– A háború kitörése mindannyiunkat megdöbbentett, de hamar világossá vált, hogy nem szabad a sajnálkozásnál, a döbbenetnél megragadnunk, hanem segíteni kell. Rövidesen megérkeztek a menekültek, egyre növekvő számban, egyre elkeseredettebben, a kilátástalanság érzésével a szívükben. A Katolikus Karitász és a többi szeretetszolgálat pedig elkezdte a munkát. Nagy öröm számomra, hogy az egész társadalom is megmozdult, látszik, hogy egy keresztény gyökerű társadalomban élünk itt, Magyarországon. Nemcsak a templomba járó emberek segítenek, adakoznak, hanem azok is, akik talán vallásosnak sem tartják magukat, de ott van a lelkükben a jézusi parancs, hogy a bajban lévőnek, a szükséget szenvedőnek segíteni kell.
– Milyen tapasztalatokat szerzett a Keleti pályaudvaron zajló karitászmunkáról?
– Ott az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye karitászszervezete segíti az embereket, de az ország különféle pontjairól is eljöttek ide önkéntesek, hogy a szolgáló szeretetben részt vegyenek. Szeretettel fogadják azokat az embereket, akik kénytelenek otthagyni az otthonukat, mindenüket. Bennem maradt egy kép egy kisgyerekről, aki vágyakozva nézett az adományok közt a játékokra, és az egyik macit nagyon megszerette; amikor odaadták neki, olyan boldogan ölelte magához, s futott vele az édesanyjához… Azt gondolom,
a karitászmunkatársaktól a menekülők lelki erőt is kapnak.
– Püspök úr Barabáson is járt, a határnál…
– Ez a határátkelő a szeretetszolgálatok közötti megegyezés alapján a Katolikus Karitász területe. El kell mondjam, hogy a magyar kormány jelentős anyagi támogatással jó feltételeket teremtett a szeretetszolgálatok számára, ennek segítségével helyt tudunk állni, tudunk segíteni az ideérkezőknek, a szükséget szenvedőknek, másrészt bőséggel érkeztek a felajánlások, adományok is. Jó, hogy így van, mert a határon túl, Kárpátalján is nagy az ínség, s a Karitász Barabásról naponta egy vagy több fordulóval is visz segélyt, élelmiszert, tisztálkodószereket a kárpátaljai karitászszervezetekhez.
– Milyen helyzettel találkozott Beregszászon?
– Láttam az emberek ínségét, a bezárt benzinkutakat, azt, hogy bizony minden segítségre, adományra nagy szükség van. Találkoztam Michael Cherny bíborossal, és elmondtam neki is a tapasztalataimat; kértem, hogy mondja el ezeket a Szentatyának is.
Élő keresztény kultúra megnyilatkozása mindaz, amit itt láthatott.
Hangsúlyoztam neki azt is, hogy mi, magyarok nem vagyunk szívtelenek, amikor azt mondjuk, hogy jó erőben lévő, egészséges külföldi fiatalemberek személyazonosító papírok nélkül erőszakkal ne törjenek be a hazánkba, ugyanakkor az országunk polgárai a bajban lévőket szeretettel fogadják. Segítünk, és nem azt nézzük, hogy korábban mennyire tudtuk egymást segíteni az életben. Erről beszéltem Lucsok Péter Miklós munkácsi püspökkel is, valamint a magyar ajkú papokkal, akik éppen esperesi papi gyűlésre jöttek össze Kárpátalja különféle területeiről.
– Mit tehetünk mi, hogyan segíthetünk most?
– Fontosak az adományok, hiszen ez az élet fenntartásának a záloga, de szükséges, hogy lélekben és imádságban is ott álljunk a menekülők és a Kárpátalján élők mellett is.
Nem tudjuk, meddig tart a háborús helyzet, most elsősorban figyeljünk a szeretetszolgálatok, köztük a Katolikus Karitász jelzéseire, kéréseire, hogy éppen hogyan kell segítenünk, s milyen adományra van szükség.
A szeretet leleményes. A Patrona Hungariae Iskolaközpont gimnáziumának két osztálya például szendvicseket készít a menekülteknek, és a Keleti pályaudvaron átadják nekik. Mások máshogyan segítenek. Még egyszer hangsúlyozom, figyeljünk arra, mit kérnek a Karitász részéről, hiszen ők tudják, mire van éppen szükség. Meglehet, hosszabb időn keresztül is képesnek kell lennünk áldozatot hozni. A szeretetben és az imádságban se lankadjunk!
– Mit terveznek arra az esetre, ha jóval több menekült érkezik hazánkba?
– A Katolikus Karitász munkatársai nagyon áldozatosak, hősies lelkülettel állnak helyt, akár még a Dunántúlról is eljönnek például a határra, Barabásra, s fogadják az érkezőket. Ha meg kell sokszorozni az erőnket, úgy gondolom, minden szeretetszolgálat kész lesz, hogy mozgósítsa a munkatársait. A Katolikus Karitász nagy ereje az önkéntesek jelentős létszáma, ők már bőséges tapasztalatot szereztek a plébániákon abban, hogy miként segítsenek a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek felkarolásában. Ne adja Isten, hogy a jövőben nehezebb helyzettel kelljen szembenéznünk, de ha az történik, bízom benne, hogy helyt tudunk állni.
Szerző: Körössy László
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria