A Szentlélek egyesítő ereje

Magyarul áldozásnak mondjunk, amikor részesedünk Krisztus szentségi testében és vérében. Ennek eredeti, latin elnevezése communio: egyesülés, közösségre lépés, egység a föld termését megadó és a bennünket az élet kenyerével tápláló teremtő Istennel, továbbá társainkkal, akikkel a hitben és a kenyértörésben osztozunk.

A covid-járvány idején, amikor sokan csak online kapcsolódhattak a liturgiához, számos lelkipásztor buzdított a lelki áldozásra. Az Egyház tanítói Szent Pál és Szent Ágoston óta figyelmeztetnek arra, hogy az eucharisztikus kenyér és bor szentségi vétele (communio sacramentalis) feltételezi, hogy teljes közösségben vagyunk Krisztus egyházi testével (communio ecclesialis), és a szentség vételére lelkileg is felkészülünk (communio spiritualis). Fontos, hogy Krisztus testének és vérének vétele ne váljon rutinná, hanem mindig tudatosan, imádságos és a Szentlélekre nyitott lélekkel történjék.

A szentségek célja nem más, mint a szentháromságos közösségben való részesítés. Isten úgy akarja, hogy igaz és örökké tartó közösségre lépjünk vele. Ezért a lelki áldozás és a szentségi részesedés az Eucharisztiában mindig communio spiritualis: egyesülés, amit nem mi, hanem a Spiritus, vagyis Isten Szentlelke hoz létre. Ő az, aki osztozik velünk, és részesít bennünket a Szentháromság oszthatatlan közösségében. E részesedés során a legfontosabb nem az, amit mi magunk teszünk. Sokkal inkább az, hogy – a liturgikus üdvözlés szavai szerint – megnyíljunk a Szentlélek egyesítő ereje előtt.

Ne csüggedjünk, és ne essünk kétségbe, ha úgy érezzük, nem tudjuk, mit tegyünk érte. Pál apostol példáját követve bízzuk rá magunkat a Lélek munkájára. Hiszen „akik a Lélek zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk, és várva várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását. (…) A Lélek is erőtlenségünk segítségére siet. Mert nem tudjuk, hogy valójában mit is kell kérnünk, de maga a Lélek esedezik értünk szavakba nem foglalható sóhajtozással” (Róm 8,23.26).

Fotó: ewtn.co.uk

Magyar Kurír