Spirituális liturgiák Qumránban – Fröhlich Ida székfoglaló előadása a Szent István Akadémián

Nézőpont – 2016. március 9., szerda | 12:36

Fröhlich Ida ókorkutató március 7-én, hétfőn este tartotta meg székfoglaló előadását a Szent István Tudományos Akadémián, az ünnepélyes eseményre a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának II. János Pál dísztermében került sor.

Fröhlich Ida előadásában a qumráni közösség spirituális liturgiáit mutatta be, különös tekintettel a qumráni töredékekben fennmaradt áldás- és átokmondásokra és azok liturgiában betöltött szerepére.

A jelenlévőket Erdő Péter bíboros, a Szent István Tudományos Akadémia elnöke köszöntötte, majd a közösen elmondott Miatyánk imádság után felkérte Fröhlich Ida professzor asszonyt előadásának megtartására. A székfoglaló elhangzását követően a testület főtitkára, Barna Gábor néprajztudós méltatta a jelöltet, akinek Erdő Péter adta át a díszoklevelet.

Fröhlich Ida előadását teljes terjedelmében közöljük.

Közel hetven éve, 1947-ben találták a Wadi Qumrán barlangjaiban az első tekercseket, amelyeket ma a holt-tengeri tekercsek qumráni szövegeinek nevezünk, és amelyek egy ókori zsidó irányzat hagyományát őrizték meg számunkra. Kezdettől fogva feltételezték, hogy a barlangokban talált kéziratok és a közelben később feltárt telep lakói között kapcsolat lehetett. A telepet a tekercsek birtokosai a Kr. e. 2. század közepétől használták. Ez a IV. Antiokhosz Epiphanész hellénizáló törekvései ellen 166-ban kirobbant Makkabeus-felkelés győzelmét követő időszak volt. A felkelés egyik oka volt, hogy a főpapi tisztséget ebben az időben a nem-cádoqi (szaddukeus) származású Menelaosz töltötte be. A győztes felkelés után 152-től a főpapi tisztséget a felkelést vezető család tagja, Simon töltötte be, aki ugyan papi családból származott, de ugyancsak nem a vezető papság köréből.

A qumráni telep lakói azonosíthatók azokkal, akiket Josephus Flavius és más antik szerzők a Holt-tenger közelében cölibátusban élő esszénusokként (görögül esszénoi vagy esszaioi, latinul esseni) említenek. Josephus családokban élő águkról is ír (A zsidó háború II.8.2–13 = §119-16). Mindkét irányzattal kapcsolatban kiemeli, hogy rendszeresen vesznek tisztasági fürdőket; a telepen élőkkel kapcsolatban pedig elmondja, hogy napirendjükhöz tartozik a szent könyvek és próféták írásainak tanulmányozása; ismerik a gyógynövények és a kövek gyógyító erejét; meg tudják mondani a jövendőt. Hitük szerint a jók a halál után jutalomban, a gonoszok büntetésben részesülnek. A Zsidók történetében (XVIII.1.5 = §18–22) olvasható rövid értesítés szól a jeruzsálemi szentélyhez való viszonyukról is, ahová küldenek ugyan fogadalmi ajándékot, ott azonban nem mutatnak be áldozatot, „a maguk tisztulási eszközeit többre tartván”. Istentiszteleteiket külön tartják, nem lépnek a szentélybe.

A közösség iratai közül az egyetlen mű, amely az irányzat eredetéről és történetéről számot ad a Damaszkuszi irat, amely, úgy tűnik, a családos irányzat számára készült szabályzat volt. E szerint ők a fogságba vitt „maradék” leszármazottai, azok, akik „belátták bűnüket, és felismerték, hogy vétkes emberek ők”, és „az ország”-ba visszatérve az Igaz Tanító vezetésével az Isten „szíve szerinti úton” kívántak járni (CD I.3–13). Az említett megtérők nem csupán jámbor közrendűek lehettek: az irat Ezékiel prófétára hivatkozva, azokat a papokat, lévitákat, és Cádoq(nak azon) fiait említi, akik hűségesen megtartották a szentély szolgálatát akkor is, „amikor Izrael fiai eltévelyedtek” (Ez 44:15). A Damaszkuszi irat a cádoqi papokkal azonosítja „Izrael megtértjei”-t és „Izrael választottjai”-t, akikkel Isten „szilárd házat” épített Izraelben (CD III.21–IV,2).

