Tarjányi Béla: Jézus örömhíre

Jézus szabad és szabaddá tesz, de a megalkuvást nem ismeri. Nem elégszik meg a résszel. Mindent, teljeset kér az embertől. Istennek nem alkalmi ajándékokkal kell kedveskedni, hanem mindent oda kell neki adni (vö. a gazdag ifjú története). Nem elég azokat szeretni, akik minket is szeretnek, hanem az ellenséget is szeretnünk kell, aki gyűlöl bennünket és szenvedést okoz vagy árt nekünk. Istennel szemben alkudozásnak, vonakodásnak nincs helye: „aki a kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem méltó hozzám!” – mondja tanítványainak (Lk 9,62).

Sem a próféták, sem a törvénytudók nem vették eddig a bátorságot, hogy bárkinek is kijelentsék azt, amit Jézus mond a bűnösöknek: „Bűneid bocsánatot nyertek.” Korábban, ha a bűnös bűnbánatot tartott, elvégezte a megszabott vezeklést; bemutatta az előírt áldozatot, remélhette, hogy Isten megbocsát neki. Bizonyos azonban sohasem lehetett a megbocsátás felől, mert véthetett például az előírások ellen, hiba csúszhatott az áldozat végzésébe. Jézus szavai eloszlatják a bűnös minden kétségét. A megtérő, bármily súlyosan vétkezett is, Jézus kijelentése alapján biztos lehet abban, hogy Isten megbocsátott. Megtisztulva, tehertételek nélkül, a múlt minden nyomasztó emlékétől megszabadulva, tisztán kezdheti új életét.

Nem csoda, hogy ez a tanítás, és Jézusnak számos más, hasonlóan újszerű és felemelő megnyilatkozása nagy hatást gyakorolt a kortársakra. De fokozta ezt a hatást az a szilárd meggyőződés és ellenállhatatlan meggyőző erő is, amellyel Jézus az emberek elé lépett. Később az evangélista így foglalta össze a kortársak benyomását: Jézus „ámulatba ejtett tanításával mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók” (Mk 1,22). Az írástudók következtetéseket vontak le a Szentírásból, mérlegeltek, tanítómestereik véleményére, a hagyományokra hivatkoztak; egyszóval: kereső, kutató emberek voltak. Tapogatózva keresték az igazságot, úgy vezettek másokat (vö. „vakoknak vak vezetői”, Mt 15,14). Velük szemben Jézus abszolút belső bizonyosságból beszél, nyilatkozik. Ha esetenként hivatkozik is logikai érvekre, tapasztalati tényekre vagy az Írásokra, ezt csak azért teszi, hogy megkönnyítse hallgatóinak a mondottak megértését és elfogadását. Sőt még Isten tekintélyére sem támaszkodik, mint a próféták. Csak egyszerűen elmondja, kijelenti ( = kinyilatkoztatja) azt, amit tud. És hallgatóinak többsége megérzi, hogy amit mond, az az igazság.

A kortársak érdeklődését mindenekelőtt az az örömhír ragadta meg, amely Jézus igehirdetésének középpontjában állt: az a híradás, hogy Isten uralma rövidesen megvalósul, Isten uralkodni kezd. (…) várakozásokkal teli légkörben kezdte hirdetni Jézus: „Elközelgett az Isten uralma!” (Mt 4,17; Mk 1,15). Nem tudjuk, hogy az evangéliumoknak ez a mondata milyen pontosan adja vissza Jézus híradásának eredeti szövegét; valószínű azonban, hogy tartalmában hűségesen őrzi Jézus legalapvetőbb kijelentéseinek, tanításának lényegét. Meggyőzően hirdeti, hogy Isten uralmának megvalósulása küszöbön áll, sőt: most, az ő fellépésével, működésével a megvalósulás kezdetét is veszi.

A teljes írás a Vigilia 1987. júliusi számában olvasható (500–507.)

Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala

Magyar Kurír