Teremtésvédelmi kalendárium – Jégbontó hava

Az idén a februárnak megint csak nem volt túl sok dolga a jéggel, a hóval. Igaz, az időjárás sokszor megtréfálja a tavaszváró embert, van, hogy a március lesz fagyosabb, mint a február, mintha megcserélték volna őket, de Zsuzsanna napján már a pacsirták is megszólalnak.

„Istenem, Uram, / Beh szépen / Fütyöl ez az én madaram!” Így kiáltott fel Pál gazda is Arany János A fülemile című versében, amikor meghallotta a vasárnap reggeli madáréneket a kertjében. Igaz, a fülemülék majd csak áprilisban érkeznek haza, mire a diófák is szépen kilombosodnak, de a sok kis velünk telelő madár már igencsak megtalálta a hangját. Ahol a kertekben egymásba ér a sok idős fa koronája, és a sűrű bokrok, tövises cserjék alatt megmaradt a zörgősre száradt avar, ott nagyon sok fajjal találkozhatunk.

Az őszapók mindig csapatostól járnak, megszállják a cinkegolyókat, aztán hamar továbbállnak, a széncinkék gyorsan elvisznek egy-egy napraforgómagot magukkal, és a közeli bokrokon törik fel, a meggyvágó pedig nyugodtan beleül az etetőbe, villámgyorsan nyitogatja a magvakat, és szórja a pelyvát maga körül. Utolsónak jön a lakoma végén a vörösbegy, és hálásan összeszedegeti a törmeléket, hiszen az ép magvakkal nem is boldogulna… Érdekes, hogy veréb már alig van a környéken, azok is inkább mezei verebek, de lassan kevesebben lesznek, mint a cinegék. A feketerigó pedig soha nem száll az etetőre, inkább az avarban vagy a komposztdombon keresgél fagymentes napokon.

Ha sokáig elnézegetjük őket, feltűnik, hogy amikor megérkeznek vagy bontogatják a magokat, mennyire igyekeznek a bokrok, fák csupasz gallyainak védelmében maradni.

Mennyire más lehet egy kert képe madárszemmel nézve!

Nyáron nem annyira feltűnő a madarak járása, éppen a sűrű lombok miatt, de ha megfigyeljük őket, észrevehetjük, hogy számukra a közlekedés biztonságos útvonala mindig a fák, bokrok sűrűjén át vezet. A kerítések persze nem számítanak akadálynak, de a nyílt terepen nagyon elővigyázatosan kell átsuhanni, és hiába vannak jó szándékú madárbarátok, ha a szomszédok már kivágták a fákat, élő sövények helyett palánkokkal veszik körbe saját kis birodalmukat, és talán nem is gondolnak rá, hogy ez az üres, sivár, néha már csak műfüves udvar a madarak számára milyen veszélyes átkelőhely…

Péter és Pál, a fülemilepör két kárvallottja még a sövényen át perlekedett egymással, hiszen akkoriban az volt a telekhatárolás bevett módja, és a diófa áthajló ágát is bölcsen megbecsülték, hiszen a termés azé, akinek a kertjébe hullik. Igaz, mostanában sok baj van már a diófával is, hiszen a levelét a közhiedelem szerint ősszel össze kell gyűjteni, kitenni valami zsákban, a megfelelő hulladékszállítási napon, szóval, szemetel… A gyümölcsét meg egyébként is tönkreteszi az új kártevő, a dióburokfúró légy. Igaz, az avar két év alatt szépen elbomlik a komposzton is, a még zöld diókon pedig nyáron egyre többször látni kis cinegéket kopogtatni, még az is lehet, a légylárvákat szedegetik. Megtanulták, hogy újfajta táplálék jelent meg az étlapon? Mindenesetre az utóbbi években megint egyre több a kevésbé barnult, még fogyasztható dió.

A diófa előbb-utóbb hatalmasra megnő, de mi lesz, ha az árnyéka egyszer csak rávetül a szomszéd ház tetején sorakozó napelemekre?

Igaz, a levelekben is működik millió apró erőmű, sőt, még szén-dioxidot is nyelnek el folyamatosan, oxigént bocsátanak ki, árnyékolnak, párásítanak, és a fa testében tárolja a légkörből kivont szenet, amire – valljuk be – a napelemek teljesen alkalmatlanok… Vajon a „corpus juris” hogyan ítélkezik majd ezekben a pörökben? Meddig terjeszkedhetnek a fák a háztetők fölé?

Ezek persze csak a kertbarátok, madárbarátok apró gondjai, de mi a helyzet a mezőgazdaságban? Európában az utóbbi évtizedekben milliószámra tűntek el a madarak a nagyüzemi, erős vegyszerekkel, totális gyomirtókkal, talajzsaroló műtrágyákkal dolgozó gazdaságok környezetében. Megdöbbentő, hogy már milyen régen megkezdődött ez a szomorú folyamat! Herman Ottó így írt erről idestova több mint száz évvel ezelőtt:

„A rétségek és műveletlen, gazdátlan területek ősi idejében zengett Magyarország a madarak énekétől, megnyüzsgött tőlük a levegőég, a vizek és erdők rengetege…

…Ezek az ősi idők azonban örökre leáldoztak. Az ország folyói gátak közé kerültek, a rétség eltűnt, a mocsarak sorba lecsapoltatnak és a hol ezelőtt száz esztendővel nyilalva röpült, fészkelt, zsibongott a »nagy madártanya«, ott ma az eke vasa hasítja a földet, a borona töri a rögöt s e munka nyomán kél az élet: a szellő érintésétől hullámzik az acélos búza, a lenge rozs, rezgő zab és sok más termény.

De evvel a nagy változással a termesztmények ellensége is megsokasodott; felszaporodott a termést rontó bogárság és más kártékony teremtés, melynek pedig a madár a fékezője, az ember javára apasztója…

Hogy szép, tiszta vetéses táblákat nyerjenek, kivágták a legkisebb bokrot is és evvel lassanként elvonták a leghasznosabb madaraktól a fészkeléshez szükséges alkalmatosságot, ami bizony öreg hiba volt. Erdőn, kertben pedig kivágtak minden vén fát, melynek odvai fészkelési helyet adtak volna leghasznosabb madarainknak: a cinegéknek és másoknak.

A régente madárénektől zengő táj csöndes, sőt néma lett; a szemet sem gyönyörködteti a madárnak üdítő szemlélése – rossz dolog biz az!”

(Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, 1901)

Igen, a néma tavasz… Azóta eltelt még száz esztendő, és a nagyüzemi mezőgazdaság végigjárt egy olyan tévutat, ahonnan néha alig látszik a visszatérés esélye. A kártevő rovarok vegyszeres irtása csak rövid távon hoz megoldást, hamarosan kialakulnak rezisztens populációk, újabb, egyre erősebben mérgező vegyszerek kellenek. A természetes ellenségek, a rovarpusztító madarak, a szántó-vető ember segítőinek életlehetőségei pedig azóta még inkább szűkültek. Eltűntek a kis földbirtokokat elválasztó erdősávok, gyepűk, a tanyákat körülvevő ligetek, az ártéri erdők, hiszen az egyre nagyobb teljesítményű gépek csak a nagy táblákon működnek gazdaságosan. Mit tehet az ember, ha újra jó irányba akarja fordítani a „fejlődés” félrecsúszott szekerét? Először is, egy lépést hátralép. Nem követel a maga számára mindent, amit csak a Föld adni képes, hanem hagy életteret a többi lelkes lénynek is.

A kiskertben a madárbarát nem csak haszonnövényt tűr meg, hanem érintetlenül hagy néhány sarkot, ahol szabadon nőhetnek a vadon termő galagonya, csipkebogyó, kökény bokrai.

Itt az avart sem kell összegereblyézni, hiszen abban is táplálékot találnak madaraink. A bodzabokor alatt elfér a komposzthalom, itt a kerti, konyhai hulladék is hasznosul, és a rigó, a vörösbegy szemelget benne. Az öreg, pusztuló fákat sem kell mindenáron kivágni, hiszen a harkályok minden évben új odúkat kopácsolhatnak rajta maguknak, a régi lakásba pedig beköltöznek a többi odúlakók.

Persze évtizedeket kellene várni, mire a lelkes madárvédő szert tesz egy odvas fára, de néhány mesterséges fészekodú nagy segítség lehet. Sokszor a „lakáshiány” olyan méreteket ölt, hogy a postaládát is igénybe veszik átmenetileg a cinegék. A fészekodúknak több típusuk is van, hogy minden madárfaj megtalálja a neki megfelelőt. A Magyar Madártani Egyesület segítségét kérhetjük a kiválasztásban, beszerzésben, a felszerelésben.

Azért a február mégiscsak egy téli hónap, van még idő esténként olvasásra is, keressük meg újra Arany János fülemüléjének csodálatos vasárnapi énekét! Mintha a Naphimnusz egy új versszakát hallanánk meg benne…

„Aki felismeri, hogy minden teremtmény saját létezésének himnuszát énekli, az boldogan él Isten szeretetében és reményében. A teremtésnek ez a szemlélése lehetővé teszi, hogy minden dolgon keresztül felfedezzünk egyfajta tanítást, amelyet Isten közölni akar velünk.” (Ferenc pápa: Laudato si’ 85)

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír