Nem magamért futottam – Pál Feri sport és lélek kapcsolatáról

Az előadó elárulta, hogy legkedvesebb képzése tanulmányai során az volt, amikor lelkigondozónak készült a Testnevelési Egyetemen. A kurzus egyik alkalmára az osztrák olimpiai válogatott hivatásos és egyben hivatalos lelkigondozóját is meghívták, hogy a résztvevők kérdezgethessék. Az egyik kérdés az volt, mitől lesz jó sportlelkigondozó valaki. Szeressen sportolni, de legfőképpen szeresse a sportolókat – hangzott a válasz.

Pál Feri elsősorban mentálhigiénés szakemberként szólalt meg, de természetesen a sportoló és a katolikus pap is előbújt olykor belőle. Elsődlegesen nem a sportról, hanem inkább a sportolóról, az edzőről és a szurkolóról mondta el gondolatait.

Öt lépésben vázolta fel, hogy miként lehet eredményesen és elégedetten sportolni. Az első lépés az erőfeszítés megbecsülése. Lehet, hogy még fényévekre vagyunk ilyenkor a sikertől, pláne az olimpiai bajnoki címtől, de csak akkor indulhatunk el ezen az úton, ha megbecsüljük azt az erőfeszítést, amelyet teszünk. Volt egy kislány, akinek mindkét lábából hiányzott egy-egy izom. Amikor otthon elmondta, hogy az iskolában győzött a futásban, az édesapja hitetlenkedve kérdezte: „És mennyi előnyt kaptál?” Erre a kislány: „Azt, hogy tudtam, mindent bele kell adnom, ha győzni akarok!”

Az erőfeszítés megbecsülésére azért is van szükség, hogy ne csak sikeressé, elégedetté is legyen az ember

– hangsúlyozta az előadó.

A második lépés a teljesítmény, ami még mindig nem tévesztendő össze a sikerrel.

A teljesítményt olyasféleképpen lehet jól értékelni, mint az a testnevelő tanár, aki nem úgy osztályozott, hogy mindenkire érvényesen azonos szintet várt el, mivel tudta, hogy nem élsportolókat képez, s ha jól csinálja a dolgát, akkor tanítványai szeretni fognak sportolni.

Többek között kötélmászásból az év elején felmérést végzett. Év végén úgy osztotta ki a jegyeket, hogy aki már az elején is fel tudott mászni és az év végén is, az ugyanúgy ötöst kapott, mint aki az elején még csak nagy nehézségek révén mászott fel, de az év végén ügyesen felkúszott. Ám ennél a tanárnál az is ötöst kapott, aki az év elején csak felugrott, nem is nagyon tudta húzni magát, de év végén már három lépésnyit fel tudott kulcsolni, mert erőfeszítést tett, hogy fejlődjön. Lehet, hogy kívülről semminek tűnik a teljesítményünk, de nekünk akkor is kell tudnunk a saját tevékenységünket értékelnünk – szögezte le Pál Feri.

A harmadik lépés az eredmény. Lehet, hogy kevésen múlik egy jó eredmény – hét ponton, három centin vagy épp két tizeden –, de akkor is jó, ha el tudjuk ismerni a saját eredményeinket, mert emiatt akkor is meg tudjuk őket becsülni, ha nem járnak együtt sikerrel.

Erre egy sporton kívüli példát hozott az előadó: egy alkoholista édesanya nagyon szerette volna látni a gyermekeit, de képtelen volt ennek érdekében leszokni az italról. A pszichológusa nem arra biztatta, hogy végleg tegye le az alkoholt az egyik napról a másikra, hanem hogy a vasárnapi láthatás előtt már szombat estétől kezdve ne igyon. A nő ezt, ha iszonyú elvonási tünetekkel is, de tudta vállalni, és hétről hétre, hónapokon keresztül rendszeresen meg tudta látogatni a gyermekeit. A pszichológus az eredményét teljesen semmibe vevő környezetével szemben ezt értékelni tudta, aminek hatására az édesanya összeszedett annyi energiát, hogy el tudta hagyni az alkoholt.

