Teremtésvédelmi kalendárium – Vizes élőhelyek

Február 2-a nemcsak Gyertyaszentelő Boldogasszony napja, Jézus Urunk templomban való bemutatásának az emléknapja, hanem ezen a napon ünnepeljük az úgynevezett vizes élőhelyek világnapját, annak az emlékére, hogy 1971-ben ezen a napon írták alá a vonatkozó nemzetközi megállapodást.

Ez az egyezmény – hivatalos nevén a nemzetközi jelentőségű vizes élőhelyekről, különösen a vízimadarak élőhelyeiről – a természetvédelmi államközi megállapodások legrégebbike. A 20. században felgyorsult a vizes élőhelyek pusztulása, eltűnése, felszámolása, átalakítása. A kirívó veszélyeztetettség indította el azt a nemzetközi tárgyalási folyamatot, melynek eredményeként létrejött a 18 ország képviselője által az iráni Ramsar városában 1971. február 2-án aláírt egyezmény. Jelenleg 171 ország, számos nemzetközi társadalmi partnerszervezet tagja az egyezménynek, amelyhez Magyarország 1979-ben csatlakozott.

Az egyszerű meghatározás szerint vizes élőhelyek azok a területek, ahol a természeti környezet és az ahhoz tartozó növény- és állatvilág számára a víz az elsődleges meghatározó tényező. Az egyezmény szövege szerint ezek például „mocsarak, ingoványos és tőzeges területek, vagy vízi élőhelyek, melyek lehetnek természetesek, mesterségesek, ideiglenesek és állandók, folyó- vagy állóvizek, édesvízűek avagy félsósak (brakkvíz) és sósak, ide értve azon tengeri területeket, melyek mélysége nem haladja meg a hat métert apály idején”.

A legfrissebb adat szerint jelenleg 29 hazai vizes élőhely található az úgynevezett ramsari jegyzéken, összesen 204 ezer hektár összterülettel. A hozzáértő természetvédelmi szakemberek szerint a magyarországi ramsari területek a Kárpát-medence szinte valamennyi vizesélőhely-típusát magukba foglalják: tavakat, mocsarakat, szikes tavakat, lápokat, holtágakat, folyószakaszokat, nedves réteket, valamint ember alkotta halastavakat, víztározókat. Az egyezményben előírt legtöbb kritériumnak megfelelő területek közé tartozik a Rába-völgy, a Felső-Tisza, a Hortobágy, a Kardoskúti Fehértó, a Rétszilasi-halastavak, a Balaton és a Kis-Balaton.

A kardoskúti Fehértó

Ha ránézünk egy tipikus vizes élőhelyre, meghatározó a mozaikos szerkezeti jelleg, amely különböző típusú élőhelyek egységében jelenik meg. Ezekben a mozaikegyüttesekben nagy a fajsűrűség. Vannak olyan vizes élőhelyek, amelyek tájképi mintázata gyorsan változhat, ami mögött a gazdag élővilág dinamikája húzódhat. Ezek a természeti területek ritka fajok, növények, madarak, hüllők, rovarok élőhelyei.

A vizes élőhelyek nemcsak szemet gyönyörködtető tájak, léleksimogató, a teremtés nagyszerű és összetett élőhelyei, hanem az élővilág sokszínűségének és dinamikus harmóniában történő együttműködésének csodálatos színterei is.

Amikor ott vagyunk, tudományos írások és tankönyvek ismerete nélkül is érezzük a teremtés önmagától értetődő nagyszerűségét, a csodálatos egymásra épültséget, a gyönyörű változatosságot, a megrendítően izgalmas biológiai körfolyamatokat.

A világban folyó, az emberi lét alapjait is támadó, az élővilág sokszínűségét romboló folyamatok ösztönöznek minket arra, hogy minél több olyan védett területet határoljunk el a jövő számára, amely megőrzi sok ezer faj fontos életközösségét, ahonnan kirajzhatnak majd, enyhítve a pusztulás nyomán keletkezett károkat a természetben.

Az Áldott légy kezdetű enciklikában Ferenc pápa így ír az előbbiekről: „Ahogyan minden élő szervezet önmagában jó és csodálatra méltó, mivel Isten teremtménye, ugyanez érvényes arra, amikor

élő szervezetek egy meghatározott térben, rendszerként harmonikusan együttműködnek. Még ha nem tudunk is róla, ettől az együttestől függ saját létezésünk.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az ökoszisztémák közrejátszanak a szén-dioxid megkötésében, a víztisztításban, a betegségek és kórokozók kiszűrésében, a talajképződésben, a hulladékok lebontásában és sok egyéb szolgáltatásban, amelyet elfelejtünk vagy figyelmen kívül hagyunk.”

Szöveg: Nemes Csaba

Fotó: termalfurdo.hu, Marik Pál/Kőrös-Maros Nemzeti Park

Magyar Kurír