Szalmaszálak a betlehemi jászolban – Ünnep a Habsburg családban egykor és ma

Habsburg-Lotharingiai Eduárd 2015 óta hazánk szentszéki nagykövete. Németországban született, ott végezte a középiskolai tanulmányait. Később Ausztriában, Olaszországban és Svájcban tanult, nagyköveti kinevezéséig az egyik osztrák egyházmegye sajtószóvivőjeként dolgozott. A főherceg a Habsburgok magyar ágából származik. Apja Magyarországon született, de 1944-ben, kétévesen Németországba menekült családjával a Vörös Hadsereg elől. Habsburg-Lotharingiai Eduárd 1967-ben született. Felesége az osztrák Marie-Therese Gudenus. Öt lányuk és egy fiúgyermekük van. 

– Nagykövet úr, hogyan teltek gyermekkora karácsonyai?

– Gyerekkoromban a karácsonyt mindig a nagyapámnál töltöttük. Nem a magyarnál, aki József főherceg volt és az ötvenes években halt meg, hanem a németnél, édesanyám édesapjánál. Bronnbachban élt egy nagy kastélyban, amelynek része volt egy kolostor is, ott nevelte fel hét gyermekét. Huszonöten voltunk unokatestvérek, és karácsonykor mindnyájan a kastélyban gyűltünk össze. Számomra ez jelentette a karácsonyt.

– Voltak az ünnepnek minden esztendőben visszatérő pillanatai?

– Nagyon tradicionális volt az ünnep. Ma a családommal körülbelül ugyanúgy ünnepelünk – persze kastély nélkül. Gyerekkoromban fontos volt nekem az ünnepben az ajándék, de a katolikus hit megélése is meghatározó volt, és most is az. A középpontban akkor is a szentmise állt. A kastély mellett volt egy szép, ősi templom, karácsony minden napján ott hallgattunk szentmisét. Azóta is úgy érzem, hogy nincs karácsony hit és szentmise nélkül. Emlékszem, a templomban nagyon hideg volt. Ministráltam, és nagyon fel kellett öltöznöm a ministráns ing alá, hogy meg ne fagyjak.

– Milyen volt a családban az ünnepi készülődés a huszonöt unokatestvérrel?

– A kastélyban volt egy úgynevezett „karácsonyszoba”. Ezt már három nappal szenteste előtt zárva tartották, nem volt szabad benéznünk oda. Még újságpapírt is tömtek a kulcslyukba, hogy ne tudjunk leskelődni. A hagyomány tovább él, ma nálunk is ez a szokás.

Karácsony napja nekünk, gyerekeknek az év leghosszabb napja volt. Reggel felébredtünk, és onnantól kezdve az estét vártuk. Délelőtt a kastély környéki erdőben legalább két órán át kirándultunk. Emlékeim szerint este hét óra körül jött a Jézuska, hogy az éjféli szentmisére időben oda tudjunk érni, de maradjon idő a vacsorára, és arra is, hogy játsszunk az ajándékokkal.

A karácsonyszoba előtt várakoztunk, nagyság szerint, mint az orgonasípok. Aztán amikor megszólalt a kiscsengő, végre beléphettünk a szobába, ahol a hatalmas karácsonyfa állt. A betlehem is hagyományos volt, nagyon sok pásztorból és mindenféle állatfigurából állt, amik akkor óriásinak tűntek számomra. Ha ma látnám őket, biztosan kisebbnek hatnának. Olasz nagyanyám sok betlehemi figurát kapott Olaszországból. Ma is meghatódom, hogy nem csupán a szűkebb családom volt jelen az ünnepen, hanem mind a huszonöt unokatestvér. Amikor bementünk a szobába, nagyapám először felolvasta az evangéliumot. Ma én is ezt teszem. Azután elénekeltük a Stille Nachtot, hiszen Németországban voltunk. Mi, gyerekek persze eközben izgatottan néztük az ajándékokat, azután egy órán át a játékunktól volt hangos a szoba. Majd következett a vacsora: kis asztalokra kitéve várt bennünket az ételek sora, s mindenki magának vehetett a tálakról. Mindig volt csillagtésztás húsleves is. Talán van, akinek ez furcsának tűnhet, de igen, már szenteste is megengedett volt a hús. A hidegebb északi országokban ez ma is természetes. A leves után különleges pecsenyéket, pástétomokat lehetett fogyasztani, aztán pedig csoki- és vaníliapudingot. Vacsora után ismét játszhattunk még az ajándékokkal, majd a kastélyból egy szűk lépcsőn keresztül átmentünk a misére a templomba.

– Ki mondta a misét?

– Nagyapám két testvére jezsuita volt. Mindketten Münchenben éltek, de egyikőjük mindig eljött karácsonyra, és a kastély melletti templomban bemutatta az éjféli misét. Jó volt egy ismerős, rokon pappal ünnepelni, aki a szentmise előtt meggyóntatott bennünket. Csodálatos hangulata volt a 13. századi templomnak, annak ellenére, hogy nagyon hideg volt odabent. A katolikus hitemben talán ezek a szentmisék voltak számomra a legfontosabb pillanatok. Ott tanultam meg, hogy mi a liturgia, mi a katolikus hit. Mint említettem, ministráns voltam. Persze előfordultak gyerekes csintalanságok is. Mi az oltár mellett álltunk, a többi unokatestvér pedig az első vagy a második sorban ült, és néhányan próbáltak különféle grimaszokkal megnevettetni minket.

A szentmise legfontosabb pillanata számomra az evangélium felolvasása volt. Meglátszott a nagybátyám lehelete, amint olvasta a hidegben, s ez számomra különös hangsúlyt adott az Ige megtestesülésének. Akkor is, most is úgy érzem, hogy az ajándék nagy öröm, de a karácsony legszebb része mégis a szentmise. Ennek az ünnepi liturgiának köszönhetem, hogy az vagyok, ami vagyok. A karácsony többi napján is mindig volt reggeli szentmise, és én mindegyiken ministráltam.

Aztán amikor megházasodtam, a feleségemmel közösen kellett döntenünk arról, hogy miként ötvözzük a kétféle, német és osztrák hagyományt. Végül is a kettőből új tradíció született. Ez nem volt nagyon nehéz, hiszen az osztrák és a német arisztokrata családok hasonló hagyományok szerint éltek.

Feleségem családjából származik egy tradicionális sütemény, amelyet már advent kezdetén elkészítenek, de csak karácsony reggelén esszük, vajjal megkenve.  Hosszan eláll. Olyan, mint egy kenyér, de édes.

– Minden évben elkészítik ezt a süteményt?

– Persze. Anélkül nem is lenne igazi a karácsony. Ahogyan akkor sem, ha nem olvasnék fel a gyerekeimnek a nagyapám testvére által írt adventi könyvből, amelyben a szentekről esik szó, és minden napra jut egy-egy kedves történet. A négy adventi hét minden egyes estéjén ezt ma is felolvasom nekik. Az is szokás nálunk, hogy a gyerekek mindennap egy-egy szalmaszálat helyeznek el a készülő betlehem jászlához, hogy aztán 24-én az általuk gyűjtött szalmán pihenhessen a Kisjézus.

– Van a családnak adventi koszorúja?

– Az itteni német-osztrák plébániáról szoktunk kapni adventi koszorút, vagy megvásároljuk hozzá az alapanyagokat, és magunk készítjük el. Fontos a gyertyák színe. Emlékszem, Németországban mindig pirosak voltak, de itt három lila és egy rózsaszín gyertyával várjuk a karácsonyt.

– Olaszországban karácsonyfát szerezni sem olyan egyszerű. Ön minden évben részt a pápai ünnepi szertartásokon. A családban hogyan ünnepelnek Rómában?

– Bizony, Rómában még most is nehéz fenyőfát vásárolni, a karácsonyfa-állítás nem olyan elterjedt szokás, mint Németországban vagy Magyarországon. Mi 24-én reggel hozzuk a karácsonyfát. Amikor a gyermekeim még kicsik voltak, Ausztriában egy piciny faluban éltünk, ott kétszáz méterről hoztunk fenyőfát. Most is él a családunkban az a hagyomány, hogy beállítjuk a fát a karácsonyszobába, bezárjuk az ajtaját, a kulcslyukba pedig újságpapírt teszek. A karácsonyfát mi, szülők díszítjük fel, a gyerekek csak szenteste jöhetnek be. Mivel a lányaim nagyon szeretnek sütni-főzni, így ők az ételek és a sütemények elkészítésében segédkeznek. December 24-én délben mindig cukkinis spagettit és mozzarellát eszünk. Nem tudom, honnan származik ez a hagyomány.

– Hogyan zajlik a nap további része?

– Délután elmegyünk a gyerekmisére, és megnézzük a betlehemezést. A családi hagyománynak megfelelően este hét óra körül jön hozzánk a Jézuska. Mielőtt belépnénk, az ajtó előtt állva német, magyar és olasz karácsonyi énekeket énekelünk. A gyerekeknek borzasztóan hosszúnak tűnik ez a nagyjából húsz perc, hiszen alig várják már, hogy bemehessenek a szobába. Mindig készítünk ilyenkor egy családi fényképet is, ez szintén tradíció már. Aztán a karácsonyfa előtt elénekeljük a Stille Nachtot, felolvasom az evangéliumot, utána pedig játszhatnak a gyerekek. Az is hozzátartozik a karácsonyunkhoz, hogy mindig meghívunk valakit, aki máskülönben egyedül lenne szenteste. A gyerekek kérése alapján dől el, hogy mi legyen vacsorára, és a kastélybeli karácsonyokhoz hasonlóan mi is büfészerűen terítünk ilyenkor, mindenki magának vehet a feltálalt ételekből.

A nagyobb gyerekekkel aztán elmegyünk az éjféli misére, és a hagyományoknak megfelelően a karácsonyi ünnepkör többi napján is szentmisét hallgatunk.

– Magyarországot a Szentszéknél képviselő nagykövetként mit kíván a magyaroknak karácsony alkalmából?

– Nehéz és hosszú volt az elmúlt év, sok szenvedéssel járt, sokaknak betegséget hozott. Szeretném, hogy mindenki boldogan ünnepelhesse a karácsonyt, senkit ne akadályozzon ebben a pandémia. Legyen minden ember számára csendes, békés az ünnep, mindenki találkozhasson a jászolban fekvő Kisjézussal, és örüljön, hogy együtt ünnepelhet a szeretteivel.

Szerző: Bókay László

Fotó: Bókay László; családi archívum

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2021. december 19–26-i ünnepi számában jelent meg.