Az eredményes és elégedett sportolás negyedik és ötödik lépése a siker, illetve a dicsőség. A kettő közötti különbséget úgy határozta meg Pál Feri, hogy

siker az, amikor tapsolnak az emberek, és dicsőség az, amikor tapsolnak az angyalok.

Aki e kettő közötti különbséget fel tudja fogni, annak már nem lesz olyan nagy baj, ha nem tapsolnak az emberek, de az angyalok igen – mutatott rá a mentálhigiénés szakember, aki szerint ez a fair play szellemiségében is megmutatkozik.

Pál Feri beszélt arról is, hogy nem mindegy, hogy valakit a hiánymotiváltság vagy a növekedésmotiváltság visz előre. Mert hiába lesz sikeres valaki akár hosszú évekig, ha az a cél vezeti, hogy valamikor valami nagyot elérjen, mert akkor az egész folyamat – akár világcsúcsok és azok megtartása is – csak szorongással van tele, nem leli benne örömét az ember, mint az a kislány, akinek már tanulmányai elején is csak a valamikori nyelvvizsga lebeg a szeme előtt. Viszont az, aki élvezi azt, amit csinál, annak a motivációja nem a sikerre fog vonatkozni elsődlegesen, az élvezi a játékot, vagy angoltanulás közben élvezi, hogy mindennap tanul jó pár új szót, hogy az édesapjával úgy tud beszélni, hogy az édesanyja nem érti, hogy arra készül, hogy egy angliai úton majd ő kéri a jegyet a pénztáros nénitől. A visszavonulására készülő Cseh Laci is azt nyilatkozta nemrégiben: azt csinálná másképp, hogy jobban élvezné, hogy sikeres.

A motivációt más ismérvek alapján is kategorizálta Pál Feri, hozzátéve, hogy egyik sem rossz önmagában, csak van, ami nagyobb teljességet ad. Sportolhat valaki biológiai motivációból, azaz gyakorlatilag megélhetési célból, de az önmegvalósítás részeként is. Ez utóbbi eredhet külső motiváltságból, hogy szeretne nagyon sikeres lenni, de lehet belső is: hogy száz százalékban benne legyen abban, amit tesz, egyfajta flow-élménye legyen azáltal, hogy mester, profi.

Van még egy ezeken túlmutató motiváltság is, amikor a belső késztetéshez még küldetéstudat is hozzáadódik: „ez a dolgom a világban, erre vagyok kitalálva”. Balczó András versenyzett például ilyen énfölülmúlással, ahogy ki is fejezte: nem magamért futottam. „Szerintem a plusz, ami minket vezetett, az volt, hogy szerettük is egymást” – fogalmazta meg a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázóink közül Benedek Tibor, hogy miért épp ők nyertek, és nem a szintén klasszis szerbek vagy az Egyesült Államok csapata.

Harmadik ausztráliai előadóútja idején Pál Feri elérte, hogy találkozhasson Cathy Freeman futónővel, az ausztrálok nemzeti ikonjával, aki „Egerszegi Krisztina, Darnyi, Puskás és Balczó egy személyben”. Érdeklődött tőle, mi volt a sikerének a titka, hogy úgy nyert utcahosszal 400 méteren, hogy 300 méternél még csak harmadik, 350-nél második volt.

Cathy Freeman elárulta, hogy a motivációja nagy részben abból adódott, hogy a súlyos mozgásszervi betegségben szenvedő nővére nem tudott futni, tehát ő adományként élte meg, hogy tud. Ha már futok, akkor minél gyorsabban fussak – ez volt a célja.

Amikor Feri atya megkérdezte, hogy a győzelmének van-e spirituális tartalma, az ausztrál őslakos futónő szintén igennel felelt, mondván, hogy amikor ott állt a dobogó tetején, nyilvánvaló volt, hogy ott van vele az egész népe.

Cathy Freeman létre is hozott egy alapítványt, amely évente négyszáz gyermek családját támogatja, akik olyan helyen laknak, ahol alapból nem tanulnak meg angolul, ami hihetetlen hátrányt jelent számukra. „Mi a célod ezzel?” – kérdezte a mentálhigiénés szakember, amire az volt a felelet: „A legfontosabb, hogy mi tizenhatan, akik az alapítványnál vagyunk, szeressük egymást.”

