Michael Marsch OP: Az irgalmasság jelzőtüze – Gyógyulás Lisieux-i Szent Teréz által

Lisieux-i Kis Szent Teréz (1873–1897) kármelita szerzetesnővér, a legifjabb egyháztanító – II. János Pál pápa 1997-ben nevezte ki ennek – és a missziók védőszentje. Terézt XI. Pius pápa avatta boldoggá 1923-ban, majd szentté 1925-ben. Szüleinek, Louis Martin órásmesternek és édesanyjának, Azélie Guérinnek kilenc gyermeke született, Teréz volt a legfiatalabb. A nővérek közül négyen – Marie-Louis, Marie-Pauline, Marie-Céline és a későbbi szent, Marie-Francois Thérése – kármelita apácák lettek, míg Marie-Léonie a caeni vizitációban lett szerzetesnővér. A többi testvér még gyermekkorában meghalt. A Martin házaspárt XVI. Benedek pápa 2008 októberében szentté avatta.

Az Új Ember Kiadványok legújabb kötetében Michael Marsch OP német domonkos pap, szakképzett pszichoterapeuta könyvében, bőségesen idézve Kis Szent Teréz írásaiból, feljegyzéseiből, többek között arra keresi a választ, hogyan válhatott az alig 24 évet élt kármelita nővér „az újkor legnagyobb szentjévé”, ahogyan X. Pius pápa nevezte.

Teréz szüleinek a legkisebb gyermeke volt és mindössze négyéves, amikor gyógyíthatatlan betegség következtében elhunyt az édesanyja. Nővérei és rokonai elbeszélései nyomán azonban hite egyre jobban növekedni kezdett, a családi minta nyomán: „A családban megélt minden kapcsolat és élmény (Teréz számára) példa a hitre, vagyis állandó szemléltető tanítás Istenről és Isten emberhez való viszonyáról. Apja és anyja egészen világos, nagy és gyengéd példaképei a szentségnek…” Megözvegyült apját hallgatva a gyermek Teréz megtanulja, hogy

a menny biztosan valóságosabb és szebb, mint a föld, de amíg Istennek úgy tetszik, addig két lábbal a földön kell állnunk, mert ő teremtette a mennyet és a földet.

Teréz már tizennégy évesen ösztönösen megérezte, milyen élet vár rá a Kármelben, és nem csupán az Egyház fényét és szépségét látta maga előtt. Éles tekintetével felismerte, mennyire emberiek a viszonyok az Egyházban és éppen az általa oly nagyon szeretett papok körében. Teréz hivatásához ettől fogva nemcsak a bűnösök megtéréséért való imádság tartozott hozzá, hanem a papok életszentségéért folytatott küzdelem is.

Kármelita szerzetesnek történt beöltözése után egy hónappal édesapját súlyos agyvérzés érte, elméje elborult. Később Teréz így emlékezett vissza ezeknek az időknek a terheire és vigaszaira: „Gyötrelmeinket nem tudják kifejezni a szavak… Egy napon majd az Égben szívesen fogunk beszélgetni dicsőséges megpróbáltatásainkról, vagy nem vagyunk máris boldogok, hogy elszenvedtük azokat?... Igen, Papa hároméves mártíriuma úgy áll előttem, mint egész életünk legszeretetreméltóbb, leggyümölcsözőbb ideje…, szívemből kicsordul a hála erre a felbecsülhetetlen kincsre gondolva.” Michael Marsch hozzáfűzi: ebben rejlik a Kármel titka, a szenvedés általi szeretet: „együtt szenvedés az apával, szeretetteljes, drága ajándékot jelentő könnyek”.

A Terézhez köthető kis út titkával kapcsolatban a könyv szerzője megállapítja: Teréz nem feltalálta a kis utat, hanem járta azt. Ez Isten ajándéka, és az is marad, de titok is, számtalan kérdőjellel. Teréz a szüleitől még átvette a kis utat, és földi életén túl is azon járt. A kis út nemcsak a szeretet és a bizalom útja, hanem a szentségé is, a szentség útja mindenki számára.

Teréz gyermekkora óta a mennybe akart jutni, és az üdvösségre vezető utat akarta megtalálni, pontosabban azt az utat, amelyen keresztül mindenki eljuthat az üdvösségre.

Teréz többek között azzal mutatta meg, hogy mi a kis út, hogy gondozta egy nehéz természetű, nyomorék kezű, mozgásában korlátozott nővértársát. A kötet írója szerint ehhez Teréz önmagában kevés lett volna, Jézus kegyelme nélkül soha nem élhette volna meg az öröm ajándékát, amikor szolgálta ezt a fogyatékkal élő nővért.

Egy másik nővértársa iránt nagy fokú ellenszenvet érzett, de mivel azt mondta magában: a szeretetnek nem érzelmekből, hanem tettekből kell állnia, mindenképpen azon volt, hogy „azt tegyem meg ezért a nővérért, amit annak a személyért tennék, akit a legjobban szeretek. Valahányszor csak találkoztam vele, imádkoztam érte a Jóistenhez, Neki ajánlva minden erényét és érdemét”. Ez a nővér valóban meg volt győződve arról, hogy kis Terézt úgy vonzza magához, mint senki más. Fogalma sem volt Teréz belső küzdelmeiről. A nővér hagyatékában később találtak egy feljegyzést: „Amint megismerkedtünk, mi, a Gyermek Jézusról nevezett drága nővérem, Teréz és én, ellenállhatatlan vonzalmat éreztünk egymás iránt.” A nővértársához fűződő kapcsolata révén Teréz felfedezi Isten irgalmának és ezáltal a maga titkos kis útjának egy egészen új oldalát: ellenszenve nem teszi közömbössé a „szent apáca” iránt, aki minden bizonnyal nagyon kedves Isten előtt. Teréz rádöbben: az, hogy hiányzik belőle a nővér iránti rokonszenv, semmiképpen sem felel meg Isten iránta érzett vonzalmának. Gondosan meg kell különböztetnie egymástól a kettőt. Teréznek a viselkedése kísérlet arra, hogy eljusson a szerzetesnővér belső szentélyébe, s ezzel örömet szerezzen Jézusnak.

A domonkos szerzetes elemzése szerint Teréz egyre világosabban látja, mennyire tökéletlen, milyen éretlen és kishitű. Tökéletlensége azt jelenti számára, hogy

haláláig szüksége van Isten irgalmára, és a halálon túl teret kell engednie az eljövendő másik világnak:

„Milyen boldog vagyok, ha tökéletlennek látom magam, mert Isten irgalma szükséges a halálom pillanatában is!” Arra a kérdésre, hogy érzi magát, a halál által már megjelölt Teréz így felel: „Betegségem alatt olyan vagyok, mint egy kisgyermek, nem gondolok semmit, csak örülök, hogy a mennybe megyek, ez minden!”

A kötet szerzője leszögezi: Teréz sohasem vesztette el a kedvét, akkor is megőrizte szívében a békét, amikor lelkét a legsűrűbb sötétség árasztotta el. A sötétség és zavartság nem változtat azon a meggyőződésén, hogy az élete nem veszett el: „És minden sötétség ellenére elképesztően mély béke van a lelkemben.” Még a sötétség is kegyelemnek bizonyul, az a kegyelem ez, amelyre Teréz vágyott, hogy egy asztalhoz üljön a hitetlenekkel és az istentelenekkel. Imádkozik a kéjgyilkos Pranziniért és a szélhámos Léo Taxilért, aki még őt is megtévesztette egy ideig. Teréz fokozatosan ismerte fel: az a hivatása, hogy Jézus iránti szeretetből egy asztalhoz üljön a bűnösökkel. Azonosulnia kell velük, hogy Isten irgalmának segítségével megízlelhessék a megváltást. A szerző szerint Isten valóra váltotta Teréz vágyát, hogy úgy éljen együtt a bűnösökkel, mint egy közülük. „Nem csupán egy asztalhoz ülhet velük, hanem amikor Isten akarata szerint eljön az ideje, fortéllyal belophatja magát velük a mennyországba.”

Michael Marsch összegzésképpen megállapítja: Isten megengedte, hogy Teréz „harcossá váljon, a jó harcosává, Isten Igéjének harcosává. Ő az irgalmasság harcosa az igazak számára.

Teréz küzd a hitért a hitetleneknek, az Istenért az istenteleneknek és a szeretetért azok számára, akiket senki sem szeret.”

A kötetet Kőrösiné Merkl Hilda fordította.

Michael Marsch OP: Az irgalmasság jelzőtüze – Gyógyulás Lisieux-i Szent Teréz által
Magyar Kurír – Új Ember Könyvkiadó, 2022

Szerző: Bodnár Dániel

Magyar Kurír