Töredékek Szent Ferenc életéről – „Az Úr komédiásai” a Nemzeti Színházban

Ghelderode 1927-ben bemutatott darabja az I. világháború utáni töredezettség-élményre tett reflexiónak is tekinthető. Az eredeti cím (Képek Assisi Szent Ferenc életéből) egyfelől ezt a töredék-jelleget erősíti, másfelől pedig, éppen a töredékességre utaló „képek” meghatározás az életút teljes bemutatásának lehetetlenségére hívhatja fel a figyelmet. Ugyanakkor Ghelderode darabja, amelyet Rideg Zsófia fordításában állítottak most színpadra, mégis egységében próbálja meg láttatni Szent Ferenc lelki útját a csatákból való megérkezés pillanatától a személyes üdv elnyeréséig. A töredékesség-élmény így nemcsak szerkezetileg határozza meg a darabot, hanem sokkal inkább tekinthető tematikai szervezőelvként. A láttatni kívánt személyes (belső) életút drámáját és töréseit állítja elénk a Bozsik Yvette koreográfiáit szervesen magába foglaló alkotás. Míg az első felvonásban tehát a harcokból hazatérő Ferenc alakja jelenik meg, belső konfliktusoktól gyötörve, addig a második felvonásban a világi életet maga mögött hagyó, sokak által bolondnak bélyegzett ifjú életét követhetjük végig. A váltás, és ily módon a személyes sorsban és lelki életben bekövetkezett „törések” sorozata azonban nem ér véget. Ghelderode drámája mindvégig feszültségben tartja nemcsak Ferenc és környezete kapcsolatát, hanem, valójában magának az embernek a belső vívódásait állítja a középpontba. Ezáltal Ferencben nem csupán a „Zeffirelli-féle” szent romantikus képével találkozunk, hanem sokkal inkább egy önmagával is küzdő, belső feszültségekben élő férfit állít elénk a darab.

Bozsik Yvette rendezésében a belső, lelki feszültséget a fény-árnyék kontrasztok, illetve a mozgásszínházi elemek is erősítik. A Ghelderode által a drámába szőtt szimbolikus alakok megjelenítéséhez, mint amilyen a Halál vagy a Láz, a szöveg mellett jellemzően valamilyen mozgásforma is társul. Így a darab vége felé megjelenő Láz piros ruhát viselő alakját a kortárs tánckultúrából ismert Martha Grahamre, illetve a Pina Bausch táncszínházára jellemző mozdulatok teszik teljessé. Ezáltal szöveg és tánc egymásba fonódó harmóniája jellemzi az előadást, amelyet dalbetétek és hagyományosnak mondható színházi jelenetek egészítenek ki. Így voltaképpen minden jelenetben más szervezőelv érvényesül, aszerint hogy az adott képet táncszínház-szerűen, vagy inkább a szövegmondásra építve álmodta meg a rendező, ugyanakkor e kategóriák nem határolódnak el egymástól élesen.

A második felvonás váltakozó képeiben Ferenc életének egy-egy mozzanatához kerülhetünk közelebb, így felelevenítődik a madaraknak való prédikálás története, a Szegénység kisasszonnyal kötött házasság, az első testvérek tanítása, majd Ferenc halála. Mindeközben a legendákból ismert gubbiói farkas története, vagy a regula jóváhagyása Rómában is megjelenik egy-egy homokkép erejéig, amelyeket Fehér Tibor mint Speaker (vagy mint a Ferenc-legendák mai tolmácsolója) közvetít. E jelenetekben is érezhető a feszültség a dráma által bemutatott kereső ember és a legendákból ismert jámbor szent alakja között. Mintha ezáltal éppen a ferenci életúthoz való közeledés perspektívájára szerették volna felhívni a figyelmet az alkotók. Hiszen Ghelderode, sok szempontból szembemenve a Fiorettiből ismert Ferenc-képpel, amely hivatkozási alapja az Assisi szentjéről készült sok későbbi filmes alkotásnak is (így például a már említett Zeffirelli Napfivér, holdnővér című filmadaptációjának, illetve Roberto Rossellini Ferenc, Isten lantosa című alkotásának is, amelyekre a Bozsik által rendezett darabban is történik utalás mind a színrevitel formanyelvét, mind a konkrét szövegre tett utalást tekintve), tehát a Ghelderode által írt darab, kiemelve néhány ismert jelenetet, azoknak saját értelmezését nyújtja. Ezen értelmezéseket öntötte Bozsik új formába, megteremtve egy sajátos, mégis a darabból kiinduló, annak szimbolikusságát előtérbe helyező és ahhoz hű olvasatot. A darabban tehát mindvégig jelen van az Isten utáni keresés belső feszültsége, amely Ferenc számára életének legnagyobb kalandjává és kérdésévé válik: követve a benne megszólaló hangot, a „ki vagy?” kérdése hatja át egész életét.

A darab látásmódja azonban nem teljesen egységes: nem pusztán arról van szó tehát, hogy Ghelderode nyomán egy önmagával is meghasonlott, esendő ember útkeresését láthatjuk, hanem éppen a látásmódok ütköztetése volt a célja az alkotóknak. Így a már említett Fehér Tibor játékában, aki az apa és fia közötti perben kettős szerepben egyszerre alakítja hol Ferenc, hol pedig Pietro ügyvédjét, egy másik jelenetben pedig gitárral kezében, mintegy pop-showt alakítva adja elő Ferenc legendáit, éppen a nézőpontváltozások dinamikáját érhetjük tetten. Ferenc ezáltal egyszerre lesz a legendák „hőse”, ugyanakkor bolond, aki eldobja az apai vagyont, jézusi tanító (erre utalhat a második felvonásban a Ferencet alakító Bakos-Kiss Gábor fehér, tunikaszerű jelmeze), aki tanítványaival járja a vidéket, szenvedő, kereső, sőt tévelygő ember, aki a Kísértővel csatázik, de megtérő is, aki megöleli a leprást, testvérévé fogadva őt és az egész teremtett világot… S mindezek mellett a ferenci élethez való viszonyulás is állandó mozgásban van: a darab hol cinikusan kérdez rá Ferenc személyére, eltávolítva alakját mindenféle pátosztól (ez a pátosznélküliség az alkotó saját bevallása szerint mindvégig követendő szempont volt az alkotási folyamat során), hol engedi az eredeti szöveget a maga „komolyságában” megszólalni, a Szegénység kisasszonnyal való házasságkötés jelenetében az angyalok alakjain keresztül légiessé, könnyedebbé teszi magát a történést, ezáltal mintha sugallná, hogy nem másról van szó, mint játékról.

Bozsik Yvette egy vele készült interjúban szól arról, hogy a darab címének kiegészítése egyfelől utalás Szent Ferencre, aki önmagát hívta „komédiásként”, másfelől pedig a színészetre tett önreflexióként is értelmezhető. Ebből a perspektívából tekintve tehát Ferenc életének állomásait, egyfajta játékos danse macabre, haláltánc elevenedik meg a színpadon, ahol Ferenc egyszerre tusakodik önmagával (a külső csatározások színhelye saját lelke lesz a második felvonásban) és a Halállal, akivel a darab végén keringőbe kezd. A rendező Ferenc személyiségének azt a könnyedségét emelte ki, amely felől az egész színdarab játékossága, ugyanakkor komolysága is érthetővé válik. Ez a játékosság jelenik meg a Cziegler Balázs által tervezett díszletekben, illetve a Berzsenyi Krisztina megálmodta jelmezekben is. A színpad szinte jelenetről jelenetre változó kialakítása, a megvilágítás és a térszerkezeti elemek használata a belső, lelki folyamatokat teszik még érzékletesebbé, a jelmezek ugyanakkor egyszerre közvetítik a darab látomásosságát, és jelenítenek meg egyfajta „isteni cirkuszt”, ahol az angyalok mint légtornászok jelennek meg, közvetítve föld és ég között. A Halál nem más, mint porondmester, aki a földi élet színén játékba, táncra hívja a létezőket, majd csókjával elbúcsúztatja azokat. Ezáltal Ferenc, „Isten szegénykéje” sem kitüntetett alak abban az értelemben, hogy a színdarab szereplője csupán, az élet és halál körtáncának egyik láncszeme.

A haláltáncra való rájátszás többször is megjelenik a darab során, a zárójelenet mégis kiemeli az élet eme körforgásának ábrázolását, amely így a nyitójelenettel állítható párhuzamba. A kezdő színben katonai tivornyák hőseit látjuk, akik együtt mulatnak a Halállal, közéjük érkezik meg Ferenc. A színpadkép Giotto freskóinak és Bosch képeinek pokol-ábrázolásait idézi, ugyanakkor a helyszín meghatározhatatlan marad, mégis sejtjük, hogy egy kocsma belső terében játszódhatnak az események. A zárójelenet helyszíne szintén elbizonytalanított, egyszerre látható a nézőtérrel szemben elhelyezett színházi széksor, illetve egy mögötte felállított színpad, ahol a Napfivér, holdnővér ismert dalának részlete hangzik el, majd kisestélyiben fellépő párok keringőzésének lehetünk szemtanúi. A darabot záró jelenet tehát az élet elmúlására irányítja a figyelmet, miközben éles ellentétet von Ferenc életútja és a mai kor mentalitása között (szentek helyett szakemberek kellenek), egy pillanatra rivaldafénybe állítva a jelenetet kívülről figyelő szent alakját.

Az Úr komédiásai tehát egyszerre látomás és kabaré az életről és halálról, amelyre Isten lantosának személyén keresztül pillanthatunk rá.

A darabot legközelebb május 22-én, 19 órakor játsszák a Nemzeti Színházban.

Az Úr komédiásai – Képek Assisi Szent Ferenc életéből

Nemzeti Színház

Bemutató: 2017. február 24.

Rendezte: Bozsik Yvette

Fotó: Nemzeti Színház

Várkonyi Borbála/Magyar Kurír