A hit és a sport kapcsolatát papként, a teológia felől is megközelítette az előadó, abból a szempontból, hogy milyen mértékű spiritualitás jellemez egy adott sportolót. Lehet valakinek sebzettségközpontú spiritualitása, ami egyáltalán nem is meglepő egy sportembernél, hiszen általában egy valaki nyer, az összes többi veszít.

A már emlegetett osztrák olimpiai lelkigondozót felkereste egy nagyon jó sprinter, aki éremre is esélyes volt, de a minimálisan megcélzott döntőbe jutást sem érte el. Teljesen össze volt omolva, s feltette a sokak által megfogalmazott kérdést: Hol van ilyenkor Isten? Mivel a fájdalmán kívül nem sok mindent látott, a lelkigondozó kérte, menjen el, és térjen kicsit később vissza. A futó ekkor még csak hitt Istenben, de nem bízott benne. Egy év múlva, amikor újra felkereste a lelkigondozót, elárulta neki, hogy a szavait humbugnak találta, de aztán keserűségében egy last minute úton elment Balira egy hónapra. Ott megismerkedett egy nővel, aki a felesége lett, és akkor már együtt gyermeket is vártak. A sprinter elismerte, hogy a családja sokkal fontosabb számára, mint a sportsikerei, tehát ki is tudott kerülni ebből a sebzettségközpontú spiritualitásból.

Létezik énközpontú spiritualitás is, ebben az esetben egy sportoló azért imádkozik, hogy győzzön, gyakorlatilag eszköznek használja Istent természetes és emberi céljainak elérésére.

A harmadik fajta spiritualitás az istenközpontú vagy más néven többközpontú spiritualitás. A második név azért fontos, mert valamiképpen az Istenben nem hívők is megélhetik. Ebben az esetben valami nagyobb, emberfeletti dolognak adja át magát a versenyző. Ilyen lehet a már emlegetett fair play, amelynek nagyon szép példáját mondta el Pál Feri: Wichmann Tamás sokszoros világbajnok kenus azzal segítette ugyanabban a számban induló fiatal jugoszláv sporttársát, akinek szülőhazájában ellehetetlenedett a képzése, hogy ő maga edzette, sőt még nála is lakhatott.

A következő vb-n Wichmann azért nem lett tízszeres világbajnok, mert az őáltala edzett fiú nyerte a viadalt. Ez az ezüstérem nem csupán egy második helyet jelentett, hanem pályafutása koronáját; nemzetközi fair play díjat is kapott egyébként érte.

Sárosi Laura tollaslabdázó olimpikonunk története is egyedülálló ezen a téren. Az olimpiára selejtező Európa-bajnokságon ellenfelének elszakadt a cipője, és mivel nem volt kéznél a tartalék cipője, csak úgy tudta volna kicserélni, ha elhagyja a pályát – de azzal automatikusan elvesztette volna a meccset. A magyar tollasozó odaadta a saját tartalék cipőjét ellenfelének, aki aztán megverte, de az önfeláldozó sortoló a világranglistán betöltött helyezése alapján kijutott az olimpiára.

Ezzel kapcsolatban Pál Feri arra is rámutatott, hogy az önmegvalósításnak három fokozata van: az önérvényesítés (amely a sportban sokszor mások kárára történik), az önátadás vagy más néven flow, és önmagunk felülmúlása, tehát ha fair módon küzdünk.

Szvjatoszlav Richter zongoraművész kérte segítőitől időskorában, hogy precízen lapozzanak. Ők nagyon megijedtek, hogy mi van vele, elfelejtette a darabokat? Nem felejtettem el, hanem én változtam meg – mondta nekik. – Régen azt szerettem, ha nagybetűvel volt kiírva a saját nevem, és kicsivel a zeneszerzőké, de most már épp fordítva.

A konferenciáról szóló teljes beszámolónk ITT olvasható.

Szerző: Agonás Szonja

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír