Szalézi Szent Ferenc és Don Bosco

Később Don Bosco az általa alapított rendet is Szalézi Szent Ferencről nevezte el, és az első templomot is, amit építtet, az ő tiszteletére szentelte. Magáévá tette Szalézi Szent Ferenc jelmondatát: Lelkeket adj (Uram), a többit vedd el!

Miért választotta a paraszti származású, egyszerű pap, Don Bosco ezt a gazdag, arisztokrata származású püspököt példaképül? Mi az ő varázsa?

A Szalézi Társaság alapszabálya erről így ír:

„Szalézi Szent Ferenc humanizmusának szellemében (a szalézi szerzetes) hisz az ember természetes és természetfeletti erőforrásaiban, bár nem ismeretlen előtte az emberi gyengeség. Elfogadja a világ értékeit, s elutasítja a saját kora miatti siránkozást: megtart mindent, ami jó, különösen, ha az ifjak kedvére való.” (17. pont)

Ezek után vizsgáljuk meg Don Bosco példaképválasztásának néhány konkrétabb indokát. Szalézi Ferenc egyéniségének legfőbb jellemzője a jósága, szelídsége. Egy rövid példa erre: amikor egy ellensége rátámadt és ráförmedt: „Ha én most a jobb arcát megütném – mit csinálna akkor?” Ferenc ezt felelte: „Hogy mit tennék, nem tudom, mert szegény, gyönge ember vagyok – de megpróbálhatjuk.”

Nem csak jósága, de realitásérzéke is kitűnik. Don Boscónak mindkettőre nagy szüksége volt a torinói csavargók és inasok formálásához. Nem lehetett se kenetteljes, se csak szociális gondolkodó. A természetes és természetfölötti erőket harmonikus összhangban tudta küldetése szolgálatába állítani.

A szelídség egyiküknél sem volt alkati dolog. Éppen ellenkezőleg: alapvetően heves, túlfűtött természetűek voltak, akiknél önfegyelmezésük eredménye volt a megtapasztalható türelmes jóság.

Másik nagy közös vonásuk az egyszerűség. Az élet minden dolgában megnyilvánult ez: étkezésben, ruházatban éppúgy, mint a társalgásban, kapcsolataikban, sőt lelki életükben, imádságukban is. Az egyszerűséggel együtt járt a természetesség, ami akkoriban szokatlan volt a papoktól. Nagy hatásuk, erős vonzásuk evvel is magyarázható.

De ugyanakkor mindez nem jelentett igénytelenséget. De jelentett egyfajta baráti szeretetet, amely felelőssége tudatában a legfőbb jót akarja a másiknak, s ezért bajlódik vele, utána megy, s növekedést eredményez.

Don Bosco Szalézi Ferenctől tanulta meg, hogy mit jelent az írott szó ereje. Ferenc könyveket, röplapokat írt, és fönnmaradt mintegy 2 ezer levele. Talán mondhatjuk, hogy legjelentősebb tevékenysége az írás volt.

Don Bosco is sokat és sokfélét írt. Például latin és matematika tankönyvet szerkesztett, életrajzokat és ifjúsági imakönyvet írt. Önálló nyomdát hozott létre, és könyvsorozatot (Katolikus olvasmányok), valamint újságot (Szalézi Értesítő) szerkesztett.

Mindkettőjük hivatása fontos részének tekintette a személyes lelkivezetést. Ez túlnőtt a gyónás keretein; egy, az egész életet átvilágító, döntéseket előkészítő beszélgetéssorozatot jelentett. Míg Ferenc ezt felnőttekkel és általában levelezés útján gyakorolta, addig Don Bosco fiatalokkal és főleg szóban, bár neki is igen kiterjedt levelezése maradt ránk.

Teológiai gondolkodásuk is igen közel áll egymáshoz. Fontos közös jellemzőjük az optimista istenfogalom. Ez leginkább Isten atyaságából táplálkozik. Mert hiszen, ha atyánk, akkor jobban szeret, mint mi magunkat. Ebből fakad az igazi öröm és megbecsülés, s ez sugárzik vissza az optimista, reményteljes emberképben is. Lényegileg ez volt motivációjuk legmélyebb támasza. Ezért merték mindketten koruk sok problémával küzdő világában meghirdetni a keresztény életszentség mindenkinek szóló reális lehetőségét, az evangéliumi élet minden élethelyzetben való megvalósíthatóságát.

Világiak felé fordulásukkal és lelkipásztori nyitottságukkal nagyban előkészítőivé is váltak a II. vatikáni zsinat (1962–1965) általi megújulásnak.

Szalézi Szent Ferenc halálának háromszázadik évfordulójára (1922) XI. Pius pápa körlevelet írt. Az abban foglaltak nemcsak az ünnepeltről, hanem az előtte élt Néri Szent Fülöpről, és az őt követő Bosco Szent Jánosról is elmondhatók:

„Az Úristen azzal a szándékkal adta Szalézi Szent Ferencet az egyháznak, hogy életmódjával és előadóművészetével megdöntse azt a véleményt, amely már az akkori időkben is megrögződött, s ma sem tűnt el, hogy az igazi életszentség, amilyennek a katolikus egyház bemutatja, vagy el nem érhető, vagy legalább annyira nehezen megvalósítható, hogy a legtöbb embernek nem való, hanem csak keveseknek, a kiválóan nagy és emelkedett lelkeknek felel meg.”

Forrás és fotó: Szaléziak.hu

Magyar Kurír