Madách 200 – Az örökkévaló és az esetleges

Madách Imre kétszáz évvel ezelőtt született Alsósztregován, Nógrád vármegyében középnemesi, katolikus családban. Nevét leghíresebb munkája, a világirodalmi rangú Az ember tragédiája tette halhatatlanná. Először 1883. szeptember 21-én mutatták be a művet a Nemzeti Színházban. Erre az eseményre emlékezünk minden évben a magyar dráma napján.

Az ember tragédiája mellett több más drámát is írt. Közvetlenül a Tragédia után született meg a bibliai témájú Mózes, melyben arról ír, hogy egy rabságra kényszerített nép egy kiválasztott nagy ember segítségével képes lehet elérni, hogy méltó legyen a szabadságra. Egész életében írt verseket, de csak egy verseskönyve jelent meg korai verseivel, Lantvirágok címmel, 1840-ben. További versei mellé nem írt keltezést, így nagyon nehéz meghatározni egy-egy vers keletkezési idejét.

Az ember tragédiája megpróbálja feldolgozni 1848-49 kudarcát; azt, hogy a szabadságharc bukása után megkérdőjeleződik a magyar jövő lehetősége, az annyira remélt haladás megvalósulása. Az ember elrontotta a szabadság pillanatát, a hit erejébe vettet bizalmáért pedig nagyon meg kell küzdenie. Az Isten keze, ember keze című Madách-vers egy részlete így szól erről:

„Óh dicső világ! te Isten szent világa,
Hozzád vonz szivemnek érzeménye, vágya!
Itt még nem dult ember, itten mindenen még
Őserő zománca mint túlföldi csók ég. –
Majd ha általlépi ember szent határod,
Eltörüli rólad mind e szűz zománcot;
Mintha látnám amint egyenkint letépi
Bájad, sebhelyét szűm mindeniknek érzi.
Harmatos virágid szénának kaszálja,
A rétet kicsinyes mesgyével hasítja,
Hogy elég tér nyiljon a kalmáros utnak,
Százados szent fáid bárd alatt lehullnak.
Többé a pataknak árji sem henyélnek,
Mert eléje sulyos gyári munkát vetnek.
A hegyet megnyitják, benne kincset ásnak,
Sok ezer teremtmény nyomorúságának. –
Délceg őz sem jár már többé a vidéken,
Jármos marha húz csak búsan az ekében;
Elrettenve elmegy a dalos madárka,
A bérc nem felel, csak emberek jajára.
Elhervad, kipusztul Isten szent világa,
Jő helyébe ember dőre alkotása.
S édenünk helyett, mit földön Isten alkot,
Emberkéz alkotja számunkra a poklot.”

A hangsúly Az ember tragédiájában is a reális és az eszményi feszültségén van. A van és a vágyott, a diszharmonikus és a harmonikus, az értéktelen és az értékes, a hamis és az igaz, a látszat és a valódi, a bűn és az erény, a torzan megvalósult eszmék és a nagyszerű eszmék, az ember alkotta világ pokla és az Isten által teremtett, édeni földi világ valahai harmonikussága vár választ. A tragédia az, hogy a válasz nehezen születik meg. Minden történeti kor által felmutatott érték elpusztul. Látszólag a gonosz meg nem szűnő, pusztító ereje érvényesül. A történelem így nem más, mint tragédiák egymásba fonódó láncolata. Kérdés lesz, hogy így mi az élet értelme. Van-e egyáltalán? A gonosz mesterkedései ellenére maradhat-e az ember a helyes úton, mely visszavezet az elhagyott Úrhoz? Isten keze, ember keze című versében erre így válaszol a vers zárlatában Madách:

„És helyébe Isten szent hatalma lépett,
Mely gondos szülőként kísér minden léptet.
S míg az ember dőrén és elbizakodva,
Sebhelyeket vág, ha alkotni akarna,
A kegyes istenkéz újra magához hí,
És a sebhelyeket lassan behegeszti.”

Az ember tragédiája is az Úr szavával zárul. Így ír erről Sík Sándor egy Madách-levelet idézve a Vigilia 1961. év 6. számában: „Csak arról lehet itt szó, hogy hogyan értelmezzük az Úr szavát – helyesebben: hogyan érti Madách az Úr szavát? Ő pedig így ír: »Igaz, hogy az embert természetes gyöngéi mindig megbuktatják. De bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyasztás volt, azért fejlődése mindig előbbre és előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre s azon emberi gyöngét, melyet sajátmaga legyőzni nem bír, az isteni gondviselő keze pótolja, mire az utolsó jelenet küzdj és bízzál-ja vonatkozik.« Az Úr utolsó szavai tehát mindenekelőtt nekünk, hívő katolikusoknak körülbelül ezt jelentik: »Mondottam ember, hogy kegyelmembe fogadlak. Ne félj hát semmitől: veled vagyok. Te tedd a magadét. A többit bízd rám. Küzdjél: az emberiséget én vezetem. Ne félj a jövőtől: sorsod az én kezemben van. Amit láttál, vigasztalan, de ott nem voltam veled. Az a jövő volt, de Luciferen keresztül. A te jövődet azonban én intézem, nem Lucifer. Veled vagyok, mondottam, azért bízzál. Bennem bízzál.«

Vagyis a probléma megoldása ez: Az ember elszakad Istentől, és saját erejéből kezd nemes harcokat. Megbuktatja gyöngesége, mert ellökte magától mindazt, ami győzelmes erő, mindazt, ami az életben isteni. (Ez a gyengeség a teológia nyelvén: az eredendő bűn.) De az ember ezt nem bírja ki soká, a hiú harctól való elirtózás és az emberben rejlő érzelmi erők visszaviszik az Úrhoz (a teológia nyelvén: a hit), s az Úr melléje áll (a teológia nyelvén: a Gondviselés); az ember pedig a magába fogadott isteni erőktől újjászületve indul új harcra. Ez a harc azonban már nem az előttünk lepergett ember tragédiája, hanem egy más, nagyszerű küzdelem, amely, még ha tragikus is, győzelemmel végződik.”

Sokan mondják, hogy nem az a lényeges, hogy Ádám mindig elbukik a Tragédiában, hanem az, hogy mindig van ereje újrakezdeni. Végén, az űrjelenetben nem hagyja el a Földet. Újra az Úr elé kerül, vállalja a küzdelmet és bizakodik.

Kosztolányi Dezső Lenni, vagy nem lenni című könyvében mesélt egy történetet Madáchról, mely befejezésül talán kicsit oldja a nehéz témát, s az ünnep fényébe emeli a kétszáz éve született művész szerethető emberségét. „Az ember tragédiája. Olyan tömör ez a cím, oly ősi és megrázó, mintha már örök időktől fogva meglett volna. Honnan is való? Szontágh Pállal, az ő gunyoros földbirtokos-barátjával, aki Lucifer mintaképéül szolgált, egyszer valami csónakkiránduláson voltak s amikor Madách kiszállt és a tópartra lépett, elbukott, besározta fehér nadrágját. »Íme, az ember tragédiája« – kiáltott Szontágh Pál, Madách pedig kijelentette, hogy keresve se találhat jobb címet készülő költeményének. Ilyen módon szolgálja az örökkévalót az esetleges.”

Forrás: Győri Egyházmegye

Fotó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Magyar Kurír