Snell György: Megváltottságunk örömében kell megélnünk azt, amink van

Október 20-án a Szentatya Snell Györgyöt az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökévé nevezte ki, és a pudenzianai címzetes püspöki címet adományozta neki. Püspökké szentelése 2014. december 6-án, szombaton 10 óra 30 perckor lesz a budapesti Szent István-bazilikában.

Snell György 1949. március 8-án született Kiskirályságon (a Csongrád megyei község neve 1956 óta Eperjes – A szerk.). Felsőfokú tanulmányait a központi szemináriumban és az Egri Érseki Papnevelő Intézetben végezte. 1972. április 3-án szentelték pappá Egerben a Váci Egyházmegye szolgálatára. 1993-ban, a magyarországi egyházmegyék határainak átrendezését követően inkardinálódott az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyébe.

Szolgálati helyei: káplán Kiskunlacháza-Peregen (1972–1975), káplán Budapest-Rákoskeresztúron (1975–1987), plébános Budapest-Rákoskeresztúron (1988–2008), plébános Budapest-Rákosligeten (2004–2006), a Rákosi Esperesi Kerület helyettes esperese (2000–2003), a Rákosi Esperesi Kerület esperese (2003–2005).

2003-tól folyamatosan ellátja az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatósága igazgatói tisztségét. 2008. augusztus 1-jétől a budapesti Szent István-bazilika plébánosa.

* * *

– Evangélikus édesapja és katolikus édesanyja mellett hogyan bontakozott ki hivatása?

– Apám és anyám is mélyen vallásos volt. Anekdotaként elmesélem megismerkedésük történetét. Apám négyévesen tíz-egynéhány testvérével elveszítette édesanyját. Tízéves korában szabóinas lett, majd fél Európát végigjárta segédként, mestervizsgát tett, és – nem vicc! – a plébániánk területén, a Vadász utcában nyitott szabószalont. 31 éves korában húsvétkor hazalátogatott Gádorosra, és elment locsolni. Volt egy lány, akiről a falubeli fiúk azt mondták: „neki az Úristen sem eléggé szent, a mennyország nem elég ékes”. Ez felkeltette apám érdeklődését, és elment hozzá. Anyám egy percen belül a lényegre tért: „Maga milyen vallású?” Az evangélikusság azonnal rossz pontot szerzett neki, hát még mikor felajánlotta, hogy szívesen katolizál. Apám látta, hogy itt neki babér nem terem, meglocsolta anyámat, s elment. Távozóban megkérdezte, írhat-e. Anyám igent mondott, apám pedig írt: pünkösdkor hazajön, hozhatja-e a gyűrűket. Anyám igenjét hamarosan eljegyzés, majd esküvő követte.

– Családi örökség ez a mindent átható belső derű, az élet humorral való szemlélete?

– Apám rendkívül jó kedélyű ember volt, anyám sokkal realistább. Azt hiszem, bennem a kettő ötvöződik. Alapvetően optimista vagyok, bár tudok nagyon mélyponton is lenni, de igen gyorsan talpra szoktam állni.

– Fiatalon és gyorsan döntött a papi hivatás mellett.

– Szentesre jártam középiskolába, nem voltam rossz tanuló. Tanáraim biztattak, menjek a közgázra vagy a műszakira. Engem egyik sem érdekelt. Az érettségi szünetben elmentem dolgozni a téeszbe. Éppen répaegyelés ideje volt. Ez nagyon katolikus munka, mert csak térdelve lehet csinálni. Ellenállhatatlanul tört fel bennem akkor: „Mit keresnél te a közgázon vagy a műszakin, neked papnak kell lenned.” Mélyen vallásos anyám, katolikus módon nevelt bennünket. Amíg volt hittan az iskolában, ott tanultam, majd ötödik osztálytól kezdve a szomszéd faluban kántor lettem egy ferences atya mellett. Az ő papi élete nagy hatással volt rám. Érettségi után a váci egyházmegyébe jelentkeztem, főpásztorom a Központi Papnevelő Intézetbe küldött. 1972 húsvétján szenteltek pappá. Akkor még élt a dédanyám, 96 éves volt. Az ő szobájában, egy Csongrád megyei tanyán mutattam be az első szentmisét, apám halálának 15. évfordulóján.

– Papi élete első három évét Peregen töltötte. Milyen volt a kezdet?

– A háromezer-ötszáz lelkes Pereg katolikus falu volt akkor, lakosainak elsöprő többsége rendszeresen járt templomba. Csodálatos település volt, egy aranyos plébánossal, aki akkor kezdett felépülni agyvérzéséből. Nagyon sokat tanultam tőle, rendkívül jó útbaigazításokat adott. Kezdőként vittem a teljes plébániát és az esperesi hivatalt. Vagy húsz hittanórám volt hetente az iskolában, ami egy kezdő papnak igen nagy feladat. Egyik napról a másikra éltem, azt tűztem ki magam elé, hogy az adott napnak megfeleljek. A nagyon nehéz első év után belejöttem, és megszerettem. Vallásos affinitású közösség volt, más dolgom nem volt, mint „raktam rájuk a szalicilt, hogy ne romoljanak el”. Bátyi Pál plébános atyát apámként szerettem. Amikor meghalt, kicsit összeomlottam, pedig már évek óta elkerültem mellőle.

– Ezután 33 évet töltött Rákoskeresztúron. Hogyan gondol vissza erre az időszakra?

