Pécsi Rita: Tanár vagyok. Mégis

Azt hiszem, mindenki, aki ma ezen a pályán marad, és így a szünidőben jut egy kis ideje elmélkedni a saját dolgai felől is, megfogalmazza ezt a „mégis”-t. Mindennek ellenére tanár, óvónő, kisgyermeknevelő – azaz pedagógus vagyok.

Nem mélyülnék el a körülmények nehézségeinek és gyakran kilátástalannak látszó megoldatlanságainak már-már közhelyesnek számító taglalásába, de nem kerülhetjük meg ezt a szempontot sem.

Számomra is sok ponton érthetetlen az a helyzet, amiben a pedagógusok mindennapjai zajlanak. Mégis maradunk.

– Rengeteg a rendszerszintű probléma, fájdalmas tapasztalni az irányítás tehetetlenségnek látszó toporgását és a társadalmi megbecsültség hiányát. Mégis maradunk.

– Óriási súlyként nehezedik mindannyiunkra a családok szétesése és az ennek kiszolgáltatott gyermekek súlyos krízisének következményeivel történő szembesülés. Mégis maradunk.

– Persze, hogy naponta megküzdünk a pályatársak hiányával, a kényszerű és ezért gyakran szakszerűtlen helyettesítések megterheltségével – de mégis maradunk.

– Nehezen találunk utakat az internet fertőző tartalmait „cumizó” növendékeink eltorzult világához. Mégis maradunk.

Miért? Több okunk is van rá. Valljuk, hogy „a nevelés az élet szolgálata.” (Kentenich) Tudjuk, hogy szükségesek az állapotokat megnyugtatóan rendező jogszabályok, a keretek, a rend, de mindannyian tapasztaljuk, hogy ebből élet nem lesz. Másra is szükség van. Igazi, hatékony, nevelő erejű kapcsolatra, ihletett vezetésre. Éppen erre hívta fel a figyelmemet nemrégiben egy konferencián a klasszika-filológus rektorom, aki hangsúlyozta, hogy a pedagógus a közvélekedéssel ellentétben nem az általános értelemben vett oktató szakembert jelenti. A paidagógosz görög eredetű szó, a Kr. előtti 6-5. században azt a művelt rabszolgát jelentette, aki a gyermekkel „úgy általában törődik”: elkíséri az iskolába, figyelemmel kíséri az oktatást, hazavezeti őt és az otthoni felkészülését is segíti. Később még jobban kibővült a feladatköre, ugyanis a rábízott gyermek erkölcsi nevelőjévé is vált. Polgárjoggal nem rendelkezett ugyan, mégis szinte családtagként, komoly bizalmi kapcsolatban állt a szülőkkel. (Később, a keresztény kultúrában a pedagógia kifejezetten az iskolán kívüli gyakorlati Krisztus-követésre nevelést jelentette: paedagogia Christiana).

Mindez pedig köszönőviszonyban sincs azzal a beszűkült felfogással, ami csupán információközlő-számonkérő-minősítő funkciónak tekinti ezt a tevékenységet.

Sokkal inkább a gondjaira bízott növendék testi-lelki-szellemi fejlődésének felelősségteljes, elkötelezett, személyes kapcsolaton álló vezetését jelenti. Ez a tanári hivatás magával ragadó valódi vonzereje – amivel sajnos sok esetben könnyű visszaélni is, mert akár bizonyos „rabszolgaságot” is vállal vele az ember. „Mégis.”

Érthető, hiszen az élet szolgálata mindig kitüntető, csodálatos lehetőség, de egyben egy szükségszerűen hosszú távú vállalkozás. Amolyan „megszelidítés”, amiről Saint-Exupéry Kis hercege beszél. Csak azt ismerjük meg igazán – embert, gyermeket, tudományt, stb. – amit megszelidítettünk. Ez munka, érzelmi kapcsolódás és sok-sok idő. Tehát jó esetben már régen nem bizonyos feladatkör mechanikus ellátásáról beszélünk, hanem organikus, életközeli, sőt életvitelszerű kapcsolódásról, kötődésről is. Kilencvenéves anyósom gyakran megemlékezik erről, az őt nevelő orsolyita apácák pedagógiai munkáját idézve. Az egyik nővér ezt így fogalmazta meg: tudod, édesem, a tanítás és a tantárgyak csupán annak a keretei, hogy törődjünk veletek.

Különös teremtmény az ember, aki hitünk szerint a szentháromságos Isten arcát hordozza, a mai tudományos álláspont szerint pedig társas lény, aki csak kapcsolatokban fejlődik.

Szükségünk van tehát egymásra, a gyermekeinknek pedig nem csupán a szülőkre, hanem a családon kívüli nevelőkre is.

„Egy gyermek felneveléséhez egy egész falu kell”. A pedagógusokkal való személyes, érzelemgazdag bizalmi kapcsolatban tanulhatják meg az élet legfontosabb törvényszerűségeit, a boldog emberi kapcsolatokat művelő értékeket, rajtuk keresztül ismerhetik meg a teremtés szépségeit, gazdagságát, és a Teremtő gondviselő gyengédségét is. Ők mutathatják meg nekik, hogy érdekes a világ, és alakítható is, és mindezért felelősséggel tartozunk. Csak ebben a személyes kapcsolatban érlelődnek olyan felnőtté, akik képesek „egészségesen igényelni, jó kedvvel segíteni, értelmesen szolgálni, önfeláldozóan cselekedni és áhitatosan szeretni.” (Karácsony Sándor)

Erre pedig a hatalomittas, értékvesztett, betegesen énközpontú, ugyanakkor igaz kapcsolatokra éhező-szomjazó világunkban sürgető szükség van. József Attila prófétikus könyörgése az utolsó pillanatot jelzi: „Nem én kiáltok, a föld dübörög”.

Ha elveszítjük a paidagogoszt, aki a család kezét megfogva továbbvezeti az élet dolgaiban a gyermekeinket, unokáinkat, kire bízzuk a jövőt? A miénket és a következő nemzedékét? 

Sokszor gondolok arra, hogy Szent Kalkuttai Teréz anya is tanár volt. A legszegényebbek közt végzett életszolgálatában is ezt a minőséget élte. Szeretettel törődött velük, az életet – és az örök életet – szolgálva. Talán nem véletlen, hogy imába foglalta ezt a mégis-érzésünket:

Ha jót teszel, megvádolnak, hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet,
mégis tégy jót!
Ha sikeres vagy, hamis barátokat és igazi ellenségeket nyersz,
mégis érj célt!
A jó, amit teszel, holnap már feledésbe megy,
mégis tedd a jót!
A becsületesség és őszinteség sebezhetővé tesz,
mégis légy becsületes és nyílt!
Amit évek alatt felépítesz, egy nap alatt lerombolják,
mégis építs!
Az embereknek szükségük van a segítségedre, és ha segítesz támadás érhet,
mégis segíts!
A legjobbat add a világnak abból, amid csak van, s ha verést kapsz is cserébe,
mégis a legjobbat add a világnak, amid van!

Ezért vagyok tanár, méghozzá örömmel. MÉGIS.

Fotó: Merényi Zita (a kép archív; illusztráció)

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. július 24-i számában jelent meg.