Miért pont oda megy a pápa, miért pont annyi időt tölt ott? – Egy pozsonyi látogatás margójára

Jézus Krisztus földi működése során egy kevesebb mint 10 ezer négyzetkilométeres területen élt és mozgott. A Szentírást lapozgatva különféle találkozókról olvashatunk: feltámasztja Jairus leányát, a naimi ifjút, betegeket gyógyít. Felmerülhetnek bennünk a kérdések: A mindenséget megalkotó, mindenható Isten miért korlátozta be magát ennyire? Miért egy ilyen kicsi földrajzi területen mozgott? Hiszen megtehette volna, hogy beutazza a fél vagy akár az egész világot. Miért nem a Római Birodalom fővárosába ment, és a császárt látogatta meg? Jézus miért csak ennyi emberrel találkozott? Miért volt neki fontos éppen Jairus leánya, azaz az egyén szenvedése, betegsége és halála?

Jézus az egész megváltást személyessé, emberléptékűvé tette.

Ismerve és szeretve az általa teremtett embert, földi élete során még arra is figyelmes volt, hogy amikor közösséget vállalt velünk, nem lépte túl a földrajzi, fizikai és térbéli korlátokat, ha ment valahová. Hiszen általában gyalog tette meg útjait. És nem azért támasztotta fel éppen Jairus leányát, mert nem volt neki fontos a több száz kilométerre található „másik” ember szenvedése, hanem ezzel is példát adott nekünk, hogy úgy tudunk leginkább segítségére lenni, hogy elsősorban az előttünk, mellettünk és környezetünkben élő, lévő emberekre figyelünk, nem vagyunk közömbösek irántuk, találkozunk velük.

A pápai apostoli utak (mióta a modern korban VI. Pápa elkezdte a sort) gyakran kritika alá esnek.

Miért pont oda megy a pápa, miért pont annyi időt tölt ott, miért pont azt az embert látogatja meg?

Nincs ez másképpen Ferenc pápával sem. 34. apostoli útján, Pozsonyban, hétfő délután a város – emberi mérce alapján – egyik legjelentéktelenebb helyére látogatott, a peremvidékre, annak is a peremére, egy hajléktalanszállóra. Megtehette volna, hogy egy több száz fős intézményt látogat meg, de ő mégis úgy döntött, hogy azok közé látogat el, akik a legnyomorultabbak, akiket leginkább kirekeszt a jóléti társadalom. Nem voltak ünnepi beszédek. A legrászorultabbak gondozásának helyet adó épületbe, ahol ágyaiknál a gondozottak várták, csak a szolgáló nővérek kísérték be a pápát. A sajtó munkatársai és a köszöntésére összesereglett emberek is kint vártak. Így

a félórás találkozás során, mely rejtve maradt a kamerák szeme előtt, a lényeg maradt: a Szentatya által a gondozottak számára ajándékba adott idő és figyelem.

Éppen ez az a két dolog, amiből valamiért sokszor nagyon keveset adunk egymásnak, és főleg azoknak, akikről a közvélekedés az, hogy megérdemlik a sorsukat, mert elrontották az életüket.

Ferenc pápa Krisztus földi követeként megállt a hajléktalanok mellett, és figyelt rájuk. Nem tett mást, mint hogy szeretett, azzal a szeretettel, ami a krisztusi szeretet lényege, amit sosem tudunk megérdemelni, akármennyire jók vagyunk is. Ferenc pápa ma olyan embereket látogatott meg, akik úgy érezhették, korábban senki sem figyelt rájuk.

A Szentatya nem oldotta meg a helyzetüket, valószínűleg holnap is hajléktalanok lesznek. De az élettől, az emberi közönytől, az elhagyottságtól sebzett szívükre jótékony balzsam került.

Az apró gesztusok, a kézfogás, a szemkontaktus megmutatták, hogy csak kőről kőre, embertől emberig tudjuk együtt építeni Isten országát.

Szerző: Kuzmányi István

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír