Mindig a jövő épül – A párizsi érsek szentbeszéde a tűzvész sújtotta Notre-Dame-ban

Az érsek szentbeszédének magyar fordítását olvashatják az alábbiakban.

Ma a katedrális felavatását, felajánlását ünnepeljük. Itt, ebben a katedrálisban. Mily nagy öröm ez nekünk! A dedikálás szó (lat. dedicatióból) annyit tesz, felszentelés. A dedicatio tehát azt jelenti, hogy a templomot az istentiszteletre, a kultusz bemutatására szentelik. Minden évben megünnepeljük a templomszentelést, a Notre-Dame székesegyház felépítésének mély okát és értelmét, azt, hogy kifejezi az ember törekvését Isten felé.

A katedrális elődeink hitéből épült. Kinyilvánítja Krisztus jóságába vetett bizalmukat. Hittek az ő szeretetében, mely erősebb a gyűlöletnél, és életében, mely erősebb a halálnál. A keresztények Szűz Mária iránti különösen gyengéd érzelmeit is tanúsítja ez a templom. Az édesanya iránt, kit végső akaratával adott nekünk az Úr, hogy úgy törődjünk Máriával, ahogy ő is gondoskodik rólunk. Ezért ajánlották neki e katedrálist, ezért lett Notre-Dame de Paris, vagyis párizsi Miasszonyunk. Ő volt Jézus legértékesebb kincse, amit nekünk adott, mielőtt meghalt a kereszten.

E katedrális a keresztény reményből is született. Ez a remény jóval túlmutat kicsiny, személyes, önközpontú életünkön. Általa csodálatos perspektívába léphetünk: átlépve nemzedékek határait – ahogy ezt most is látjuk. Az építkezésen dolgozók lelkesen mondták, hogy itt rátaláltak arra a közösségi szellemre, mely e szépséges alkotásban van, amely felülmúlja mindazokat, akik építik. Mily káprázatos csoda! Nem hírnév szerzéséről van szó, hanem arról, hogy mindenki szolgálatára építsünk. Nos, hát ez fejezi ki a nemzedékeken és korokon túlmutató reményt! Mindig a jövő épül.

A párizsi Notre-Dame a szeretetből is született, hisz ez a katedrális mindig nyitva volt, és mindig nyitva áll mindenki előtt – kivéve most, biztonsági okokból, s ez érthető. A szegények és kitaszítottak menedéke, akik védelmet találtak falai között. Biztosan mindenki jól emlékszik Quasimodo szavaira: „Menedék! Menedék!”

S valóban: mindenki meghúzhatta magát ebben a katedrálisban! Remélem, ez mindig is így lesz. Egyébként a Hôtel-Dieu – melyet közvetlenül mellé építettek – mindig is a katedrálishoz tartozott. Ez a kórház a szegények és betegek feltétel nélküli befogadásának jele volt. S remélem, hogy újra visszatalálhatunk e katedrális építőinek szelleméhez! Mert éppen nekik: a szegényeknek, betegeknek, kitaszítottaknak van elsődleges helyük az Egyházban, ahogy ezt az Úr tanította nekünk.

Most e kérdésekkel állunk szemben: Szégyelljük-e őseink hitét? Szégyenkezünk-e Krisztus miatt?

Igen, e katedrális kultikus hely: ez sajátos és egyetlen egy célja. Nincsenek turisták a Notre-Dame-ban, hallom néha. E kifejezést gyakran pejoratív értelemben használják, hiszen valóban, akik betérnek ide, nem turistaként jönnek. Nem feledkezhetünk el arról a misztériumról, mely arra indítja az emberiséget, hogy jöjjenek s keressék azt, ki minket felülmúl. A körülöttem álló káplánok tanúskodhatnak róla, hogy bár talán sokan kíváncsiságból, anélkül tértek be a Notre-Dame-ba, hogy pontosan tudták volna, miért teszik, de nem úgy távoztak, ahogy beléptek: mert itt van egy Jelenlét. Talán rejtett, de kétségbevonhatatlan Jelenlét.

Nos, ezekre fontos emlékezni e katedrálissal kapcsolatban. Vajon tudatlanságból vagy ideológiai megfontolásokból valóban szét tudnánk választani a kultúrát a kultusztól? Már a szavak etimológiája is a két kifejezés közti szoros kapcsolatra utal. Hangsúlyozom: a kultúra kultusz nélkül műveletlenséggé, tudatlansággá válik. Ez tagadhatatlan, hiszen minden kulturális és művészi alkotás felsőbbrendű istenség vagy transzcendencia miatt és annak függvényében jött létre. S ha már műveletlenségről beszélek, elég csak látni kortársaink mélységes vallási tudatlanságát, aminek oka, hogy – a laicitásra hivatkozva – az isteni lény fogalmát, sőt magának Istennek a nevét is kizárják a közéletből. Ez a laicitás kizár minden látható lelki dimenziót.

Mint minden építménynek, a katedrálisnak is van egy alapköve, mely az épület egészét hordozza. Ez az alapkő Krisztus. Ha kivennénk ezt az alapkövet, az egész katedrális összeomlana. Tényleg. Üres héj lenne csak, ékszerdoboz ékszer nélkül, élettelen csontváz, lélek nélküli test.

Valójában ez a katedrális az emberi zsenialitás gyümölcse: az ember remekműve. Azonban az emberi személy az isteni zsenialitás gyümölcse: Isten remekműve. Hallottuk, hogy Krisztus azt mondja: senki sem ragadhat ki senkit az ő kezéből. Ez bizony azt jelenti, hogy Isten ismeri az embert, minden embert, s ez felülmúlhatatlan, mérhetetlen nagy méltóságot ad nekünk. Ez Isten remekműve, mi magunk vagyunk Isten remekműve!

Múlt vasárnap tízezer fiatallal találkoztam. Megajándékoztak valamivel, ami épp a Notre-Dame-ban történtekre emlékeztetett. A szentmise olvasmányai című könyvet kaptam tőlük, ugyanolyant, amit én ajándékoztam a tűzoltóknak. Csak ez új volt, és nem égett szélű, mint a másik. Nos, ekkor felidéztem nekik, hogy ők az én igazi katedrálisom: ők, ez a tízezer élő kő alkotja a mai Egyházat. Azonban ez az épület pont arra emlékeztet, hogy ezeknek az élő, értékes köveknek szükségük van egy hozzájuk méltó értékes helyre. Ezért építették föl ezt a katedrálist.

Amikor az emberi zsenialitás hozzákapcsolódik az isteni zsenialitáshoz, amikor Jézus Krisztus, valóságos Isten és valóságos ember személyében e kettő összekapcsolódik, pontosan akkor következik be igazán a természetfölötti, transzcendens és az immanens, a menny és a föld szövetsége. Itt és most, ebben a katedrálisban, minden bemutatott szentmisében valóra válik ez a szövetség, mikor Krisztus teste – melyben mind osztozunk –, megnyitja előttünk az örök életet.

E különleges alkalomból bemutatott szentmise – melyet úgy tűnik, több ezren követnek –,  keltse fel újra a vágyat a keresztényekben, hogy már itt a földön – s nem csak egy eljövendő életben – térjenek vissza ide létük forrását keresni.

Az örök élet ma kezdődik, s ez az élet minden egyes eucharisztiában kezdődik. Megújul, hiszen maga az Úr adja táplálékul magát! Nem földi életre, nem biológiai szervezetünket, nem e testet táplálja: nem! Hanem táplálékkal látja el a lelket, lehetővé teszi, hogy Istennel legyünk kapcsolatban. Ez a páratlan, rendkívüli értelme, s ezért érdemes egy katedrálist építeni! Ezért biztosan megéri újjá is építeni!

Nem túlzás azt mondani, hogy boldogok vagyunk, hogy itt mutathatjuk be ezt a szentmisét, hogy megadjuk Istennek, ami az Istené, s visszaadjuk az ember magasztos hivatását.

Fordította: Mézner Mariann

Fotó: MTI, Aleteia

Magyar Kurír