Párbeszéd a liturgiáról: Az ünneplés kapuja: a bűnbánat (2.)

A szentmise elején Isten elé visszük egész valónkat. Lefegyverkezve megállunk, és megmutatjuk, kik is vagyunk valójában: bűneinkkel, törékenységünkkel, ajándékainkkal, életünk minden kibogozhatatlanságával és mindazzal, amiért neki tartozunk hálával, az ő irgalmának tesszük ki magunkat.

Ezt fejezzük ki a bűnbánati imával, amit tulajdonképpen egyszerre intézünk Istenhez és a közösséghez: „Gyónom a mindenható Istennek és nektek, testvéreim…”

Fontos, hogy közösen kérünk bocsánatot. Ahol ugyanis olyan emberek vannak együtt, akik egyenként törékenynek, bűnösnek, elégtelennek, de kicsinységükben fölemeltnek ismerik meg magukat, ott megszülethet az együttérzés egymás és a világ iránt is, ott lehullik mindenfajta rossz elitizmus álarca. Nem vagyunk különbek másoknál. Kiválasztottságunkat nem a magunk nagyszerűségének, hanem kizárólag Istennek köszönhetjük.

A szentmise elején tartott bűnbánat, az itt felébresztett töredelem nem valamiféle kóros bűntudat ébren tartására szolgál, mintha Isten mellett csak bűntudattól gyötörve élhetnénk helyesen. A cél, épp ellenkezőleg, a bizalom felkeltése, a kitettségben az irgalom megtapasztalása, a mindent elsöprő szeretet befogadása. Ő ugyanis ezzel vár bennünket. 

„Irgalmazzon nekünk a mindenható Isten, bocsássa meg bűneinket, és vezessen el az örök életre” – zárja le a liturgiát vezető a bűnbánati részt. Ez kevesebb, mint a gyónásban kapott feloldozás, de jóval több mint puszta óhaj. Ebben a mondatban megnyílik a kapu Isten irgalmas szeretete felé. Beléphetünk rajta. Együtt. Itt és most.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír