Martos Levente Balázs: Márk evangéliuma

Márk evangéliuma az Újszövetség második könyve. Tizenhat fejezetével a négy közül a legrövidebb, és minden bizonnyal a legrégebbi is, Kr. u. 70 körül keletkezett. 

Márk evangéliumát az egyház emlékezete Péter személyéhez és tekintélyéhez kapcsolta, amikor szerzőjeként az apostolfejedelem első leveléből (1Pt 5,13) ismert „Márkot” tartotta számon. Péter szeretettel említi őt: „Márk, a fiam.” Euszebiosz, aki Kr.u. a IV. században írta meg Egyháztörténetét, korabeli tanúságtételre hivatkozva Péter tolmácsaként említi Márkot.

A kötet teológus szerzője kiemeli: az evangélium, vagyis örömhír, elsősorban és kifejezetten Jézus Krisztusé, de róla négy alakban tesz tanúságot a négy evangélista. Márkot előbb a sassal, majd a IV. századtól fogva immár véglegesen a feltámadást és erőt sugárzó szárnyas oroszlánnal kapcsolta össze a keresztény hagyomány. Az evangélium és az evangélista szimbólumává vált oroszlán a keresztények számára Jézus Krisztus jelképe, és világosan fejezi ki személyének és titkának központi helyét az evangéliumban. Jézus Krisztus maga „Júda oroszlánja” (Jel 5,5), „aki immár legyőzte a halált, s aki nem földi, hanem égi természetű, szolgáló hatalommal győzi le a világot…” Márk Jézusa „eleven és gyors, határozott és titokzatos, hatalmas és alázatos, egyszerre gondos gyógyító és türelmes tanító. Ő az Isten Fia, ahogy arról az Atya tanúskodik a keresztségben és a színeváltozás hegyén (Mk 1,11; 9,7), és ahogy azt a római százados megsejti a kereszthalál pillanatában (uo. 15,39).

Martos Levente Balázs elemzésében rámutat arra, hogy Jézus útja az emberi elképzelést felülmúló út, „ahogy Isten útja is felette áll minden emberi elképzelésnek is.” Ezt az utat csak iránta való teljes nyitottsággal, Jézus személyét csak teljes bizalommal fogadhatja el a vele találkozó személy. „A bensőnek kell átváltoznia, különben az ember inkább ellenkezést tapasztal”, ahogy azt Márk evangéliuma példákkal érzékelteti: (keményszívűség: 3,5; érzéketlen szív: 6,52; 8,17). Jézus szavainak ereje, hatalma van, amely az ördögűzésekben és gyógyításokban mutatkozik meg. „Isten országa, amely az ő evangéliumának lényege, a betegségben, illetve a gonosz rabságában sínylődők számára bizonyul legkézzelfoghatóbbnak.” Lévi meghívását (2,13-17) bemutatva a kötet írója hangsúlyozza: Jézus magatartásának belső logikája Isten országának hirdetése és megvalósítása. Ennek az országnak címzettje kivétel nélkül mindenki, „aki nyitott Isten Jézusban megnyilvánuló akaratára, azaz kész arra, hogy higgyen az evangéliumban és megtérjen.” Jézus egyfelől saját tanítványi köréhez hívja a korabeli társadalomból addig bűneivel „kitűnő” vámszedőt, Lévit, másfelől éppen az ő személyén keresztül mutatja meg jóindulatát a többi hasonló sorsú és életű emberrel szemben.

A tanítványok oktatása című fejezetet (9,33-50) analizálva Martos Levente Balázs kiemeli, hogy mindenkinek a szolgája Jézus lesz, aki „nem azért jött, hogy szolgáljunk neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Maga helyébe viszont egy kisgyermeket állít, szimbolikus cselekedettel, hiszen abban a korban a gyermekek a társadalom jog nélküli tagjai voltak. Jézus ezzel egyfelől a gyengék iránti szeretetét fejezi ki, amellyel ő maga viseltetik irányukban, másfelől az Atya szeretetét, amellyel a világban lévő gyermekeit „körülveszi, magához hívja, elcsitítja. Az igazi szolgálat mások befogadása, a bármilyen értelemben kicsinyek, kiszolgáltatottak elfogadása, megerősítése, növekedésük segítése – ezért küldte az Atya a világba a Fiút, s ezért küldi a Fiú is a tanítványokat a világba.”

A Jézus szenvedését, halálát és feltámadását leíró nagy egységet (14-16) tanulmányozva Martos Levente Balázs kifejti: az evangélium összefoglaló értelme a kereszt alatt álló százados kijelentésének első mondata: „Valóban Isten Fia volt” (15,39). Jézusnak „valóban szenvednie kellett, valóban meg kellett halnia, és valóban fel is támadt”, amint azt többszörösen is megmondta, s amint tettei nyomán felismerték követői. Jézus valóban az Isten Fia, „mégpedig az evangélium egészét tekintve abban a teljes értelemben, amely túlmutat a hívő zsidó várakozásokon, az igaz ember Istennel való barátságán, és túlmutat a pogány százados elképzelésén is a földi hatalmasságok megistenüléséről. Valóban ő a szeretett Fiú, valóban ő a Lélekben keresztelő, valóban ő a földbe hulló, életet hozó búzaszem. Valóban ő az, aki sokakért odaadta az életét, hogy Isten sokak számára az élet forrásává tehesse.”

Az evangélium két utolsó mondata – „Az Úr Jézus, miután szólt hozzájuk, fölment a mennybe, elfoglalta helyét az Isten jobbján, ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta” (16,19-20) – pedig jelzi, hogy Jézus szava valóra vált: megdicsőült, felvétetett az égbe. „Isten jobbjára ült, mert Isten, a világmindenség királya már az ószövetségi, sőt egyiptomi eredetű elképzelések szerint úgy avatta be választottját teljhatalmába, hogy jobbjára ültette őt.” Jézus nem egyszerűen Dávid fiaként, hanem Messiásként ült Isten jobbjára, s ezzel „Isten hatalmas Fiának bizonyult”, ahogy azt a Római levélben olvashatjuk (1,3-4).

Martos Levente Balázs rámutat: Jézus uralma valósul meg azokban is, „akik követségében járnak. A csodák és jelek közé értjük a megtérést és a misszió folytatását is, a világ végéig, minden teremtménynek.”

A könyv a Szent István Társulat Bibliakommentárok című sorozatának hatodik köteteként jelent meg A sorozatot az idén március 15-én Széchenyi-díjjal kitüntetett Rózsa Huba teológus professzor szerkeszti.

(Szent István Társulat, 2015)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír