Papíralapú kert – Kántor Zsolt versmondatai

„Az ihlet is egy mű”
(Karakterjegyek)

Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb – és legkevésbé méltányolt – fejleménye Kántor Zsolt poétikai világának alakulása. Nyelv és gondolat, szöveg és világ, Logosz és Isten teremtő viszonylatai jutnak itt szóhoz (hogy csöndig érhessenek); a képzettársításos érzékiség személyes és egyetemes minőségeket szűr át egymáson. A modern nyelvfilozófiák (és irodalomelméletek), illetve a bibliai exegézis (és hermeneutika) ihlető belátásai a fogalomhasználat móduszát is újraserkentik Kántornál. Így lehet egyszerre alanyi és gondolati ez a költészet. Mely a „múlt nevű eretnek” (A kihűlt, üres nézőtér) hagyatékát mérlegelve a „papíralapú kert” (Beleíródik a hang) grammatikai édenébe kínál bebocsátást. Efféle, önmagukban is meditációs kisugárzású versmondatokkal:

„Fény kezdettől fogva van.” (A fénysebesség álma) – „Leszünk spirálból örökkévaló iránnyá.” (A fénysebesség álma) – „Tudta, hogy a lehelet testté lesz.” (Vas István – atlasz) – „A nyelv világra hozza a személyiséget.” (Átírás, forgatás: nem beszédben áll) – „Az is ered valahonnan, ami örök.” (Átírás, forgatás: nem beszédben áll) – „Ha a kegyelem mellé az ész odaáll.” (A Pilinszky sziget) – „Hús-vér írás.” (Darling) – „A bárány a szöveg kijáratánál dedikál.” (Tesztoszteron reneszánsz) – „A felszínről kitörölte / Az emberiség, de a mélyből újraírják / A spórák az angyalnyelvet.” (Az örök eredete) – „Az én elmenekül a szövegből s beülteti magát egy kertbe.” („Inspiráció generátor”) – „Az Írás vére folyt ki.” (Húsvéti text) – „A tapasztalat elkésett tudás.” (Tapasztalat és nyelv) – „De a szavak érinthetővé teszik a képzeletet.” (A modernitás gyökerei)

„Aki világot alkot, az talál nyelvet” (Kőris, akantusz, kankalin) – alkot világot is, nyelvet is Kántor Zsolt. E versvalóságban, ha rácsukjuk „az ajtót egy félmeztelen gordonkára” (Imahárfa), a panoráma határtalanul kizárólagossá válik: „Nem látni mást, csak a keresztet” (A befogadás utóélete). Napvilágra kéredzkedő szavaink egy tartósabb sors érdekében járnak közben: „A mennyezet puha. Nincs alja. / A beszéd tartja meg” (A Menny égisze alatt); élők és holtak boldogságesélyeit a Logosz logikája rendezi el: „A szövegen kívül van az a hely, amit betölt az élet. A szabadság hiányozna onnan éppen? De ha ki akar jutni valaki, maga is szöveggé lesz” (Ars). S bár nem a humorral érintkező derű a Kántor-versek fő szervezőelve, a pátosz és a tragikum tónusai legnemesebb formáikban az üdvösség hírelésével látszanak rokonnak: „Hihetetlen, de a korszak végén a jók megállnak” (A leglágyabb örömök szövete);„Megkapjuk, amit akartunk, csak másként” (Páfrányfenyő).

A közelmúltból Borbély Szilárd, a jelenben Hegedűs Gyöngyi verskultúrája mutat hasonló érdeklődést és érzékenységet a testté lett szó misztériuma iránt. Olyan költők közt járunk, akik a nyelv mögötti nyelvnek is kortársai.

A kezdetben volt az Ige igazságát talán éppen ez bizonyítja: hogy textusaink – egyáltalán – lehetségesek.

„Szinte kibírhatatlan ez a sok szépség, / Amit tékozol a tudás.” (A Pilinszky sziget)

Fotó: Wikimedia Commons

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. december 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.