A qumráni telepen elkülönülten működő közösség számára készült Közösség Szabályzata című irat ugyancsak „papokat, Cádoq fiai”-t említ vezetőkként. A közösségben egyébként papok vezették az imákat, ők áldották meg a közös étkezések alkalmával az ételt (ez az asztali áldás gyakorlatának első említése), ünnepeken pedig a kenyeret és a bort (VI.3–8). Feladatuk volt a Törvény állandó tanulmányozása is (VI.7, VIII.11–12), és tagjai voltak a Sokak tanácsának. A szentélyekben szolgálatot teljesítő papok feladataival kapcsolatos ószövetségi források a teendők között nem csak az áldozatok bemutatását említik. Papi feladat volt a sorsvetés; a tisztátalanság megszűnésének megállapítása (Lev 10:10) és a megtisztult személy újraintegrálása a közösségbe a szertartások során. Az ő feladatuk volt a tanítás is, amely igen széles tevékenységi kört foglalt magába, és a fentiekhez szükséges tudnivalók átadásán kívül az írnokképzést is jelentette. A szentély ugyanakkor liturgikus események, közös és egyéni könyörgések színhelye is volt, melyek különböző csapások, betegségek elhárítása lehetett. A fogadalom- és eskütételek is a szentélyben zajlottak, papok közreműködésével, és papok áldották meg az áldásért folyamodókat.

A qumráni telepen papi körök jelenlétére utalnak a barlangokban talált egyes kéziratok, így az 1. barlangban talált, pergamenre írt Nagy Izajás-tekercs, amelyet nem a telepen írhattak, és forrása a jeruzsálemi szentély lehetett. Más iratok is kívülről kerülhettek a telepre: a Qahát testamentuma (4Q542) címet viselő, a Kr. e. 4. századból származó irat, valamint az arámi Henok-gyűjtemény legrégebbi, Kr. e. 3. századi kéziratai.

A qumráni papok a jeruzsálemi szentély kultuszának életében nem vettek részt – az iratok tanúsága szerint azonban állandó figyelmet tanúsítottak azok iránt. A Templomtekercs hagyománya talán egészen a Kr. e. 4. századra megy vissza, a teljes szöveget tartalmazó példány viszont a Heródes-korból (Kr. e. 1. század utolsó harmada) származik. Az irat a Pentateuchus szentélyre és az azzal kapcsolatos témákra vonatkozó rendelkezéseinek tematikus, és az eltérő tartalmú szövegrészeket harmonizáló feldolgozása, amely részletes leírást ad a szentély épületéről, az udvarokról, kapukról, az áldozatok bemutatásánál használt eszközökről, az ünnepekről – mindezt egy 364 napos naptári rendszer keretében. Az Ószövetségből ismert ünnepek mellett az új olaj, új bor és fahordás ünnepeit sorolja fel (11QT XI.12). A realitáson alapuló leírás egy „megemelt valóság”-ot mutat be, tökéletesen szimmetrikus és standardizált épületrészekkel. A külső udvar falai 1600 × 1600 könyök hosszúak (11QT XL.8). Ekkora alapterületű épület nem helyezhető el a Templomdomb térképén. Úgy tűnik, a szerzők a monumentális szentély megvalósulását csak az eszkhatologikus jövőben várták, „a teremtés napjá”-n, amikor Isten új szövetséget köt népével, és újra megteremti szentélyét (11QT XXIX.8–10).

A qumráni telep lakói továbbra is foglalkoztak a papok feladatai közé tartozó, tisztasággal kapcsolatos döntésekkel, amit a Damaszkuszi iratnak a rituális tisztaság kérdéseivel foglalkozó, ún. halákai töredékei és a hat kéziratban ismert 4QMMT „Néhány megjegyzés a Törvény betartásáról” (4Q394–399) című levél is tükröz. Utóbbi a jeruzsálemi papsághoz írt levél, tisztasági – főként áldozatok tisztaságával kapcsolatos – kérdésekben. A „mi pedig azt mondjuk” bevezetővel ellátott állásfoglalás-gyűjteményt egy 364 napos naptár vezeti be. A telepre vonatkozó tisztasági előírások alapján az állapítható meg, hogy az ott tartózkodókra a papi tisztaság előírásai vonatkoztak. A közösség körében forgalomban levő számtalan bölcsességi és tanító műből kiemelendő a Jubileumok könyve, amelyet a szöveg qumráni héber töredékeinek megtalálásig csak etióp (ge’éz) fordításban ismertünk, az apokrif irodalom darabjaként. A mű a teremtéstől a Színai-hegyi törvényadásig tartó bibliai elbeszélések hagyományát dolgozza fel, többek közt az áldozatok és ünnepek részleteinek leírásával. A mű célja – egyebek közt – bizonyítani, hogy Izrael ősei, a patriarchák pontosan betartották a Törvény előírásait, már annak kinyilatkoztatása előtt.

Tagadhatatlan azonban, hogy egy vallási közösség nem létezhet valamiféle rendszeres liturgikus gyakorlat nélkül, és ezt a gyakorlatot a Templomtekercs hagyománya nyilván nem helyettesíthette. Sajátos „qumráni” liturgiát jelent „az áldások és átkok” recitálása, amelyet a Közösség Szabályzata az új tagok felvételének évi ünnepségénél ír elő (1QS II.1–18). Más áldásszövegekben is elmondott áldások alapja a Deuteronomium 28. fejezete, amely az „áldások és átkok” elmondását írja elő a Józsua vezette honfoglalás után, a szövetségkötés megújításakor. A szöveg két részletben egyazon listát tartalmaz, két – pozitív és negatív – kontextusban. A lista azokat a bajokat, természeti csapásokat, emberi és állati betegségeket, szociális sikertelenséget (vállalkozásokban való sikertelenség, társadalmi és nemzeti alávetettség, fogság) sorolja fel, amelyeket minden ember szeretne elkerülni – és amelyeket el is kerülnek azok, akik a szövetség betartásáért áldásban részesültek. A szövetséget megszegőket viszont ugyanezen csapások átok formájában, isteni büntetésként sújtják. Az isteni eredetű áldás tehát tartós és hatékony védelmet nyújt az „igaz” számára a fizikai rossz csapásai ellen. A qumráni közösség szövetségébe belépők számára biztosított áldások élén a bölcsesség áll, amely speciális védelmet biztosít a tagoknak a „fizikai rossz”, például az ellenség ártalmai ellen (1QS II.3–4). A liturgiában kimondott átkok a Beliálnak nevezett ártó szellemi lény és szövetségesei ellen szólnak; ők az átkok következtében megsemmisülnek, örök tűz és az isteni kegyelem megtagadása sújtja őket (1QS II.4–9).

Az áldások gyakorlatát a fogság előtti korból a Biblián kívüli emlékek is dokumentálják. A Színai északi peremén fekvő Kuntillet Adzsrudban két, a Kr. e. 9–8. századra datálható épületet tártak fel, ahol a falakon és a helyiségekben talált gabonatároló edényeken (pithoszokon) áldásokról tudósító feljegyzések olvashatók, vörös és más színű festékkel írva. A feliratok YHWH áldásáról tudósítanak, amelyet különböző személyek nyertek el. A pithoszokra írt szövegek bajelhárító ikonográfia keretében jelennek meg (termékenységi jelképek, mint az „életfa” mellett ábrázolt kecskék, vagy a borját mosdató és szoptató tehén, továbbá félelmet keltő Bész-alakok, és a zene mágikus erejét megjelenítő, lanton játszó nő). Az ábrák és a feliratok nem professzionális minőségűek; ezek alapján vélhető, hogy a hely afféle zarándokhely, a népi vallásosság központja lehetett. Egy másik lelőhelyen, a Hebrontól nyugatra fekvő Hirbet el-Qom-ban feltárt sírok egyikében felirat olvasható. A Kr. e. 8. századra datálható szöveg arról számol be, hogy „Urijahu Jahve áldását kérte”, és az áldás hatékonyságáról is értesít (II-es sír, 3. felirat). Urijahu, a sír tulajdonosa életében szerezhette meg az áldást, amelynek tényét sírjában is felíratta. A Jeruzsálemben, a Hinnom-völgy oldalában talált Ketef Hinnom-i amulettek (Kr. e. 7/6. század) a Numeri 6,24–26-ban az ún. Papi áldás szövegeként ismert áldás egy rövidebb változatát tartalmazzák: „Áldjon meg és őrizzen meg; tekintsen rád kegyesen YHWH és adjon számodra jólétet”. Az áldás birtokosa az ezüstlemezre írt szöveget életében tekercs formájában a nyakában viselte.

A Numeri 6,21–23-ban olvasható „papi áldás”-t megelőző szövegrész szerint az áldást olyan személyekre mondják el, akik előtte fogadalmat tettek. Az Ószövetség jórészt a Második Szentély (Kr. e. 5. század vége – Kr. u. 1. század) korából származó ún. boldogmondásai (ašrē-zsoltárok) olyan emberekről szólnak, akik etikai teljesítményük, a mózesi Törvény betartása folytán Isten különleges védelmét, áldását élvezik. A zsoltárok magát a fogadalmat nem, az áldást elnyerők különleges státusát és az annak alapjául szolgáló etikai hozzáállását azonban mindig említik. Az eskük és fogadalomtételek, valamint a papok által közvetített áldás elnyerésének színhelye a szentély lehetett.

A Qumránban talált nagy zsoltártekercs (11Q5) végén egy teljes évi rituális program jelenik meg, egy 364 napos, sematikusnak vagy ideálisnak nevezett naptár rendszerében (11QPsAp/a = 11Q5, col. 27.4–10). A Dávidnak tulajdonított szerzemények listája 3600 zsoltárt (thlh) sorol fel, és számos éneket (šyr), melyeket az év napjaira (364), a szombatokra (52) és az év ünnepnapjaira (30) írtak. A listához tartozik még a négy „ének, hogy »ráénekeljék« a csapástól sújtottra” (šyr lngn ‛l hpgw‛ym). A négy ének azonosítható a 11Q11 szövegében olvasható négy kompozícióval (a negyedik ének kis eltérésekkel azonos a 91. zsoltár szövegével).

A „rituális idő” sémáját a közösségben a több iratban is megjelenő sematikus vagy ideális naptár adta, amely a napév napjainak megközelítő számával operál, és nem veszi figyelembe a hold mozgását. Az ideális naptár előnye, hogy soha nem változtatja a felosztását, és pontosan 52 hetet foglal magában. Ebben a naptárban az újév és az ünnepnapok a hétnek mindig ugyanarra a napjára esnek. Az év 12, egyenként 30 napos hónapra oszlik (ennek összege 360). Minden évnegyed végén egy kiegészítő napot iktatnak be. Ezek azonosak a napéjegyenlőségekkel és napfordulókkal; az őszi és tavaszi napéjegyenlőség pedig azonos az újévvel, illetve a pészah (húsvét) kezdőnapjával. Az év fordulónapjait számos kultúra liminális napoknak tekinti, amikor démoni támadások és csapások veszélye fenyegeti az emberi közösségeket. A „csapással sújtottak” számára írt négy éneket ezekre a liminális napokra írták. Megnevezésük „ének” (šyr) és nem „zsoltár” (thlh) – hasonlóan a szombatokra és ünnepnapokra írt kompozíciókéhoz. A négy ének közül az elsőt az őszi napéjegyenlőségkor, a másodikat a téli napfordulón, a harmadikat a tavaszi napéjegyenlőségkor, a negyediket pedig a nyári napforduló idején recitálhatták. Ezt a feltételezést az énekek tartalma alátámasztani látszik.