– Mindig dühöngök, amikor ezt a városrészt „Rákosborzasztónak” nevezik. Gondozott, szép kertváros. Ma is meggyőződésem, hogy az egyház Budapesten főként a perifériákon, a külvárosokban él. A belvárosi plébániákat fokozottan érinti az elöregedés. Nekem nem volt szűk az ott adott tér. Mindig hangsúlyoztam a híveimnek: „ti nem tizenhét kerületiek, hanem keresztúriak vagytok”. A település ősrégi alapokra épült temploma már a negyedik templom Szent István óta, mindig Szent Kereszt egyháza volt. Sikerült is sokakban megerősítenem a keresztúri öntudatot. Erre büszkének kell lenniük, egy ősi egyházközség tagjai. A legnagyobb szeretettel gondolok vissza az ott töltött 33 évre. Mikor bíboros úr (ti. Erdő Péter – A szerk.) 2004-ben kérdezte, nem akarok-e beljebb jönni, nemmel feleltem. Nekem akkor már nem éltek a szüleim, a családom néhány emberből állt. Keresztúr volt az otthonom, a családom a munkahelyem. Összenőttem az egyházközséggel, ma is ugyanannyit imádkozom értük mindennap, mint a bazilikai híveimért. 2008-ban a főpásztor a Szent István-bazilikába helyezett.

– Ha valaki belép a bazilika sekrestyéjének bejáratán, láthatja a częstochowai kegykép másolatát. Az Ön plébánosi évei alatt került oda. Véletlen, hogy ezt a képet választották?

– Ő választott minket. Világéletemben anyás voltam. Földi anyámat és a Szűzanyát is nagyon szeretem. Naponta imádkozom hozzá, kérem a segítségét mindenhez. A Szűzanya már torkig lehet velem, mert szegényt állandóan „inzultálom”. Hol ezért, hol azért, hol amazért. Częstochowát nagyon szeretem. Létszükséglet számomra, hogy évente többször elmenjek oda. Néhány alkalommal a káplánjaimmal is elzarándokoltunk. A Szűzanya képe úgy került a Szent István-bazilikába, hogy a pálos atyák 2011-ben egy nemzeti zarándoklat alkalmával felajánlották, adnának egy tökéletes másolatot a kegyképről, ha valahol el tudnánk helyezni Budapesten. Ők a bazilikára gondoltak. Ne fogadtam volna el? Örömkönnyek között vittük be, sok ezer ember kíséretében.

– Eltelt lelkipásztori szolgálatban 43 év, miközben nagyot fordult a világ. Mi a lelkipásztor válasza erre a változásra?

– A peregi évek a kommunista érában teltek. Akkor, ha egy pap egy kicsit többet tett, mint ami a hivatalosan engedett teret betöltötte, akkor már „fajin” legény volt. Tisztelet és megbecsülés övezte. Ma bármit tegyen egy pap, nem tud megfelelni az elvárásoknak, mindenki valami mást szeretne tőle. Százszorosak az elvárások, és ugyanakkor nagyon megfogyatkozott a papság. Meggyőződésem, hogy a lelkipásztorkodás lényegi eleme ma a személyesség. Az emberek arctalanná váltak, összekeveredett a gondolkodásuk, „tohuvabohu” az egész világ. Fogódzókra van szükségük. Azt gondolom, az embereknek nem a modernség kell, ami együtt fut a világgal, hanem a stabilitás, amit csak az evangélium tud nyújtani. S ha ezt őket személyesen megszólítva tudjuk adni, mindennél többet adunk. Mi, papok, kényszerhelyzetbe szorítva sok esetben menedzserekké válunk, holott lelkiatyáknak kellene lennünk. Számomra fontos a szentségi pasztoráció, például szívesen és szeretettel gyóntatok. Erre naponta kínálunk lehetőséget 4 és 6 óra között a bazilikában, „fel is futtattuk” a gyóntatást.

– Hogyan lesz valakiből püspök?

– Telefonon kaptam a hírt, hogy kineveztek. Azonnal dönteni kellett, vállalom-e. A nyilvánosságra hozatalig azonban volt húsz nap, amikor senkinek nem mondhattam el a hírt, mert pápai titok alatt állt. Közben hazalátogattam Gádorosra a nővéremhez, akinek éppen azon az éjszakán halt meg a férje. Még neki sem szólhattam kinevezésemről. A húsz nap alatt rengeteget töprengetem, imádkoztam. Ekkor találtam rá jelmondatomra. A kenyérszaporítás történeténél kinyílt Szentírásban megszólított a mondat: „Ti adjatok nekik enni!” Ez az, amire törekszem, táplálékot adni lelki és fizikai értelemben, hiszen nagyon sok a rászoruló ember. A készület során kikristályosodott bennem, hogy a püspöknek a remény emberének kell lennie. Ebben segít a természetemből fakadó optimizmusom. Kérdezem: miért vagyunk reménytelenek? Krisztus nem váltott meg bennünket? Megváltottságunk örömében kell megelégednünk azzal amink van. Ezt a reményt szeretném az emberek szívében felszítani, mert reménytelenül élni lehetetlen.

– Alig egy nap van a szentelésig, milyen feladatok várják a közeljövőben?

– Korán kelő vagyok, a reggel csendessége mindig az imáé. Elsőpéntek délelőtt pedig mindig a beteglátogatás ideje, így lesz ez a szentelés előtti napon is, majd délután konkrét felkészüléssel, liturgikus próbával folytatódik a nap. A szentelést követően, vasárnap a nagymise után, huszonhatan Częstochowába indulunk, hogy december 8-án, Szeplőtelen Fogantatás ünnepén ott mutathassam be püspöki primíciámat.

– Mit üzen az olvasóknak szentelése alkalmából?

– Krisztus megváltott minket, őrizzük meg lelkünkben a reményt. A remény a hitből táplálkozik, hiszen miben reménykedjek, ha nincs a szívemben hit. És itt a harmadik isteni erény is belép, hiszen így több szeretettel leszünk egymás iránt.

Fotó: Balázs Péter

Trauttwein Éva/Kuzmányi István/Magyar Kurír