Növekedjünk a Krisztusra alapozott, életet nemesítő értékekben! – Szent Lászlót ünnepelték Győrben

Szent László győri ünnepe töretlenül vonzza a lovagkirály tisztelőit a szent liturgikus emléknapján. Hívek sokasága töltötte meg idén is a Győri Egyházmegye főtemplomát. Az egybegyűlteket, köztük a helyi közélet vezetőit, az egyetem és a város intézményeinek képviselőit, a zarándokokat, a paptestvéreket Veres András megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke köszöntötte: „Kiemelt ünnepünk ez a nap. Őseink 260 évvel ezelőtt tettek fogadalmat megtartására, amit nekünk is követnünk kell. Ma is rászorulunk Szent László pártfogására.”

Az ünnepi szentmise főcelebránsa és szónoka Hortobágyi T. Cirill OSB pannonhalmi főapát volt. Koncelebrált Veres András püspök és Pápai Lajos nyugalmazott megyéspüspök.

Hortobágyi Cirill a szentmise elején arra hívott, hogy meglátva Szent Lászlóban a mindazok közötti összetartó kapcsot, akik országunk, településeink külső és belső boldogulását és békéjét munkálják, legyünk mi is az összetartozás munkásai. „Nagy szükségünk van ma, megosztott világunkban a kötelékek, az összetartó kapcsok megerősítésre, országunk, településeink külső és belső boldogulásának és békéjének munkálására, széthúzás helyett összefogásra, szent és nemes célok érdekében.”

Szentbeszédében rátekintett Szent László művére, és három pontban foglalta össze annak üzenetét. Elsőként arra figyelmeztetett, mit veszítünk, ha a történelmi korrektség jegyében, a kritikus gondolkodás igényével az egy-egy szent köré épített kultusz sötét foltjait keressük.

800 éves a Szent László-kultusz, amit dicsérő himnuszok, magasztaló énekek, hőstetteit bemutató krónikák és legendák, a művét értékelő tanulmányok, lelkesítő prédikációk és műalkotások sokasága tükröz.

A kultusz dicsfény. A mai tárgyilagos, néha túlzottan kritikus gondolkodás hajlamos arra, hogy keresse, hol fakul ez a dicsfény.

S rá tud találni erre Szent László esetében is. Az így gondolkodók felteszik a kérdést, látva a lovagkirály kemény, szigorú törvénykezését, megtorló büntetéseit: a cél valóban szentesíti az eszközt? Mert bár a szigor hatékonynak bizonyult, véget vetett a Szent István halálát követő trónharcoktól és pogánylázadásoktól hangos, zűrzavaros időszaknak, de lehet szentnek nevezni azt, aki megcsonkíttat és kivégeztet embereket, a mai szemmel semmiségnek tűnő lopásért? Vajon valós képet festenek róla, amikor „a könyörületesség cselekedeteivel teljes” uralkodóként emlékeznek rá? Nem nagyítják fel egyoldalúan hőstetteit és erényeit?

Valóban nem söpörhetjük le egyszerűen ezeket a kérdéseket, és megnyugtató, hogy maga László sem tette.

Gyötörte a kérdés, meddig lehet elmenni a földi siker érdekében – árulja el László Monte Cassino apátjának, Oderisiusnak 1091-ben írt levele, amelyben így fogalmaz: „…bűnös ember vagyok, mivel a földi méltóság gondját a legsúlyosabb bűnök nélkül nem lehet előmozdítani…”

Szent László példát ad arra, hogy emberi törékenységünket nem lehet egy cinikus mosollyal, kézlegyintéssel elintézni, mondván, ez már csak így van. László kihívásként tekint saját gyöngeségére. Ismeri a bűnbánat és a vezeklés erejét, ismeri a bocsánat felszabadító élményét, az irgalom és együttérzés másik embernek méltóságot adó csodáját.

Életfeladatként állítja elénk önmagunk nevelését

– közelíteni magunkat a tiszta és nemes emberi eszmények felé, amivel sohasem hagyhatunk fel, sohasem leszünk teljesen készen.

Szent László életének az is üzenete, hogy a minden erejével Szent István művét folytató uralkodás – a bölcs, Magyarország függetlenségét, nemzetközi beágyazottságát elősegítő és tekintélyét előmozdító külpolitika, valamint a belső stabilizáció – nem merülhet ki intézmények alapításában, struktúrák felállításában. A változást az emberek szívében kell előidézni, amit a hit elmélyítése hozhat el. „A politikai alapú, racionális belátás kevés, a szív megtérése kell az üdvösséghez” – fogalmazott a főapát. Szent László művének folytatása ezért ma elsősorban azt jelenti, hogy

nem nyugodhatunk bele, hogy tompuljon életünkben az eszmény, a hit, a keresztény tanítás, még akkor sem, ha mások nagy szóval, talán érdekből hirdetik a keresztény erkölcsöt, de nem élik.

Harmadik üzenetként azt bízta ránk a főapát, ha Szent László ma élne, legnagyobb gondja az ember lenne – a mi nemzedékünk, mely – ahogy XII. Piusz pápa a félelmét megfogalmazta – tudásában óriássá vált, de erkölcseiben törpe marad. Melyet az a veszély fenyeget, hogy elhalványul benne a teljesebb, emberibb élet eszménye és az ez iránti őszinte, tiszta vágyakozás, és az együvé tartozás tudatának erősítésénél, a köz javának előmozdításánál fontosabbá válik az egyén boldogulásának, előmenetelének szűk látókörű munkálása, akár a másik kárára is, még akár a széthúzás révén is. Hogy az önzetlen, önmagát odaadó elszántság, az ész, erő, szent akarat és az áldozatvállalás fémjelezte munka helyett az ügyeskedés, a helyezkedés és a kapcsolatok révén történő előrejutás és a gyors meggazdagodás mintája terjed.

Szent László törekvése ma az lenne, hogy ismét erkölcseiben növekedjen nemzetünk, a Krisztusra alapozott, életet nemesítő emberi értékekben, a becsületben, a tisztességben, a kimondott szó megtartása szentségében.

Szent László ma is Jézus Krisztust állítaná népünk elé példaként, és az tanítaná – ahogy Ferenc pápa is –, hogy forduljunk cselekvő szeretettel környezetünk és a többi ember felé, vállaljuk felelősségünket a teremtett világ és az emberi társadalom értékeinek védelmében és előmozdításában. „Ne azt kutassuk tehát, hogy vannak-e a Szent Lászlót övező dicsfényen foltok, hanem kövessük őt, és álljunk bele törekvésének lényegébe, ami napjainkban a mi személyes jövőnket és a társadalom jövőjét garantálja.”

Az ünnepi szentmisét követően indult el a Szent László-hermát hordozó fogadalmi körmenet a székesegyházból. A Magyar Honvédség Dánielfy Tibor 205. Légvédelmi Rakétaezred adott díszőrséget, a menetet rézfúvósok kísérték a belváros utcáin.

A Szent László-szobornál elénekelt Te Deum után Veres András püspök a lovagkirály oltalmába helyezte Győr városát, az egyházmegyét, annak minden lakóját, a családokat, az ifjúságot, a betegeket és a szenvedőket külön is említve.

Szerző: Trauttwein Éva

Fotó: Horváth Gábor / Győri Egyházmegye

Magyar Kurír