A legjobb állapotú szöveg a 4. éneké, amely azonos a 91. zsoltárral. A 91. zsoltár – noha a kifejezés nem szerepel benne – ún. ašrē-zsoltár, vagyis olyan kompozíció, amely különböző veszélyek ellen deklarál védelmet az áldással rendelkezők számára. A veszélyeket a szöveg három (3, 4, és 5 tagot tartalmazó) sorozatban sorolja fel, kimondva, hogy a megnevezett csapásoknak nincs hatása afölött, „aki a Fölséges védelmében lakik” (Zsolt 91,1), és angyali segítséget élvez (Zsolt 91,11). A fenyegető veszélyek: vadász csapdája, éji kísértet, nappal repülő nyilak, „sötétben terjedő ragály (deber) – fényes nappal kitörő dögvész (keteb)”; utóbbiak a pestis/járványt megszemélyesítő démoni lények lehetnek. A nappali és éjszakai nyilak támadása ugyanezt a csapást jeleníti meg. Az éjszakai rettegés lehet hirtelen halál előjele. A kő fizikai sérülések veszélyét, az állatnevek állati támadások veszélyét jelentik. A zsoltár hangos recitálása a meghatározott alkalom során a különleges isteni védelem megerősítését jelenti azok számára, akik fölött elmondták – ebben az esetben bizonyára a közösség tagjai fölött. A recitálás ideje a nyári napéjegyenlőség lehetett. Mezopotámiai összehasonlító példák mutatják, hogy ez az idő különleges könyörgések ideje volt a nap perzselő hevét megjelenítő, íjjal és nyilakkal ábrázolt Nergál istenhez, a pestis csapása ellen. A 91. zsoltár YHWH áldását tartalmazza, azét az istenét, aki egyedül hatékony védelmet nyújtani a csapások és a pestis, valamint az egyéb veszélyek és támadások ellen.

A hasonlóképpen Dávidnak tulajdonított 1–3 énekek címfelirata (lahaš) is jelzi a szövegeknek az áldásétól eltérő típusát. Ezek a kompozíciók ártó szellemekre (a szövegek rwḥ-nak nevezi őket) mondott átkok, amelyeket YHWH, a világot teremtő isten nevében mondanak. Mint teremtő Istennek, neki egyedül van hatalma ahhoz, hogy az alvilágba száműzze, és ott fogva tartsa őket, megvédve a nevét segítségül hívókat a démoni támadástól. A három töredékes szövegben közös szerkezet fedezhető fel. Bevezetőjük utal a teremtés művére, és Istenre (YHWH) mint teremtőre. Az isteni hatalomra való utalást követi az ártó szellem „megkötözése” (fixatio), amelyet a „[Pa]rancsolom neked/kényszerítelek” (mšby‘) terminus vezet be. Az ártó szellem hatástalanítása után annak sorsát írja le a szöveg: az alvilágba kerül, ahol bezárva marad (erre utalnak a töredékes szövegekben olvasható említések a bronz kapuszárnyakról, amelyek szokásosan az alvilág kapuit jelölik). A démont elűző erő forrására való ismételt utalást követi a záró formula: „Amen, amen, selah”.

