Megjelenés előtt Jakab Antal püspök szentbeszédeinek gyűjteménye

Az alkalmi és bérmálási beszédek gyűjteményes kiadása, amelyet a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár segítségével sikerült feldolgozni és amelyhez Jakubinyi György érsek írt előszót, Budapesten, az Új Misszió Alapítvány gondozásában lát napvilágot, és július elején Erdélybe is megérkezik. Az előrendeléseket ebben az időszakban a kiadó, Erdélyben pedig a főesperességek gyűjtik össze.

A gyulafehérvári érseki levéltárban őrzött, írógéppel írt beszédek feldolgozását 2012 nyarán kezdte meg a 2010-ben alakult Jakab Antal Keresztény Kör; az adatgyűjtés, a beszédek tematikus csoportosítása, a digitalizálás, sajtó alá rendezés és megjelentetés hosszú folyamatának eredménye pedig most mutatkozik meg.

A kétkötetes gyűjteményről nem mondhatjuk, hogy válogatás, hiszen Jakab Antal püspöknek az érseki levéltárban őrzött hagyatékát igyekeztek a teljesség igényével feldolgozni. A kör célja elsősorban Jakab püspök segédpüspöki és megyéspüspöki szolgálatának ilyen irányú dokumentálása volt, illetve hogy e két évtizedben (1972–1992) elhangzott és az irathagyatékban megtalálható prédikációkat mindenki számára hozzáférhetővé tegyék.

Az első kötetben összesen 186 beszéd található. A papnevelés szolgálatában című fejezetbe 48, a teológián, elsősorban tanévkezdéskor, karácsony előestéjén és a különböző egyházi rendek feladásakor elhangzott beszédeket gyűjtötték össze. A Karácsonyi ünnepkör fejezetben 26, javarészt a gyulafehérvári székesegyházban és leginkább az éjféli szentmisén elhangzott beszéd kapott helyet, míg a Húsvéti ünnepkör címszó alatt 30, nagyheti és húsvétvasárnapi gondolatsor található. A Más egyházi ünnepek című fejezetbe szerkesztett 8 gyulafehérvári beszéd után az első kötet további lapjai kivezetnek az egyházmegyébe: az ötödik fejezet Jakab püspöknek a különböző ünnepi alkalmakkor – harangszentelések, templom- és kápolnamegáldások, jubileumok és más ünnepek alkalmával – elmondott beszédeiből tartalmaz 44-et. Végül a Köszöntések és búcsúzások című fejezet egyénekhez kapcsolódó eseményeken mondott beszédeiből ad közre 30-at.

A második kötet a bérmálási szentbeszédekből gyűjt össze mintegy 70-et. Jakab Antal 1968 nyarán búzásbesenyői plébánosként már bejárt egyházjogot tanítani a gyulafehérvári hittudományi főiskolára (a szeminárium teljes állású tanárává 1968. október 1-jétől nevezhették ki), de már azon a nyáron, 1968. július 1-jén Márton Áron püspök megbízásából kiszolgáltatta a bérmálás szentségét a csíkcsicsói fiataloknak. Noha a szentbeszédgyűjtemény szerkesztésekor az alapelv az volt, hogy a püspökszentelés előtti időkből származó prédikációkat nem válogatják be a kötetekbe, ezzel az egyetlen korábbi bérmálási beszéddel kivételt tettek a szerkesztők.

A püspökké szentelését (1972. február 13.) követő nyáron Jakab Antal részben Márton Áron püspökkel együtt, részben az ő megbízásából nélküle járta végig a Kézdi-Orbai és Belső-Szolnoki főesperesi kerületet, amint erről a kilyénfalvi Jakab Antal Emlékszobában őrzött Bérmálási emlékalbum, Felsőháromszék, 1972 című fényképsorozat tanúskodik. Ebből az időből meglehetősen sok bérmálási szentbeszéd fennmaradt. Az írógéppel írt beszédek többségére saját kezűleg felvezetett feljegyzése szerint egy-egy beszédet Jakab Antal – valamelyest átdolgozott formában – több helyszínen is elmondott, nemritkán évek távlatából tért vissza vagy merített egy-egy korábbi prédikációjából. Sajnos némelyik kéziraton nem rögzítette sem a helyszínt, sem az időpontot, ahol és amikor azt elmondta, ezekben az esetekben nem volt mód a hiányzó adatok pótlására. Mindazonáltal ezeket a beszédeket is közreadták a gyűjteményben. A beszédek sorozata nem látszik teljesnek, de mindazt, ami a gyulafehérvári érseki levéltárban őrzött irathagyatékban fellelhető, feldolgozták.

Szólni kell arról is, hogy mit nem tartalmaz a gyűjtemény. Nem tartalmazza Jakab Antal püspökké szentelése előtti beszédeit, főpásztori idejéből pedig eltekintettek a szerkesztők a körlevelei közlésétől (mivel azok nem élőszóban, az ő előadásában elhangzott, hanem írásban továbbított mondandók), nem válogatták be – jelképértékűen csupán egyet – a más papnevelő intézetekben, más nyelven elmondott beszédeket (hiszen azok eredendően nem magyar nyelven hangzottak el), valamint mellőzték a kézzel írott formában fennmaradt beszédek feldolgozását is (hogy az esetleges tévedéseket elkerüljék).

Jakab Antal a Szentírás-magyarázatok mellett szinte mindig adott útmutatásokat az életvitelhez, és bizony – mai szemmel nézve legalábbis – olykor túlságosan szigorúnak tűnően. Mindez azonban valóban „csak” olvasáskor tűnik ilyen szigorúnak. Akik látták és hallották Jakab Antalt beszélni, emlékeznek derűs személyiségére. Nem véletlenül hívták a hívek Ditróban, első szolgálati helyén „mosolygós káplán”-nak. Isteni ajándék volt számára, hogy ezt a kedélyes természetét a tizenhárom évnyi börtön után is megtartotta. Mindig sugározta az örömet az emberek felé. Személyiségéből és beszédeiből a remény, a bizakodás megerősítése csengett ki. Az egyének és a családok előtt álló kihívásokra, problémákra olyan iránymutató válaszokat adott, amelyekből napjainkban is sokat lehet meríteni. Ki ne állna meg egy pillanatra, amikor azt hallja-olvassa: „a jóság a legjobb ajtónyitogató mások értelméhez és szívéhez”?

A püspök beszédei szívének szeretetteljességét, lelkének érzékenységét is hűen tükrözik. Milyen megragadó, amikor Jakab Antal, az egyházjogász kijelenti: „Az igazság is sokszor didereg egymagában, ha nem melegíti a méltányosság, a rideg jog mellé is odakívánkozik a szeretet.” Vagy azt mondja: „Az igazság akkor ragyog a legjobban, ha sok és szép érvekbe öltöztetik és a szív szeretetének nyelvén mondják el.” És mennyire tudta vigasztalni, bátorítani az elcsüggedésben lévő embert: „Senki se essék kétségbe még saját hibái, gyengeségei, bűnei, nehéz életkörülményei címén se, mert a Szentlélek kegyelme keményre taposott úton, megközelíthetetlen tövisek és sziklák között, áthatolhatatlannak látszó lelkeknek is megtalálja a szabadulás útját, s örömet tud fakasztani a keserűség szikláiból is.”

Gondolataiban visszatérő téma a béke óhaja, ez döntően a saját sorsából fakadóan ilyen erőteljes. Átélte az első világháború, a trianoni elszakadás, majd a második világégés borzalmait, a diktatúrák kegyetlenségeit – a huszadik századot ilyen szempontból „rosszul sikerült korszak”-nak nevezte –, s szemlélve a világban egyre elhatalmasodó konfliktusokat, érthető, hogy rendre a békét sürgette. Tette ezt annak nyomán is, hogy VI. Pál pápa, aki a „béke prófétájá”-nak, „egy rögeszme hírvivőjé”-nek nevezte magát, annak idején január 1-jére elrendelte a béke világnapját. Jakab Antal a békevágyról szóló sorai közé politikai-társadalmi kritikát is elrejtett. Keserűen állapította meg, hogy „a népek a szívtelenség világarányú járványába estek” és sürgette emberek és közösségek egymás iránti szolidaritását. „A nehéz időkhöz, amelyek a harmadik évezredbe is átmerészkednek, jó lesz mindig a kérdések mély megfontolása” – jegyezte meg szelíden, az egymás felé forduláshoz pedig, sugalmazása szerint, a „nyitott szív” és az „alkalmas szó” a két legfontosabb alapkellék.

Beszédeiből kitűnik az is, a püspök mennyire szívén viselte a papi utánpótlás kérdését, a család egységének, a szülők egyetértésének, a gyermekek nevelésének ügyét. Minden alkalmat megragadott, hogy utat mutasson a helyes irány felé. „Jobb, ha kevesebb az ékesség a ruhában és több a bámulnivaló a bölcs beszédben és a szeretet igaz cselekedeteiben” – szőtte bele szavaiba egyik alkalommal, máskor pedig ezt állapította meg: „Ártatlanul élni és ártatlanul meghalni, ennyi az egész életművészet. Becsületesen dolgozni s munkából az égbe jutni életcél és jutalom.”

Jakab Antal széles körű általános műveltsége, felbecsülhetetlen tudása is megmutatkozik prédikációiban. Mondanivalója alátámasztására vagy költői kifejezésére gyakran nyúlt az irodalomhoz, de éppoly sokszor idézett regényrészleteket, tudományos ismeretterjesztő írásokat is. Olykor ő maga is szépprózába illő mondatokat szerkesztett. „Nem elegendő feljutni a csúcsra, meg is kell állni a szélben-viharban a szakadékos sziklák ormain” – hívja fel figyelmünket finoman a helytállás alapkövetelményére, és gyönyörű az a felszólítás is, amellyel a hit mélységéhez vezeti el híveit: „Változzék imává minden gondolatunk.”

Sokan hallhatták nagy átéléssel elmondott szónoklatait a ’70-es, ’80-as években. Nagyszámú kortársunkat tanította, bérmálta, szentelte pappá, így minden bizonnyal sokan találnak a kötetekben személyes emlékeket, kötődéseket is. Akik pedig most találkoznak először e mély hitből, érzékeny lélekből és csodálatra méltó pallérozottságból fakadó intelmekkel, bizonyosan azokhoz is eljut Jakab Antal legfőbb üzenete: „Hitünk állhatatos megvallása nem más, mint a példás keresztény életből mindig kicsillanó jótettek gyöngysora.”

Forrás és fotó: Jakab Antal Keresztény Kör

Magyar Kurír