom, legyetek mindig Krisztus Egyháza! Ámen!

*

A szentmise könyörgéseiben Ferenc pápáért, a püspökökért és papokért, hazánkért, népünkért és vezetőinkért, a templomokért áldozatot hozókért, a vendégekért, zarándokokért és az egyházközség tagjaiért, betegekért, szenvedőkért és az elhunyt szerettekért imádkoztak.

A felajánlás alatt Anton Bruckner Locus iste című kórusműve hangzott el, az áldozás alatt pedig Liszt Ferenc O, Salutaris Hostiája. Talán nem véletlen a zeneszerzők kiválasztása, hiszen Liszt Ferenc az Esztergomi miséjét (Missa Solennis) a főszékesegyház felszentelésére komponálta, és maga vezényelte az 1856-os ünnepi szentmisén, Anton Bruckner pedig az ő kortársa, általa elismert osztrák komponista volt.

Parolin bíboros ünnepélyes áldást adott a szentmise végén. „Adja meg nektek, hogy ti is az ő hajléka és a Szentlélek temploma legyetek, mert úgy akarta, hogy szétszóródott gyermekei egyszülött Fiában forrjanak eggyé. Engedje, hogy a megtisztult szív örömével hordozzátok a bennetek lakó Istent…”

Az ünnepi szentmise, melynek zenei szolgálatát Kováts Péter orgonaművész, karnagy vezetésével a főszékesegyház kórusa végezte, a pápai himnusszal, a magyar himnusszal és a kivonulási énekkel zárult.

A szentmise végén a főbejárat lépcsőjén közös fotó készült a felújításban részt vevő 150 munkatárssal.

Fotó: Lambert Attila

Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír