Nem megelégedni a kevéssel – A Superwelt című filmről

Gabi (Ulrike Beimpold) egy osztrák kisváros egyik élelmiszer-áruházában dolgozik pénztárosként. Hétköznapi jelenetek peregnek előttünk: az egyik árucikk a másik után halad át a kezén, pittyegések, fizetés, blokk. Otthon is a rutin várja – főzés, mosás, egy kis ropogtatnivaló és tea uzsonnára, este torna a barátnőkkel. De mindeközben apró, egyre erősödő jelekre leszünk figyelmesek. Gabi hirtelen hátrafordul, mintha követné valaki. Elméje olykor mintha kihagyna néhány másodpercre, ilyenkor túlönti a teát, vagy kiesik egy párbeszédből. Aztán hirtelen kapcsol, és újra jelen van, folytatja a megszokott mozdulatsorokat.

A hétköznapi rutin szövetének ez a felfeslése egyre nyugtalanítóbb. A torna után még kedélyesen búcsúzik el a barátnőitől, de kocsija felé tartva néhány pillanat leforgása alatt megváltozik a hangulata: előbb enyhe aggodalom, majd pánikszerűvé fokozódó rémület látszódik az arcán. Hátra-hátrapillantva valaki másnak a kocsijához rohan, amelynek utasteréből egy kutya ugat rá. Ez hozza vissza a realitásba.

De valójában milyen ez a realitás? A városka közterület-fenntartó cégénél dolgozó férje másfél éve csalja őt, a fia a képernyő mellől, foghegyről válaszolgat neki. A lányával a legszorosabb a kapcsolata, de vele sem tudja megosztani mélyebb érzéseit, kételyeit. A film első fele ebben a nyomasztó légkörben halad előre, miközben, ahogyan Gabi, úgy mi is tanácstalanul állunk az egyre fokozódó pszichés tünetek előtt.

Nem bírván a nyomást, főhősnőnk végül a szabadba, a város határába menekül. Napjaink Ausztriájában ez már nem az érintetlen természetet jelenti, hanem a szélerőművekkel tarkított szántóföldeket, a köztük futó országutakat, autópályákat. Gabi teljesen kiszakad a hétköznapi életéből: nem megy be dolgozni, és még a családjának sem szól erről. Mindent hátrahagy. Itt kezdjük sejteni, hogy a tünetei mögött spirituális útkeresés állhat, annak is egy igen radikális formája. Egy olyan hívás, ami teljesen összezavarja az elmét, és mindent megkérdőjelez, amit addig tudni véltünk. Még azt is, hogy kik vagyunk. 

Férje a keresésére indul. Jellemző a kapcsolatuk kiüresedésére, hogy amikor rátalál, többek között azt veti a szemére, hogy otthon nem találta a tejet, és így feketén kellett innia a kávét. Gabi nem megy vissza vele, a férfi otthagyja az országút mellett. Az asszony éppen az út mentén sétál, amikor arra halad katonaként szolgáló fiának konvoja. Meglátják, és kinevetik, mint egy túlkoros örömlányt. A fia félrenéz. Később, amikor az egyik társa rákérdez: „Nem anyád volt az az út mellett?”, letagadja.

Gabi teljesen egyedül marad. Magánya egy kápolnában éri el a csúcspontját. Elbújik, és hagyja, hogy rázárják a kaput. Itt már félreérthetetlenül Istenhez beszél. Egyetlen emléke van a hittanóráról, egyetlen ima: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem. Feleletet azonban nem kap. A film talán legmegrázóbb jelenete az, amikor kétségbeesésében nekiesik a kapunak, és dühödten veri, majd eszeveszetten húzni kezdi a harangot.

A férje arra gyanakszik, hogy a nőnek szeretője van, azért tűnik el ilyen hosszú időkre. Gabi megvallja neki, hogy Istennel van „viszonya”. De nem ő kezdett ki vele, hanem fordítva. Újra az országúton látjuk. Perbe száll Istennel, ahogyan Jákob is viaskodott az angyallal. Miért nem tudott megelégedni az életével úgy, ahogy volt? Miért kellett utánaerednie a kérdésnek: mi értelme mindennek? Isten talán élvezi, hogy megszégyeníti az embert? Az asszony összeomlik, és megátkozza az Urat. 

A katarzist – a megnyugvást – egy hatalmas vihar hozza el. Gabi elcsendesedik. Ekkor, a férjével való párbeszédben hangoznak el a film számomra legfontosabb mondatai. Nem szabad beletörődni a langyos életbe, a végére kell járnunk a kérdéseinknek. Nem elégedhetünk meg a kevéssel, mert sokkal többre vagyunk meghívva.

A radikális, mindent felforgató hívás, melyre Gabi bátran válaszolt, átalakítja az életét. Immár látja, mi a fontos, és mi a mellékes. Ugyanott van, ugyanazt csinálja, a világ nem változott körülötte. Mégis minden más, minden értelemmel teli lett. Isten, akit megátkozott, kegyelemmel fizetett. Ez lenne a Szupervilág? 

Fotó: Filminstitut.at; Faludi Ferenc Akadémia

Borda Máté

Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2019. szeptember 29-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.