Az egyetlen közelebbi részlet a démoni támadókról a 3. énekben olvasható, amelyet egy szarvas démon támadása ellen írtak. A recitálás ideje a pészah ünnepe, amelynek előestéje az Exodus elbeszélése szerint az elsőszülöttek halálának csapását jelenti az egyiptomiak számára – a héberek bárányvérrel megjelölt házait viszont nem sújtja a pusztító (ha-mašḥīt, Ex 12:23). A démon természetével kapcsolatban a qumráni szöveg a következőt említi: „emberektől és a Szentek magjából [származol]” (11Q11 5.6). A szöveg említi még az ellenségesség/Masztémah szellemé”-t (rwḥ hmśtmh, 11Q11 5:11–14). Az elképzelések alapja az arámi Henok-hagyomány, amelynek a qumráni szövegek gazdag anyagát reprezentálják; a 3. ének tehát speciális, a közösségben jelen levő hagyományt használ. A szöveget exorcizmusként, démonűzésként szokás idézni; szavai azonban nem démoni megszállottság gyógyítására szolgálnak, hanem a veszélyt megelőző, azt elhárítani kívánó apotropaikus „bajelhárító” célzatúak – hasonlóképpen a nemzetközi folklórból ismert hasonló célú szövegekhez, amelyek az elhárítani kívánt veszélyt mindig jelen levő, aktuálisan fenyegető támadásként írják le.

Az apotropaikus szövegekben említett Beliál és a szarvas démon alakjainak háttere a qumráni démonológia. A közösség tagjai – hasonlóan az egész ókori Keleten elterjedt általános felfogáshoz – a betegségeket, az emberi test diszfunkcióit ártó szellemek tevékenységének tulajdonították, és ezek terminusaiban írták le – a gyógyulást és az egészség megtartását pedig ezen lények távoltartása jelentette. Az is általános nézet volt egyébként, hogy a betegségek okának egyébként valamilyen, a beteg által korábban elkövetett bűnt vagy vétséget tartottak, amely utat nyitott a démoni csapásnak – ezért a teljes gyógyuláshoz a bűn megtalálása és megbánása, jóvátétele vezetett (az ártó szellemek távoltartása tehát afféle tüneti kezelés volt). A qumráni irodalom tartalmaz egy hagyományt az ártó szellemek által képviselt fizikai avagy természeti rossz eredetéről. Ennek alapja az arámi Henok-gyűjteményben olvasható történet a Virrasztókról (1Hen 6–11).

A Henok-hagyomány szerint a Virrasztók (‛ryn, égi lények, az égitestek és természeti jelenségeket irányító szellemlények), akiket a szöveg „szentek”-nek is nevez, egy csoportjában a földi nőket megpillantva vágy ébred, és leszállnak a földre. A nőknek varázslást is tanító Virrasztók és a földi nők kapcsolatából óriás termetű utódok születnek, akik pusztításba kezdenek a földön – az általuk okozott vérontás tisztátalansága lesz az oka a vízözönnek (a hagyományra utal Genezis 6,1–4 is). A vízözönben elpusztult óriások testéből ártó szellemek erednek (1Hen 15). Ezt a hagyományt későbbi qumráni művek is említik, illetve feldolgozzák. Rendszerezett formában a hagyomány a Jubileumok könyvében szerepel, a Genezis elbeszéléseivel egyeztetve és rendszeres világképbe foglalva. A Jubileumok elbeszélése szerint Isten a teremtés előtt angyalokat, az égitesteket, égi és természeti jelenségeket irányító szellemi lényeket teremtett (Jub 2). Ők a közvetítők az emberi történelem eseményeiben is, és hatalmuk van a Virrasztóktól eredő ártó szellemek fölött, akiknek működését az emberek között Isten próbatételül engedi meg. Az angyalok és a démonok is katonai rendben működnek. A vészterhes napokra írt qumráni bajelhárító szövegek hátterében tehát ez a szemlélet áll.

A liturgikus naptárban az év szombatjaira írt kompozíciók a Szombati Égőáldozat Énekei címen ismert qumráni szövegekkel azonosíthatók (4Q400–407). A héberül írt liturgikus ciklus 13 kompozíciót – egy évnegyed szombatjaira írt liturgia anyagát – tartalmazza. Kiadója, Carol Newsom szerint a szöveg a közösségen kívül, és valószínűleg az elkülönült közösség létrejötte előtt keletkezett, a Kr. e. 2. században vagy még korábban. A kompozíció papi körökben születhetett, szerzői abba az írnoki körbe tartoztak, amelyben a Jubileumok könyve is született.

