Senki sem különálló sziget – Márton Áron és környezete

Ahogyan a nap ragyogása lehetetlenné teszi az égboltot mindig beborító csillagszőnyeg megpillantását, a szent emberek kisugárzása is elhalványítja a miliőjükben élő személyek alakját. Pedig – John Donne címben idézett sora szerint –

senki sem magányos sziget: sokan vesznek körül minket, akik így vagy úgy, de hatással vannak sorsunkra, miképpen mi is az övékre.

Márton Áron történelmi nagysága ugyanígy viszonyul azokhoz a legkülönbözőbb vallású, nemzetiségű, erkölcsiségű, rendű és rangú személyekhez, akik életének valamilyen módon részévé váltak, ezért fontos munka a gyulafehérvári megyéspüspök pályáját évtizedek óta kutató Marton József legújabb kötete, amely a főpásztor mellett hosszabb-rövidebb időre feltűnő szereplőket hozza közel a korszak egyháztörténelme iránt érdeklődő olvasóhoz.

Az Úr feddhetetlen szolgája című könyv nemcsak számba veszi a püspök szerteágazó kapcsolatrendszerének legfontosabb irányait, hanem elemzi és értékeli is őket, feldolgozva a nagy mennyiségű dokumentumot, amely velük kapcsolatban a levéltárakban felhalmozódott.

A kötetben szereplő tanulmányok Márton Áron életszentségének fontos bizonyítékai, hiszen a bennük leírt történetek a három isteni erény gyakorlásának szép példái, olyan érdemszerző tetteké, amelyek révén az ember Krisztus tanújává és a kegyelem erejének hirdetőjévé válik. A kötet alcíme finoman utal arra, hogy a püspök életének részét képezték a küzdelmek is, amelyek kiváltképpen lehetőséget adtak neki a szeretet gyakorlására. Igazi morális seregszemle, egyszerre isteni és emberi színjáték, amely lelki szemeink előtt lejátszódik Marton József történészi és írói tehetségének köszönhetően. A dokumentumokból kihámozható száraz tények, adatok úgy elevenednek meg a kötet lapjain, hogy egyaránt felfedezhetjük bennük a Gondviselés reményt mindig ébren tartó munkálkodását és a bűn szolgaságában álló, gyenge teremtmény bukdácsolását. Felemelő és lesújtó, egyszersmind a huszadik század viharai által formált portrék sorát olvashatjuk az egymást követő tanulmányokban, amelyekből valóban egy, a szerző szóhasználatát idézve Janus-arcú világ képe bontakozik ki a szent életű püspök alakja körül. A mérleg egyik serpenyőjében ott vannak a példamutató, akár egészen a vértanúságig hűséges társak, a másikban pedig az önzés, a hiúság és más kisszerűségek által vezérelt figurák történetei. Olvasóként bizton állíthatjuk, egyik sem tanulság nélkül való.

A pozitív példák sorát Pacha Ágostonnal kezdhetjük, aki temesvári megyéspüspökként több tekintetben is osztozott Márton Áron megpróbáltatásaiban. A korkülönbség tetemes volt közöttük, de a huszonhat évnyi távolságot hamar áthidalta helyzetük hasonlósága. Ahogyan Marton József éles szemmel felfedezi viszonyuk sajátos dinamikáját: „Kezdetben Ágoston püspök és Áron püspök kapcsolata amolyan apa-fiúi volt, de elég hamar testvériessé vált, sőt, az utolsó években már az öreg temesvári püspök fordult eligazításért a fiatal gyulafehérvári főpaphoz.” A háborús körülmények, a román államhatalom és a kommunista uralom szorításában egyre bizalmasabbá váló kollegiális kapcsolatuk egészen bebörtönzésükig megmaradt. Szép bizonyítéka ennek a Pacha Ágoston egyik levele végén megfogalmazódó gondolat, amely Márton Áron helyzetének súlyosságára reflektál:

Más püspöknek is van gondja és tépelődése. A tiéd több és súlyosabb. Adjon a jó Isten neked erőt és egészséget, és sok tűrést. Ez a kívánság nem üres szó, mert én azt mindennap belefoglalom a szentmisébe.”

Ahogyan fiúinak mondhatjuk Márton Áronnak a temesvári püspökhöz fűződő viszonyát, akár atyainak is nevezhetnénk az utódával, Jakab Antallal való kapcsolatát, akivel már 1936-tól együtt szolgált a kolozsvári Szent Mihály-plébánián. A Marton József által dokumentumokkal gazdagon alátámasztott pályaképből egyértelműen látszik a két személyiség hasonlósága a hitben való állhatatosság és az Egyházhoz való hűség tekintetében.

Börtönévekből Jakab Antalnak még több is jutott: összesen közel tizenhármat töltött le belőlük Románia leghírhedtebb fogházaiban. Mindezek természetesen nyomot hagytak testi és lelki állapotán egyaránt, amit tovább rontott a kiszabadulása után átélt bizonytalanság. Az egyházszervezetbe való visszailleszkedése fokozatosan ment végbe, ám a nehézségek ekkor sem szegték munkakedvét. A segédpüspöki kinevezést – saját bevallása szerint – vonakodva fogadta el, és ezekkel a szavakkal kommentálta: „…a kapott feladathoz szeretnék százszor szentebb lenni, mint amennyit életemben s gyarló természetemből összekapargathattam.”

A teljes recenzió IDE kattintva olvasható.

Szöveg: Koncz Attila

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír