Tartsatok ki és növekedjetek az istenhitben! – Interjú Majnek Antallal nyugdíjba vonulása alkalmából

– Kedves Püspök atya, mi késztette arra, hogy öt évvel a püspöki nyugdíjkorhatár előtt lemondjon a hivataláról?

– Négy évvel ezelőtt trombózist kaptam, aminek következtében az egyik szememre elveszítettem a látásomat. Akkoriban adtam be a lemondásomat, amit jó darabig nem fogadtak el. Másfél évvel később súlyos hashártyagyulladásom volt és vastagbélműtéten estem át. Akkor megismételtem a kérésemet; fél év múlva kinevezték segédpüspöknek Lucsok Péter Miklós domonkos atyát. Most pedig megjött a pápától a kérésemre a teljes válasz, hogy egészségügyi okokból engedélyezi a nyugdíjazásomat.

A fent említetteken kívül is jelentkezett nálam még több kisebb-nagyobb betegség, amelyek miatt úgy látom, hogy jókor jött a Szentatya válasza. Így nyugodtabb vagyok, hogy egy fiatal, egészséges püspök vezeti tovább az egyházmegyét, aki képzettségével, tehetségével és jó tulajdonságaival reményt ad arra, hogy egyházmegyénk megújul. Hálás vagyok az Úristennek, hogy kiválasztott engem, és huszonhat évig püspökként szolgálhattam az ő kárpátaljai egyházát.

– Mik a tervei nyugdíjas éveire?

– A lehetőségeket mérlegelve: visszamehetnék ferencesnek, de egyelőre még nem teszem, mert akkor elhelyezhetnének Kárpátaljáról. Én viszont

szeretnék még itt maradni, hiszen püspökből van elég, de papokból nagyon nagy a hiány, különösen magyar papokból.

Ezért gondoltam arra, hogy keresek egy olyan helyet, ahol tudok segíteni, tudom enyhíteni ezt a hiányt. Körülnéztem Csaptól Kőrösmezőig, és találtam vagy egy tucat üres plébániát. Ezek közül azért esett a választásom a rátira (falu az Ungvári járásban – a szerk.), mert az ottani épületet senki nem használja, tehát senkit nem „túrok ki” onnan. Egy kis felújítás után ott lakom majd egy darabig, onnan járok kisegíteni oda, ahol éppen szükség van rá. Nyáron pedig meglátjuk, hogyan tovább.

A papok kisegítése mellett szeretnék többet foglalkozni a hátrányos helyzetben élő szegényekkel, szenvedőkkel, s a megvetett, elhanyagolt embercsoportokkal. Szeretnék többet imádkozni, csöndben lenni az Úrral, ahogy ezt Robert Sarah bíboros A csönd ereje – A zaj diktatúrájával szemben című könyvéből a pandémia alatt tanultam.

– Mi az, amit kezdettől fogva fontosnak tartott püspöki működésében? Mi volt püspöki szolgálatának lelki háttere?

– Nagyon nem akartam püspök „úr” lenni, s amikor a Bibliát kinyitottam, azt kaptam az Úr Jézustól: „Ennek lettem a szolgája, Isten rendeléséből…” (Kol 1,25). Amikor gyöngeségeim tudatában az Úrhoz fordultam válaszért, akkor pedig ezt válaszolta a Szentíráson keresztül: „Mindent elviselek azáltal, aki megerősít engem.” (Fil 4,13)

Ezért lett a jelmondatom: „Az Úr az én erősségem” (118. zsoltár). Ezt meg is áldotta az Úristen, mert sokszor megtapasztaltam azt is, hogy az Istenben való örvendezés a mi erősségünk.

A Szentírás, különösen az evangéliumok, a szentgyónás, a szentmise újra és újra erőt adtak. Az utóbbi nehéz években megtapasztaltam, mit jelent az Isten mindenható ereje, az Ő szeretete. Ez az Ő mindenhatóságának legszebb, számunkra legfontosabb oldala: az Ő türelme, az irgalmas jósága, amiért örökké hálás leszek. Ezt az örömhírt szeretném továbbadni, továbbra is megosztani, főleg azokkal, akik ezt nem érzik, nem látják, nem hiszik.

Mindig nagyon fontosnak tartottam azt, hogy a lelkipásztorok buzgók és imádságosak legyenek. Fontos számomra a papi közösség is; nagyon hálás vagyok Istennek, hogy sok éven keresztül havonta összejöhettünk, ezt csak a pandémia ritkította meg. Nagyon fontosnak tartottam a hitoktatóképzést. Az egyházmegyei teológiai tanfolyamot már 1993-ban elkezdtük. Sok százan végeztek a kurzusokon, akikből nemcsak hitoktatók lettek, hanem a papok segítői is.

A szociális munkát is a fontosabb dolgok közé soroltam, közel ötven karitatív intézményünk van: óvodák, gyermekotthonok, gyermekrehabilitációs központok, s minden nagyobb helyen karitászcsoportok segítik a rászorulókat. A cigánypasztoráció is szívügyem – ezzel a hátrányos helyzetű és nehéz sorsú néppel is a kezdetektől elkezdtünk foglalkozni, s ők az evangélium Jézusa szeretetének hatására megtanultak írni, olvasni, imádkozni és szépen dolgozni. Fontos még az ökológia, a teremtésvédelem. Egészen mostanáig a romapasztoráció és az ökológia felelőse voltam a püspöki karban; ezt a kettőt az új ordinárius továbbra is rám bízta egyházmegyei szinten.

– Püspök atya az egyházmegyében marad, de annak vezetőjeként mégiscsak elköszön. Mi az, amit búcsúzóul leginkább a hívek lelkére szeretne kötni? Mi a legfontosabb üzenete?

– Amit eddig is gyakran hangoztattam: az Úristen azt várja az embertől, hogy az Ő képmása legyen, hozzá hasonlóan közösségben éljen. Tehát azt szeretném, hogy a hívek jó házasságban éljenek, szép családban, hogy elfogadjanak minden következő gyermeket, akit szerelmük és Isten ajándékoz nekik. Éljék a családegyházat, imádkozzanak otthon is többet együtt, s vasárnap soha ne felejtsenek hálát adni Istennek az Ő templomában; segítsék egymást, aktív részvételükkel segítsék a helyi és mindenféle más közösségeket. Örülök, ha mindenféle jó közösség születik a hívek között: az imaköröktől kezdve a közös szórakozást nyújtó csoportokig.

Végül pedig: kitartás!

Tartsatok ki és növekedjetek az istenhitben, a reményben és a szeretetben, mert csak így találjátok meg életetek értelmét.

Imádkozzatok az új ordináriusért és értem is, s én is továbbra is imádkozom mindegyikőtökért. Így maradunk továbbra is közösségben egymással az Istenben.

Forrás: Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye

Fotó (archív): Lambert Attila; Merényi Zita

Magyar Kurír