A gyűjtemény darabjainak kezdő szava a la-maśkil „A Bölcs / Tanító számára”. Ezt követi az ének címe és az alkalom megnevezése: „Áldozati ének az X szombatra …”. Ezt Hallelu – „dicsérjük” felszólítással bevezetett dicsőítés követi, amelyet angyali lények vezetnek. A gyűjtemény három részében (1–5, 6–8, 9–13) található énekek stílusukban és tartalmukban is különböznek. Az első rész (1-5. szombat) az angyali papságot és kötelességeiket sorolja elő, utalással a földi papságra. A második rész (6-8. szombat) „a fő hercegek”-nek (nśy’y rwš) és „vezér”-eknek (śr) nevezett angyalok által mondott dicsőítéseket és áldásokat tartalmazza (a fő angyalok száma hét). Ennek a résznek a csúcsa a 7. szombatra írt ének, amely az égi szentély legbelsejében levő istentrón leírásával, és azokkal a szavakkal zárul, amelyeket a szekértrón a velük levő kerubokkal és kerekekkel (ofanim) együtt mondanak (a kompozíció Ezékiel 10. fejezetének terminológiáját használja). A hetedik szombat a tizenhárom középpontja. A harmadik rész (9–13. ének) tartalmazza az égi szentély, annak benső helyisége, valamint az angyali papok és az általuk felajánlott áldozat leírását.

A szombati liturgia tehát az égi szentélyben zajlik, angyal-papok dicsőítésével (ezért szokás a kompozíciót Angyali Liturgia címen is említeni). A szombati szent időben kapcsolat jöhet létre a föld és az ég között, és lehetségessé válik az angyalokkal való kommunikáció. Ezek a jellemzők határozzák meg a szombati énekek formáját és liturgikus funkcióját.

Sajnos nem ismeretes, mi lehetett az ünnepekre írt 30 ének – az év napjaira írt kompozíciókat viszont, úgy tűnik, ismerjük. A Dibrē ha-Meorot A Világítók (ti. égitestek) Szavai saját címfeliratot viselő mű (4Q504–506) kéziratai két évszázados folyamatos hagyományt képviselnek a közösségben (az első kéziratot Kr. e. 150 körül írhatták). Az imák a hét egymást követő napjaira íródtak, szombati befejezéssel. Az egyes kompozíciók címfeliratai tartalmazzák a nap megnevezését, például „szombati napra”. Valamennyi ima közös sémát követ. A megnyitó szavak – „Emlékezz, Uram!” – után a történeti hagyomány egyes eseményeit tekintik át. Az imákat az Amen, amen formula zárja le. A harmadik, negyedik és hatodik napra írt könyörgések fizikai bajoktól és betegségből kérnek szabadulást. Az első és ötödik napra írt könyörgések etikus természetűek, és a Törvény ismeretéért és bűnelkövetéstől való megmentésért könyörögnek. A második napra szóló ima nem maradt fenn. Az imák közös jellemzője a történetiség. Történeti visszaemlékezések motiválják a hat köznapra írt közös könyörgéseket, amelyek szövege egyszersmind áttekintést ad a bibliai történelemről, Ádámmal kezdődően. A vízözön, a Színai-hegyi törvényadás, a pusztai vándorlás és az első szentély korszakai, valamint a fogság utáni bűn és bűnhődés korszakainak felidézése után utalások történnek a jelen bajaira, amelyek „betegség, éhínség, szomjúság, járvány és kard” (4Q504 XVI.9), továbbá „szorongattatás, csapás, próbatétel” (4Q504 XVIII.18–19), amelyekből a könyörgő megmentést vár. A szombati liturgia nem része a kronológiai sémának, és tartalmában és formájában is különbözik a köznapi imáktól; ez egy doxológiai himnusz (4Q504 XX.5–XXIII.12). A Dibrē ha Meorot könyörgő imáit isteni áldás elnyerése érdekében írták a mindennapokra. A címben említett világítótestek az imák közvetítői lehetnek.

Összegzésként elmondható tehát, hogy a qumráni spirituális liturgiák alkalmait az ideális naptár elve határozta meg. A naptár egyes részeihez – az év fordulónapjai, a szombatok és a hét napjai – kapcsolható három szövegcsoport markáns különbségeket mutat tartalmukat és jellegüket tekintve. A különbségeket a szövegek recitálóinak az időhöz való viszonya indokolja. Az idő jellegétől függően a szövegek a természetfölöttihez való közeledés három módját reprezentálják. A liminális napokon elhangzott áldás- és átokszövegek a bajoktól való védelem és az ártó szellemek távoltartására szolgálnak. A szombati szent időben megnyílik a föld és ég közötti határ, és lehetővé válik a földi közösség számára az égi szentélyben, angyali papok részvételével zajló misztikus liturgiában való részvétel. A hétköznapok közönséges vagy profán ideje szolgál Izrael és Istene szövetségi kapcsolatának áttekintésére, az emberi történelemről való megemlékezésre. Ez az idő szolgál arra, hogy a könyörgő megbánást és bűnvallást gyakoroljon (a szövegekben ismétlődik a „mi, Izrael” forma); ez az idő szolgál a Tóra ismeretének elnyerésére is, a morális én megformálására, és az isteni áldás elnyerésére. Ennek alapja az a szent szellem, amelyet Isten adott az embernek, a csoport tagjainak: „…mivel kegyet mutatva irántunk a szentség szellemét adományoztad számunkra; könyörülj rajtunk, és ne atyáink vétkeire emlékezz …” (4Q506 = 4Qpap DibHamc 131-132:11). Az ezeket a célokat elérni kívánó ima közvetítői az Isten szolgálatában álló égitestek.

A kéziratok kora alapján feltételezhető, hogy a hagyomány, amelyen ez a gyakorlat alapult, legalábbis részleteiben létezett már az elkülönült közösség története kezdetén – és kialakulása talán nem annyira következménye, mint inkább egyik oka lehetett a szakadásnak a magukat cádoqinak tartó papok és a jeruzsálemi szentély között. 

Fröhlich Ida 1947-ben született, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora, a történelemtudományok kandidátusa, az irodalom- és kultúratudományok doktora. Kutatási területe a fogság utáni kor, a perzsa-hellénisztikus-római kori zsidóság története és vallástörténete, valamint a holt-tengeri tekercsek irodalma.

A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) köztestületi, a MTA Vallástudományi Elnöki Bizottság, a Scheiber Sándor-díj kuratóriumi, a Bolyai Ösztöndíj kuratóriumi, illetve a Magyar Ókortudományi Társaság tagja. Alapító tagja és elnöke továbbá a Magyar Hebraisztikai Társaságnak, valamint a JBSCE – Jewish and Biblical Studies in Central Europe-nak. Ezen kívül tagja a European Association for Biblical Studies-nak és a Society for Biblical Literature-nek (USA), illetve a Henoch szerkesztő-bizottságának is. 

Munkásságát számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el: 1973-ban az Ókortudományi Társaság Révai József díjjal jutalmazta, 1998 és 2002 között Széchenyi Professzori Ösztöndíjban részesült, 1999-ben Pázmány-emlékéremmel tüntették ki, 2002-ben pedig Scheiber Sándor-díjat kapott. Ezenkívül több tudományos pályázat és OTKA-kutatás nyertese.

Tudományos munkássága során számos külföldi egyetemen folytatott tanulmányokat és kutatásokat, így Leningrádban/Szentpéterváron, Bagdadban, a Szíriai Arab Köztársaságban, Jénában, Heidelbergben, Bécsben, Philadelphiában, Belgiumban, Jeruzsálemben több ízben és Londonban.

Nevéhez fűződik több száz tudományos cikk, valamint öt monográfia és három szerkesztett kötet, illetve a qumráni tekercsek fordítása is, amely 2000-ben jelent meg a Szent István Társulat gondozásában (A qumráni szövegek magyarul, Budapest, PPKE BTK, Szent István Társulat, 2000. 590. (Studia Orientalia, 1.).

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria